Utólag beszúrt megjegyzés: a poszt írásakor nem voltam figyelmes, a lentebb olvasható részlet nem az első, hanem a második zongoraversenyre vonatkozik. A bejegyzést nem szeretném törölni, ezért írtam egy újabb bejegyzést Prokofjev első és második zongoraversenyéről, amely itt érhető el. A bloggazda

A szokásos évforduló-böngészés: a Fidelio.hu szerint 1912-ben a mai napon mutatták be Moszkvában Prokofjev első zongoraversenyét. Eszembe jutott, hogy Prokofjev önéletrajzi írásában - Önéletrajz és írások a címe -, én már olvastam erről a műről:

"I. zongoraversenyemet néhány nappal a Szokolnyiki parkban való fellépésem után Pavlovszkban mutattam be. (...) A bemutatónak elképesztő hatása volt. A hallgatóság egyik fele pisszegett, a másik fele pedig tapsolt. A sajtó véleménye is megoszlott. Karatigin hízelgő bírálatot írt, mások azonban gúnyolódtak rajtam. A 'Petyerburgszkaja Gazeta' ('Pétervári Újság') egy egész tárcát szentelt a hangversenynek.  'A pódiumon egy Peterschulle-növendéknek látszó fiatalember jelent meg; Szergej Prokofjev volt ez az ifjú. Zongorához ült, s úgy látszott, hogy vagy a billentyűzet leporolásával volt elfoglalva, vagy pedig vaktában verdeste a billentyűket, kemény, száraz billentéssel. A közönség nem tudta mire vélni a dolgot. Méltatlankodó zúgolódás hallatszott. Egy házaspár felugrott, s a kijárathoz rohant: *Az ilyen muzsika megbolondítja az embert!* A terem kezdett kiürülni. A fiatal művész versenyművét a rézfúvók könyörtelenül fülsértő együttesével fejezte be. A hallgatóság meg volt botránkozva. A többség pisszegett. Prokofjev gúnyosan meghajtotta magát, újból a zongorához ült és ráadást játszott. Ilyen felkiáltások hallatszottak: *A pokolba ezzel a futurista muzsikával!* *Mi élvezni jöttünk ide, ennél a muzsikánál pedig a háztetőkön kóborgó kandúroké is különb!* A modern szellemű kritikusok ellenben valósággal úsztak a gyönyörűségben. *Ragyogó! Zseniális!* - kiáltották. *Micsoda temperamentum! Micsoda eredetiség!*"

Az első részlet: 

Második részlet:

PS: ha tetszett a bejegyzés, kérlek, hogy támogasd szavazatoddal a Mindennapi klasszikusok oldalt a Goldenblog 2011 versenyen Kult - szórakozás kategóriában az alábbi linken: http://goldenblog.hu/szavazas.aspx

Egy időben a Károly körúton dolgoztam és a Damjanich utcában laktam. Rendszeresen gyalog mentem haza egy darabig, hogy munka után kiszellőztessem a fejemet a VII. kerület édeskés, nehéz és sűrű párájával. Az útvonal minden esetben így nézett ki: Károly körút - Dohány utca - Síp utca - Wesselényi utca - Kazinczy utca - Dob utca - Csányi utca; a fülledt atmoszférájú séták a Nagymező utcában értek véget, innen csak az esetek kis százalékában mentem tovább gyalog.

És talán már akkor azt gondoltam, hogy ehhez a fülledt atmoszférájú környékhez a fülledt atmoszférájú Brahms zongoradarabok illenek, de amióta viszonylag sokat olvasok Brahmsról, és amióta még többet hallgatom ezeket a darabokat, ez az érzés egyre csak erősödött. Főleg az op. 10-es Négy ballada hallgatásakor szoktak eszembe jutni ezek a séták; a korábban már oly sokszor említett op. 118-as hat zongoradarab mellett nekem ezek a kedvenceim - a második legszemélyesebb zenéim.

Egyetlen más darab nincsen meg ennyi feldolgozásban, mint ez. Az első lemez Barenboimmal volt, aztán megvettem Glenn Goulddal, utána Michelangelivel, végül Szokolovval, és persze meghallgattam mindenkivel a YouTube-on.

Az én szubjektív sorrendem: mivel Barenboim volt az első, akivel hallottam ezeket a darabokat, ezért nem tudja letaszítani a tronról az egyébként abszolút kedvenc és szerintem nagyon érzékien játszó Szokolovot - megosztott első hely. Második Michelangeli - a CD egy 1973-as felvétel, a YouTube-on elérhető egy 1981-es koncert, szerintem ez utóbbi nagyságrendekkel jobb, mint a CD. És végül Glenn Gould, akivel egyébként nagyon szeretem a Brahms intermezzókat, de ez a lemez egyszerűen élvezhetetlen - legalábbis nekem.

Egy korábbi bejegyzésben egyszer már kikerült mind a négy ballada Michelangelivel és Pándi Marianne Hangversenykalauz c. könyvéből a rövid ismertetőkkel. Ennek a bizonyos 1981-es koncertnek a felvételeit és az ismertetőket most ide másolom - sajnos sem Szokolovval, sem Barenboimmal nem találtam meg a Brahms balladákat. 

1. d-moll (Andante). Herder Stimmen der Völker (Népek hangjai) című gyűjteményében szerepel az Edward című skót ballada, amelyet ez a darab „megzenésít” (a költemény első két sora: „Dein Schwert, wie ist's von Blut so rot, Edward, Edward” – Kardod vértől miért piroslik, Edward – szinte énekelhetően domborodik ki a mű első ütemeiből). A ballada komor és vigasztalan elbeszélő hangját nagyszerűen vette át Brahms ebben a rövid háromrészes formában, amelyben a dúr-középrész nem a derű világosságát képviseli, hanem a kegyetlen valóság éles fényeit. A ’70-es évek derekán kontra-alt és tenor kettősre dolgozta fel Brahms az Edward-balladát (op. 75 No. 1). 

2. D-dúr (Andante). A kezdő és záró formarész szinkópákkal ringató, lágy altatódala Brahms népdal-intonációjának korai, csodálatos példája. E keretbe újabb keretként illeszkedik a gyors tempójú h-moll szakasz, amely az Edward-ballada sötét tónusait eleveníti fel újból. A kompozíció középső része 6/4-es metrumú h-moll szakasz, hosszú kitartott basszushangok felett és alatt sejtelmesen villanó staccato menetekkel.

3. Intermezzo, h-moll (Allegro). A kései zongoradarabok megfoghatatlan mélabúja, rezignációja ebben a darabban ölt formát először: a koboldszerűen sejtelmes kezdő- és zárószakaszban, valamint a Fisz-dúr középrész fátyolos, pianissimo hangzataiban.

4. H-dúr (Andante con moto). Oldottabb hang, összetettebb forma jellemzi az utolsó balladát, amelynek zenei anyaga csaknem mindvégig hangzatfelbontásokból szerkesztett. Éneklő középszólamai Schumann bensőséges világát idézik.

A bejegyzésben felhasznált kép forrása: http://www.orszagalbum.hu/dob-u-33_p_11533

A Liszt-évforduló után Richter-évforduló: 1997-ben a mai napon - 08-01-én - hunyt el Szvjatoszlav Teofilovics Richter. Az alábbi videót a blog és a Facebook oldal rendszeres hozzászólója, foeniculum küldte el a Facebook oldal egyik megosztásánál hozzászólásként: "Most találtam egy különlegességet, esetleg a holnapi évfordulóra ajánlanám: Ez egy 1952-es orosz film Glinkáról, ahol Liszt szerepében Richter játszik :)"

Végül nem a Liszt-napon, hanem ma kerül ki, remélem, hogy foeniculum nem bánja...

Egy fél-orosz ismerősöm segített a fordításban - nagy köszönet érte! Íme:

"Bravó-bravó, a mi tanulatlan zeneszerzőinknek is végre hallaniuk kellene ilyen igazi zeneművet is.

Ceremóniamester: Hölgyeim és Uraim! A következőkben Liszt úr zenei improvizációt fog előadni az Önök témajavaslatai alapján. (Liszt elveszi a tartót a javaslatokkal)

Liszt nézi a témákat: Mozart, Beethoven, Haydn, stb. No, egy csodálatos téma, teljesen új és eredeti. (leül a zongorához)

Ceremóniamester a cselédnek: Készítsen elő egy fogatot (trojkát) és azonnal hozza ide Mikhail Ivanovics Glinka-t. De septében!

Közben a koncerten egy hölgy mondja: szerintem meg akar lepni minket.

(Liszt elkezd játszani)

Egy másik hölgy: Szerintem ez az ő saját darabja.

(Liszt játszik. Glinka közeledik a fogattal)

Ováció, mindenki tapsol. Glinka az ajtóban áll.

Liszt a darab lejátszása után: Nem tudom ki a zeneszerző. De biztosíthatom Önöket, hogy zseniális.

Ceremóniamester: Uraim, elmondom a Titkot: Liszt úr egy új operából, a Ruszlán és Ludmilla-ból játszotta el Önöknek a Csernomor indulót.

Liszt odaszalad Glinka-hoz: „Franz Liszt”, mondja. „Glinka”, jön a válasz.

Közben mindenki tapsol."

Utószó / ajánló: a tavalyi évben szintén Richter halálának évfordulóján megjelent bejegyzés rengeteg zenével.

A Bánkövi Gyulával való ismeretséget, de remélem, hogy írhatom: barátságot egy futópályának köszönhetem. Tavaly tavasszal vagy nyáron történt: én éppen végeztem a futással, Ő éppen akkor érkezett; a portás mutatott be minket egymásnak a bejáratnál.

Email emailt követett, majd találkoztunk a mindkettőnk lakásához körülbelül ugyanolyan messze lévő sörözőben; ezt a találkozást azóta megismételtük még kétszer. Ezen alkalmaknak szigorú szabályai vannak: kizárólag búzasört iszunk és zenéről beszélgetünk, pontosabban én kérdezgetek, Ő meg válaszol nekem és mesél.

A legutóbbi találkozón kifejzetten Lisztről szerettem volna beszélgetni Vele, ugyanis készülök a Liszt-születésnapra (2011-10-22): nem tudom még, hogy milyen bejegyzés(ek) lesz(nek), egyelőre csak anyagot gyűjtök.

Szóval, a szokásoknak megfelelően búzasört ittunk, és Lisztről beszélgettünk. A jegyzeteimet nézegetve ma akadtam rá egy műre, pontosabban egy ajánlásra; ez a címben szereplő Hangnem nélküli bagatell, amelyet Liszt élete vége felé írt: "Az 1885-ben komponált mű a weimari Liszt Múzeumból került elő, nyomtatásban 1956-ban jelent meg. A zeneszerző eredetileg ezt szánta negyedik Mefisztó-keringőjének. Egyike ez is a meghökkentő újításoknak, amelyekben szokatlan és a maga idejében fülsértő hangzatok, különös, meredek dallam-modellek egyengetik a közvetlen folytató, Bartók művészi útját." (Hangversenykalauz)

Végül idézet egy másik könyvből - Szelényi István: Liszt élete képekben:

"Már egészen fiatalon, az 1830-as években így kívánta megjelölni eljövendő életrajzait: 'Egy zenész élete, hosszantartó disszonancia, végső feloldás nélkül.'

S számos művét így fejezi be: hosszantartó disszonanciával, végső feloldás nélkül, mintha zenéjével önéletrajzát írná és sorsát illusztrálná."

125 éve - 1886-07-31-én - hunyt el Liszt Ferenc. Az évfordulón a számomra legkedvesebb Liszt zongoradarabot szeretném megosztani, ez pedig a címben szereplő A Villa d'Este szökőkútjai (Les Jeux d'eaux de la Villa d'Este). Ez a mű a Vándorévek harmadik sorozatából (1867-1877) való. "Keletkezésének ideje eleve sejteti, hogy a benne foglalt művek stílusa nem hasonlít az első két cikluséhoz. Más a darabok mondanivalója is: természeti képek vagy művészeti benyomások helyett befelé fordult monológokat, tragikus hangú vallomásokat tartalmaz; feltűnően sok gyászzenét." (Hangversenykalauz)

A darabok csak a rend kedvéért: 1, Angelus! Prière aux anges gardiens (Ima az őrangyalokhoz) 2-3, Aux cyprès de la Villa d'Este, thrènodie I-II. (Az Este-villa ciprusaihoz, sirató I-II.) 4, Les Jeux d'eaux de la Villa d'Este (Az Este-villa szökőkútjai) 5, Sunt lacrymae rerum, en mode hongrois (A dolgoknak könnyei vannak, magyar hangnemben) 6, Marche funèbre (Gyászinduló) 7, Sursum corda (Fel a szívekkel!)

A most következő idézeteket a Magyar Rádió honlapján találtam: A hét zenemű, Hamburger Klára előadása (1948): Liszt Ferenc: A Villa d'Este ciprusai és szökőkútjai

"A ciklus egyetlen - de joggal - népszerű darabja a 4.: A Villa d'Este szökőkútjai, szintén 1877-ből. (Liszt az 1877-78-as években sokat időzött az Este-család híres tivoli-i villájában. Az ott töltött napok emlékét idézik a Villa d'Este szökőkútjai és a Villa d'Este ciprusai című darabok - a bloggazda megjegyzése) Ez kivételesen derűs folt a kései művek között. Itt még visszatér a liszti pianisztikus bravúr, de egészen átlényegülve. Ennek a műnek is van mintegy 3-féle zenei anyaga, amely másként és másként jelentkezik a 278 ütemnyi tervszerűen szerkesztett tételben. A lényege azonban nem ez. A Fisz-dúrban írt, tehát javarészt a fekete billentyűket igénybe vevő kompozíció lelke: a hangzás egészen új varázsa és költészete. Liszt, az utolérhetetlen zongoraművész már ifjúkori művei óta meg-megvillantott olykor hangszerén valamiféle új, fontos tényezőként jelentkező hangzást. Itt, a sok-sok gyöngyöző szökőkút hangját, ragyogását, illatát ábrázolva aztán teljes jogú, sőt elsőrendű kompozíciós elemmé válik a hangszín. A zenetörténet ezt tartja az első - és ebben a minőségében avantgarde - impresszionista zeneműnek. (...) Liszt: A Villa d'Este szökőkútjai - mintája Debussy és Ravel vízi zenéinek. Debussy több darabjával szokás párhuzamba állítani. A fiatal Ravel 1901-ben készült, pompás, Szökőkút című darabjának viszont közvetlen, csak éppen negyed századdal idősebb elődje. De míg Ravel mottóul a víz csiklandozta, nevető pogány folyóistenről szóló költői sort idéz, addig Liszt 'abbé-varázsló', a maga zongorakölteményének közepén a kotta fölé János evangéliumának e szavait írja: '… hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.'"

Eddig az idézetek, jöjjön most már a zene, elsőként Cziffra György előadásában:

Illetve Claudio Arrau tolmácsolásában: