A Mindennapi klasszikusok blog és Facebook oldal december 24-én reggel bezár, és legközelebb majd csak hétfőn - december 27-én - nyit ki, ezért a évfordulókat követő zenék most ide a blogra kerülnek ki.
Mindenekelőtt azonban, a dátumokon és az évfordulókon túl, a Mindennapi klasszikusok oldal boldog Karácsonyt szeretne kívánni a blog összes Olvasójának és a Facebook oldal összes követőjének. Sok szeretettel:
December 24.
Verdi Aida című operáját 1871-ben mutatták be a Kairói Operaházban. Az első megosztás így a híres Bevonulási induló:
Ha Aida, akkor ez az ária megkerülhetetlen, Pavarotti úgyis nagyon népszerű a Facebook oldalon:
Az esti andalító zene 24-ére Alban Berg 1. szonátája (lenne), a megosztás apropója, hogy Alban Berg 1935-ben december 24-én hunyt el. Alban Berg meg úgysem volt soha megosztva, és Fazil Say sem gyakori vendég...
December 25.
1723-ban december 25-én mutatták be Lipcsében Bach Magnificat című művét - első reggeli megosztásnak egész kiváló (lenne) ez a részlet:
2006. december 25-én hunyt el James Brown, egészen biztos, hogy ez a dal az első háromban van a Pavarotti-duettek között:
1818-ban december 25-én hangzott fel először a Csendes éj Ausztriában. Ez az a mű, amelyet lényegében a teljes művészvilág feldolgozott már, a Mindennapi klasszikusok oldal választása az (egyik) legsziruposabb változat - az esti andalító dallam:
December 26.
1831-ben december 26-án mutatták be Milánóban Bellini Norma című operáját:
1972. december 26-án hunyt el Domján Edit:
És hogy a vasárnapi nap ne ilyen szomorúan érjen véget, legyen az esti zene Bach Guldával:
Csupán kíváncsiságból kerestem rá a YouTube-on, hogy az "Oscar Peterson Xmas" kombinációra lesz-e bármilyen találat. Mint kiderült, van egy karácsonyi album - a részletekért ide kattints! -, ebből szeretnék most megosztani három klasszikus darabot:
Blogot írni nagyon szórakoztató dolog. A bejegyzés első lépése: általában hétvégén megnézem, hogy a következő héten milyen évfordulók - születés, halálozás, bemutató - lesznek. A fontosabbakhoz képeket, videókat és tartalmakat keresek - általában több cikkbe, bejegyzésbe is beleolvasok, rengeteg zenét meghallgatok, és aztán hagyom, hogy a képek, a zenék és a friss olvasmányélmények gondolatokat, emlékeket hozzanak elő. A bejegyzés írásának napjáig - és persze még íráskor is - ezek folyamatosan áramlanak; amit korábban fontosnak tartottam, elvetem, helyettük újak jönnek: valójában ez egy folyamatos gondolat és asszociáció hömpölygés.
Ebből a szempontból eddig az egyik, ha nem a legizgalmasabb téma Arthur Rubinstein volt. Rengeteg érzés, gondolat jött el a kutatómunka során, de kettő állandóan jelen volt Vele kapcsolatban.
Jó pár évvel ezelőtt olvastam egy interjút Szilágyi Jánossal, aki egyszer látta Rubinsteint egy repülőtéren szivarozni várakozás közben: számára Ő volt a megtestesült harmónia.
Szinte minden fellelhető cikk említést tesz Rubinstein nőcsábász és bonviván voltáról; jeligéje a "nők, bor és zene" volt az alábbi megoszlásban: nyolcvan százalék a nőké, a maradék húsz százalékon osztozott a bor és a zene.
A másik, folyamatosan jelen lévő gondolat pedig egy könyvrészlet; szinte minden elolvasott írás után ehhez az Ulickaja idézethez tértem vissza:
"Világéletemben erősen foglalkoztatott a személyes szabadság témája. Számomra mindig ez tűnt a legfőbb jónak. Lehetséges, hogy hosszú életem során sikerült néhány lépést tennem a szabadság irányába, de egyvalamivel biztosan nem sikerült dűlőre jutnom, egyvalamitől nem tudtam szabadulni - a származásomtól. Mindig zsidó maradtam. A zsidóság lerázhatatlan és autoriter, átkozott púp és gyönyörű adomány, gondolkodásmódot és logikát diktál az embernek, gúzsba köt és beburkol. Visszavonhatatlan, mint az ember neme." (Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)
A fenti képen Rubinstein jeruzsálemi síremléke látható, ahol végső akaratának megfelelően a hamvait őrzik. További képekkez ide kattints!
A reklámszakmában töltött tíz évet ha egyetlen napba kellene összesűríteni, egészen nyugodtan lehetne ez december 15-e: évzárás a maga adminisztratív nehézségeivel, fölösleges találkozások és telefonok, hosszú és kimerítő autózás – semmire nem vágyik ilyenkor az ember, csak hazaérni és megpihenni egy pohár borral. A hazaérkezés azonban még várat magára, hiszen hangversenyre kell menni. A jóval korábban, egy nyugodt otthoni estén megvásárolt jegyet és az egészet nem is tudom, hogy hová kívánom: a vásárláskor ünneplőbe öltöztetett lélek egy rongyos koldus szakadt és tépett gúnyája.
A hangversenyteremben aztán mohón kapok a műsorfüzet után: az ismertető biztosan old majd az egész napi feszültségen, és az írás egy egészen más, békebeli világba vezet, de sajnos csalódnom kell. A bonyolult körmondatokkal megírt kiadványtól nem hogy csökken a feszültség, hanem az egyébként is erősen rászorított kupakot mintha még jobban ráfeszítené a palackra. Idegesen és persze némi önváddal – megint én nem értem az irományt – adom tovább a brosúrát. Mint éhes vendég az étteremben, aki tiszta és átlátható menüt szeretne első élményként: én sem vágyom másra, csupán egyszerű szavakkal megírt kedvcsinálóra.
Pár perc múlva aztán végre kezdődik az előadás: étlap nélkül is remek előételt szervíroz a főpincér (Mihail Pletnyov) és személyzete (az Orosz Nemzeti Zenekar). Dvorak három Szláv tánca remek étvágygerjesztő: pont abba a meleg, párás, kicsit fülledt és boldog békebeli világba vezet, ahová most nagyon vágyom. Talán a főpincér kicsit túljátssza a szerepét, személyzete azonban rezzenéstelen és szenvtelen arccal, összeszokottan és nagyon professzionálisan dolgozik a keze alá, mintha olykor el is szabotálnák a teátrális mozdulatok által megkívántakat.
A tényleg nagyszerű előétel után immár könnyed és elégedett lebegésben várom az est egyik főételét (Csajkovszkij: Hegedűverseny) és a sztárséfet (Gidon Kremer). A koldusgúnya szakadásai összeforradni látszanak, a gyűrődések is mintha lassan kisimulnának. A bevezető tételekben látott színpadias mozdulatok itt már értelmet nyernek – nem hiába: orosz mű orosz előadókkal –, főpincér és személyzete között immár teljes a lelki és zenei összhang, olyannyira, hogy el is homályosítják a várva várt nagyhírű vendéget. Ha most becsukom a szememet és visszagondolok a Hegedűversenyre, akkor őket dinamikusnak és virulensnek látom – élnek és mozognak; a szólistát pedig szürkének: mintha egy helyben topogna. Ráadása is inkább hatásvadász és kötelességszerű - valami nagyon rafináltat kell adni -, csupán a szív és a lélek hiányzik belőle.
De hadd térjek vissza még egy pillanatra a versenyműhöz! Szintén a becsukott szem hozza elő a második tétel hangulatát. Korábban ezt CD-n soha nem tudtam így átélni: nyilván vannak művek, amelyek élőben egészen más élményt nyújtanak: nekem ilyen ez a Hegedűverseny. Talán a Karácsony közelsége, talán tényleg csak a tétel maga: gondolatban kezet nyújtok minden haragosnak, ez a pár perc maga a megbékélés.
Kremerrel ezt a részletet nem találtam meg, jobb híján így tanítómesterével szeretném megosztani:
Szünet után még egy igazán testes darabot kapunk Sosztakovics IX. szimfóniájával. Erre még inkább igaz, hogy először koncert-élmény kell, hogy aztán igazán élvezhető legyen. A főpincér és személyzete továbbra is formában és teljes összhangban, ennek ellenére a mű végén nézőtéri összecsapásnak lehetünk tanúi: az egyik oldalon udvarias és kötelező taps, a másikon pedig őszinte és elragadtatott ünneplés. A harcot pár másodpercnyi bizonytalanság és fogáskeresés után utóbbiak nyerik egyértelmű fölénnyel.
Az egész est legemlékezetesebb pillanatának felidézéséhez nincs szükség lehunyt szemre és elmerült gondolatkora. A máskor szokásos obligát és közhelyes ráadások – Brahms magyar táncainak egyike, a szimfónia egy tételének megismétlése – helyett igazán szép, bár elsőre kicsit formabontó desszertet kapunk: Bach harmadik zenekari szvitjének második, Air tételét. Leírva talán kicsit furcsa, a két zenei részlet meghallgatása után azonban azt gondolom, hogy egyértelmű: az igazán kifinomult és rafinált lezárásnak (is) köszönhető, hogy az egyébként fajsúlyos tételek nem fekszik meg a gyomrot – hol van már a korábbi feszültség? -, ráadásul pont ez az utolsó falat emeli ki az előző három fogás karakteres szláv ízét. Úgy látszik, Bach valóban univerzális.
(Sajnos sem a fenti, sem a most következő részletet nem találtam meg a koncert előadóival)
Csak a rend kedvéért a műsor:
2010. december 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem:
Dvorak: F-dúr szláv tánc (op. 46, No. 4.)
Dvorak: e-moll szláv tánc (op. 72, No. 2.)
Dvorak: g-moll szláv tánc (op, 46, No. 8.)
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Szosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op 70
Rendhagyó módon ez az írás nem itt jelent meg először, hanem a prae.hu portálon, ennek ellenére itt is szerettem volna közzétenni.
Az első élmény Rubinsteinnel: még egyetemista koromban láttam egy róla szóló filmet valamelyik eldugott moziban, de az első igazi zenei találkozást mégsem ez, hanem egy esti rádióműsor hozta el évekkel később.
Egyedül voltam otthon, dolgoznom kellett, menetrendszerűen bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen a koncert végén ünnepelték az előadót: hosszú, ütemes taps, majd a ráadás. Eleinte nem igazán figyeltem a zenére, de ahogyan haladt előre a darab, úgy csavarta ki gyengéden, de mégis nagyon határozottan a tollat a kezemből, és szép lassan betöltötte a szobát.
Egyetlen hangos szó nélkül vette át az uralmat, és mintha nemcsak a lakás, és az édeskésen dohos belvárosi bérház körfolyosója, de az egész hetedik kerület is a zene hatása alá került volna. A dallam már kint járt az utcán, és mint Az asszonyságok díjában az Álom, önálló életre kelt. Bejárt minden teret, minden szomorkás, szűk átjárót és boltívet; a legkisebb hasadékokba is befészkelte magát. Az alvókat szájon csókolta, az ébren forgolódók szemére álmot lehelt, a legmagányosabbak megkövesedett szíve is felengedett, szörnyű fájdalmakra hozott gyógyírt.
Abban a pár pillanatban mindenki csak rá figyelt: az ősi rokon Rubinstein egy Chopin noktürnt játszott ráadásként.
