Gutman is superb. Ha jól emlékszem, ez az egyetlen mondat áll a mellékelt CD hátsó borítóján, mint kedvcsináló. Sajnos ezt már nem tudom ellenőrizni, mivel a CD egy lakásbetörés áldozata lett sok más lemezzel együtt. Azóta sem szereztem be, annak ellenére, hogy az egyetemista években összeszedegetett gyűjteményem egyik legkedvesebb és legféltettebb darabja volt. Én ugyanis ezen a CD-n keresztül ismertem és szerettem meg Dvorak csellóversenyét, amelyről mind a mai napig ez a bizonyos album jut eszembe, és amely nekem mind a mai napig Natalia Gutmannal egyenlő.

Így talán nem meglepő, hogy nagyon vártam a Nemzeti Filharmonikusok január 12-ei Dvorak hangversenyét: a koncert első részének szólistája Natalia Gutman volt a csellóversennyel, a szünet után pedig a zenekar a IX. szimfóniát játszotta. Az est karmestere Kocsis Zoltán volt.

A versenymű első tételének elején azon tűnődtem, hogy Gutman valóban superb-e, amikor is egyszer csak az jutott eszembe, hogy mind a blogon, mind a Facebook oldalon a cselló-megosztásokra mindig egészen különös visszajelzések érkeztek. Mintha valamilyen mély, ősi bizalommal viseltetnénk a gordonka iránt, mintha egy igazán bölcs és szigorú idős rokont látnánk a hangszerben, akivel ugyan nem találkozunk túl gyakran, de ezek a ritka találkozások mindig ünnepélyesek és fennköltek, és akitől ilyenkor mindig valami nagyon fontosat és lényegeset tanulunk. 

A gondolat azonnal önálló életet kezdett élni, és nyilván Natalia Gutmannak is köszönhetően eszembe jutott a Babar mesékből az Idős Hölgy. Azt hiszem, hogy ez a kép fejezi ki a legjobban a hangverseny első részének a hangulatát: Gutman teljes szívből és lélekből játszik, a közönség pedig igazán és lélegzet visszafojtva figyel.

Nem csoda, hogy a versenymű után a hallgatóság kitörő vastapssal ünnepelte és többször vissza  követelte a színpadra a művésznőt, aki végül egy Bach részletet adott ráadásként: a C-dúr szvit Bourrée tételét. (Sajnos ezt a darabot nem találtam meg az Ő előadásában, ezért Rosztropoviccsal kerül ki, aki a tanítómestere volt)

A csellóverseny és a ráadás után többé nem is lehetett kérdés, hogy Gutman valóban superb-e? Természetesen az, a bölcs hangszer igazán méltó megszólaltatója, aki ezen az estén nagyon bölcs közönséget kapott. Mintha a hallgatóság megérezte volna, hogy a szemmel láthatóan fáradt művésznőtől a Bach darab után már nem várhat további ráadást: határozott tapssal és nagy tapintattal engedte el a csellistát.

A koncert második részében Dvorak IX. szimfóniája hangzott el. Nem tartozom Kocsis Zoltán legnagyobb rajongói közé, azonban le kell írnom: számomra ez az előadás a Nemzeti Filharmonikusok messze legjobb produkciója volt az elmúlt években.

Sajnos azonban egy aprócska disszonáns hang is került az estébe, mégpedig a karmester rövid mondandójával, amikor is a ráadást konferálta fel valahogyan így: hazugság lenne azt állítani, hogy nem számítottak ekkora sikerre és vastapsra, - kifejezetten bántó és tolakodó volt ezt a két szót hallani Tőle -, ezért ráadással is készültek, a szimfónia hangnemével azonos hangnemű Szláv tánccal: 

A tökéletes ráadás - csak hogy kicsit visszatérjünk az előző bejegyzés témájához is - azonnal feledtette a kisiklást; egy igazán békebeli majális hangulatát idézte fel, így téve kerek egésszé az addig is remek estét.

Közérdekű információ: A Bartók Rádió Új Zenei Újság című műsorában január 16-án a koncertről elhangzott kritika egy darabig még elérhető a Rádió Hangtár oldalán.

A Gidon Kremer és az Orosz Nemzeti Zenekar hangversenyéről készült élménybeszámolóhóz hasonlóan ez az is írás is a prae.hu oldalon jelent meg először.

Jelen bejegyzés ötlete a blog rendszeres hozzászólójától, foeniculumtól származik, az írást is Ő maga jegyzi, a bloggazga csupán teret adott a gondolatoknak.

Minden koncerten különleges csemegének számít a ráadás. Az előadó a közönség szeretetét, háláját viszonozza még egy, a műsoron felül adott zenével. Ezt maga választja, ugyanúgy készül rá, mint a koncert többi részére.

Mióta koncertre járok, egyre inkább odafigyelek erre: mit választanak ráadásnak,  hogyan, mivel lehet ezt kiérdemelni, illetve egyáltalán: ki ad ráadást? - mert ugye nem ad mindenki...

Az utóbbi idők koncertélményei gondolkoztattak el ezen, ugyanis óriási különbségeket láttam ezen a téren az egyes hangversenyek között… 

Néhány konkrét példa:

December 5., Concerto Budapest előadása a MÜPA-ban. Vendégművész Khatia Bunitishvili. Fergeteges tapsot kapott, többször vissza is jött, meghajolt, és megköszönte. De sem ő, sem később a zenekar nem adott ráadást.

A nézőnek pedig hiányérzete támadt a műsor végén. Miért?! 

Gidon Kremer koncert, december 15.

Ez különösképpen érdekes volt a ráadás tekintetében. Még a kritikusok is felfigyeltek rá.

Kremer, ahogyan  az elvárható és bevett gyakorlat, önállóan adott egy rövid szóló darabot, - egy kevésbé ismert kortárs szerző művét -, és azóta se tudni, mi lehetett, mert hogy nem konferálta be.

A koncert végén a zenekar is egy "megosztó" ráadást adott: Bach 3. D-dúr zenekari szvitjének Air tételét, amely bár nagyon népszerű darab, nem az a kifejezetten "ráadászene" :)  És bár a közönségnek tetszett, a kritikusok nem tudtak mit kezdeni vele...

A fidelio.hu kritikája Gidon Kremer és az Orosz Nemzeti Zenekar koncertjéről, valamit a blog élménybeszámolója.

A tavalyi év után két idei koncert, ahol az egyiken végre bemutatta mind a meghívott előadó, mind a zenekar, hogy mi is az, amit RÁADÁS alatt értelmezni kellene, bár inkább én mégis úgy fogalmaznék: amit elvár a hallgatóság és a kritika.

Ez a január 12-én elhangzott Dvorak-koncert, ahol a Nemzeti Filharmonikusok játszottak Natalia Gutman vendégművésszel. Ő egy népszerű Bach csellószvit-részletet adott elő pluszban a közönségnek Dvorak csellóversenye után, míg a koncert végén a Újvilág szimfóniát Dvorak egyik szláv tánca követte. Úgy gondolom, valahol ez az, amit elvárnak a kritikusok, a hallgatók.

Végül, az az előadás, ami erre a kérdésfelvetésre késztetett: 

Január 14., A Concerto Budapest és Boris Berezovsky koncertje:

A zongoraművész Csajkovszkij b-moll zongoraversenyét adta elő a zenekarral. Berezovsky, mintha meglepődött volna a fogadtatáson, és mintha nem is készült volna arra, hogy ráadást adjon nekünk, mégis, a taps után rászánta magát, és így elég felemás helyzet alakult ki: az elhangzott mű utolsó tételéből következett egy részlet ráadásként. Fel nem foghatom miért.... (Amúgy nagyon jól játszott. Nem hiába kedvelem Őt:)

Viszont a zenekar a koncert végén nagyon kellemes meglepetéssel szolgált. A szünet utáni második részben ugyanis Sosztakovics V. szimfóniája hangzott el. No igen, Sosztakovics nem egyszerű választás... :) V. szimfónia. A második tétel nagyszerű, de a harmadik az unalom véglete :)  Szerencsére az utolsó tétel szintén kicsit felrázza az embert. És a ráadás zene...

Rahmanyinov Vocaliseje, zenekari átiratban. Oh! Nagy kedvenc. Már csak ezért megérte "végigszenvedni" Sosztakovicsot :)

Óriás felüdülés: szép, csendes, nem hivalkodó zene. Úgy gondolom, különleges, és kiváló választás.

Mi a véleményetek?

Szerintetek mitől függ, hogy a közönséget megtiszteli-e a művész a ráadással? Mekkora taps szükséges hozzá, egyáltalán köze van-e a taps mértékének a ráadáshoz? Mi alapján választ az előadóművész? Ti mit tartotok jó „ráadászenének”? Egyáltalán vannak-e olyan zenék, amik tipikus ráadásnak valók, vagy bármit szívesen hallgatnátok? Szívesen vennék véleményeket a másik oldalon lévőktől, az előadóktól is a témában, ők, hogyan látják mindezt!

Végezetül még egy gondolat:

Diplomakoncerteken - bár személyes tapasztalatom nincsen, de olvastam róla több fórumon is - egyáltalán nem adnak ráadást az előadók, amely szintén hiányérzetet válthat ki a közönségből. Erről mi a véleményetek? Ha a fiatal előadó játéka tetszett a hallgatóságnak, akkor miért nem viszonozhatná a szeretetüket még valami plusszal?

A szokásos hétvégi wikipedia böngészés közben találtam az elmúlt vasárnap az aktuális dátumot: 1968-ban a mai napon - 01-11-én - hunyt el Seress Rezső.

A Szomorú vasárnap legendájáról részletesen ír az urbanlegends.hu site, életéről pedig a wikipedia, innen csupán egyetlen részletet szeretnék megosztani: "Én egy ideig egy házban laktam Seress Rezsővel, épp az alatta lévő emeleten. Emlékszem, mindig a Szomorú vasárnapot hallgatta, mindennap, pontosan kettőtől hatig, egyik feldolgozást a másik után." (Presser Gábor)

Az eredeti dal: 

A rengeteg feldolgozásból csak a Billie Holiday-félét szeretném megosztani, innentől az olvasóké a pálya: jöjjenek a kommentek és a további megosztások!

Jelen bejegyzés a ma reggeli bejegyzés folytatása kíván lenni, az idézetek forrása Csáth Géza: A muzsika mesekertje című könyve.

ELŐSZÓ:

"Popper Dávid egy alkalommal - mint állítják - a következő kijelentést tette:

- Ha tudnám, hogy még csak egy óráig élek, akkor Pablo Casals hangversenyére vitetném magam." (Csáth Géza, 1910. november 13.)

ÉLETRAJZ:

"Életrajzi adatai közül megemlítjük, hogy Vendrellben, Spanyolország egy kis városában született 1876-ban. A zene elemeit apjától tanulta, aki templomi orgonista volt. Tizenkét éves korában kezdett csellózni tanulni Barcelonában. Később Madridban folytatta a tanulást. A Párizsba jutása nem ment könnyen, nem ment simán, de azóta Casals ellenállhatatlanul hódít meg minden területet, ahol csak értenek a nemes muzsikához." (Csáth Géza, 1910. november 13.)

Annyi kiegészítés csupán, hogy a városka Katalóniában található, az összes fellelhető életrajzi írás Casalsról, mint katalán művészről ír. A fenti képen látható szobor a Plaza Nova-n található Vendrellben.

CASALS ARCA ÉS SZEMEI:

"Egy pillantást Casals arcképére. - A domború, nagy és mégis finom formájú homlok, a tüzes mély és rendkívül értelmes szemek, a kissé dacos száj - elárulják a komoly embert, a rajongó művészt, akinek mély érzésvilága van."

"Alacsonytermetű, kopaszfejű, igénytelen kis ember. Csak a fekete, mély szemeiben ég valami szokatlan tűz. És amikor a vonóját nekifeszíti a húroknak, akkor megtudjuk, hogy ez a tűz a géniusz tüze."

Mindkét idézet 1910-ből származik. Az első megjelenésének dátuma november 13., a másodiké pedig november 19.

AZ ELSŐ BUDAPESTI FELLÉPÉS:

Ez utóbbi írás Pablo Casals első budapesti fellépéséről szól, amelyen Casals először  Bach cselló szvitjét / szvitjeit játszotta, majd Szantó Tivadar zongoraművésszel Beethoven A-dúr és Brahms e-moll szonátáját adták elő. Csáth Géza így ír erről: "Mind a ketten szerények voltak, és odaadóak, mintegy engedték egymást előtérbe. Az eredmény az volt, hogy Beethoven és Brahms álltak előttünk, a maguk igazi mivoltában, titáni erejében és szépségében. (...) Ünnepi est volt. Casals meghódított a mi közönségünket is."

ZENÉK:

A blog hagyományainak megfelelően a zenéket nem csak a bloggazda, hanem a blog egyik rendszeres olvasója is válogatta.

Először az Ő ajánlásai:

Az első a cselló-irodalom megkerülhetetlen Hattyúja: 

A második Chopin, ez a kései órán a blog Facebook oldalának hagyományait remekül követi az esti andalító és ringató dallamokat illetően:

A bloggazda csupán egyetlen zenét szeretne megosztani, maradva az esti ringató és andalító dallamoknál:

Múltkor Bachról kerestem írásokat, akkor botlottam bele ebbe az idézetbe itt:

“Az elmúlt nyolcvan évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi létemhez. Leülök a zongorához, és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog embernek lenni."

Zongorás felvételt nem találtam - talán nem véletlenül -, Bachot azonban igen, ezekből szeretnék megosztani egyet: