Az első élmény Rubinsteinnel: még egyetemista koromban láttam egy róla szóló filmet valamelyik eldugott moziban, de az első igazi zenei találkozást mégsem ez, hanem egy esti rádióműsor hozta el évekkel később.

Egyedül voltam otthon, dolgoznom kellett, menetrendszerűen bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen a koncert végén ünnepelték az előadót: hosszú, ütemes taps, majd a ráadás. Eleinte nem igazán figyeltem a zenére, de ahogyan haladt előre a darab, úgy csavarta ki gyengéden, de mégis nagyon határozottan a tollat a kezemből, és szép lassan betöltötte a szobát.

Egyetlen hangos szó nélkül vette át az uralmat, és mintha nemcsak a lakás, és az édeskésen dohos belvárosi bérház körfolyosója, de az egész hetedik kerület is a zene hatása alá került volna. A dallam már kint járt az utcán, és mint Az asszonyságok díjában az Álom, önálló életre kelt. Bejárt minden teret, minden szomorkás, szűk átjárót és boltívet; a legkisebb hasadékokba is befészkelte magát. Az alvókat szájon csókolta, az ébren forgolódók szemére álmot lehelt, a legmagányosabbak megkövesedett szíve is felengedett, szörnyű fájdalmakra hozott gyógyírt. 

Abban a pár pillanatban mindenki csak rá figyelt: az ősi rokon Rubinstein egy Chopin noktürnt játszott ráadásként.