A reklámszakmában töltött tíz évet ha egyetlen napba kellene összesűríteni, egészen nyugodtan lehetne ez december 15-e: évzárás a maga adminisztratív nehézségeivel, fölösleges találkozások és telefonok, hosszú és kimerítő autózás – semmire nem vágyik ilyenkor az ember, csak hazaérni és megpihenni egy pohár borral. A hazaérkezés azonban még várat magára, hiszen hangversenyre kell menni. A jóval korábban, egy nyugodt otthoni estén megvásárolt jegyet és az egészet nem is tudom, hogy hová kívánom: a vásárláskor ünneplőbe öltöztetett lélek egy rongyos koldus szakadt és tépett gúnyája.

A hangversenyteremben aztán mohón kapok a műsorfüzet után: az ismertető biztosan old majd az egész napi feszültségen, és az írás egy egészen más, békebeli világba vezet, de sajnos csalódnom kell. A bonyolult körmondatokkal megírt kiadványtól nem hogy csökken a feszültség, hanem az egyébként is erősen rászorított kupakot mintha még jobban ráfeszítené a palackra. Idegesen és persze némi önváddal – megint én nem értem az irományt – adom tovább a brosúrát. Mint éhes vendég az étteremben, aki tiszta és átlátható menüt szeretne első élményként: én sem vágyom másra, csupán egyszerű szavakkal megírt kedvcsinálóra.

Pár perc múlva aztán végre kezdődik az előadás: étlap nélkül is remek előételt szervíroz a főpincér (Mihail Pletnyov) és személyzete (az Orosz Nemzeti Zenekar). Dvorak három Szláv tánca remek étvágygerjesztő: pont abba a meleg, párás, kicsit fülledt és boldog békebeli világba vezet, ahová most nagyon vágyom. Talán a főpincér kicsit túljátssza a szerepét, személyzete azonban rezzenéstelen és szenvtelen arccal, összeszokottan és nagyon professzionálisan dolgozik a keze alá, mintha olykor el is szabotálnák a teátrális mozdulatok által megkívántakat.

A tényleg nagyszerű előétel után immár könnyed és elégedett lebegésben várom az est egyik főételét (Csajkovszkij: Hegedűverseny) és a sztárséfet (Gidon Kremer). A koldusgúnya szakadásai összeforradni látszanak, a gyűrődések is mintha lassan kisimulnának. A bevezető tételekben látott színpadias mozdulatok itt már értelmet nyernek – nem hiába: orosz mű orosz előadókkal –, főpincér és személyzete között immár teljes a lelki és zenei összhang, olyannyira, hogy el is homályosítják a várva várt nagyhírű vendéget. Ha most becsukom a szememet és visszagondolok a Hegedűversenyre, akkor őket dinamikusnak és virulensnek látom – élnek és mozognak; a szólistát pedig szürkének: mintha egy helyben topogna. Ráadása is inkább hatásvadász és kötelességszerű - valami nagyon rafináltat kell adni -, csupán a szív és a lélek hiányzik belőle.

De hadd térjek vissza még egy pillanatra a versenyműhöz! Szintén a becsukott szem hozza elő a második tétel hangulatát. Korábban ezt CD-n soha nem tudtam így átélni: nyilván vannak művek, amelyek élőben egészen más élményt nyújtanak: nekem ilyen ez a Hegedűverseny. Talán a Karácsony közelsége, talán tényleg csak a tétel maga: gondolatban kezet nyújtok minden haragosnak, ez a pár perc maga a megbékélés.

Kremerrel ezt a részletet nem találtam meg, jobb híján így tanítómesterével szeretném megosztani:

Szünet után még egy igazán testes darabot kapunk Sosztakovics IX. szimfóniájával. Erre még inkább igaz, hogy először koncert-élmény kell, hogy aztán igazán élvezhető legyen. A főpincér és személyzete továbbra is formában és teljes összhangban, ennek ellenére a mű végén nézőtéri összecsapásnak lehetünk tanúi: az egyik oldalon udvarias és kötelező taps, a másikon pedig őszinte és elragadtatott ünneplés. A harcot pár másodpercnyi bizonytalanság és fogáskeresés után utóbbiak nyerik egyértelmű fölénnyel.

Az egész est legemlékezetesebb pillanatának felidézéséhez nincs szükség lehunyt szemre és elmerült gondolatkora. A máskor szokásos obligát és közhelyes ráadások – Brahms magyar táncainak egyike, a szimfónia egy tételének megismétlése – helyett igazán szép, bár elsőre kicsit formabontó desszertet kapunk: Bach harmadik zenekari szvitjének második, Air tételét. Leírva talán kicsit furcsa, a két zenei részlet meghallgatása után azonban azt gondolom, hogy egyértelmű: az igazán kifinomult és rafinált lezárásnak (is) köszönhető, hogy az egyébként fajsúlyos tételek nem fekszik meg a gyomrot – hol van már a korábbi feszültség? -, ráadásul pont ez az utolsó falat emeli ki az előző három fogás karakteres szláv ízét. Úgy látszik, Bach valóban univerzális.

(Sajnos sem a fenti, sem a most következő részletet nem találtam meg a koncert előadóival)

Csak a rend kedvéért a műsor:

2010. december 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem:

Dvorak: F-dúr szláv tánc (op. 46, No. 4.)

Dvorak: e-moll szláv tánc (op. 72, No. 2.)

Dvorak: g-moll szláv tánc (op, 46, No. 8.)

Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35

Szosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op 70 

Rendhagyó módon ez az írás nem itt jelent meg először, hanem a prae.hu portálon, ennek ellenére itt is szerettem volna közzétenni.