Úgy látszik, a vendégposztok időszakát éljük. A blog rendszeres hozzászólója és nagy mesélője, tnsnames.ora pár nappal ezelőtt küldött egy javaslatot a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára: a címben szereplő tétel átiratát, amelyhez olyan hosszú ajánlást fűzött, hogy az nem fért volna ki a FB-ra. Megkértem, hogy az átirat mellett küldje el az eredeti művet - ha ideje engedi -, válaszként egy igen alapos levelet küldött. A bloggazda megszerkesztette a szöveget, és néhány helyen belenyúlt a kéziratba, de a lényegen természetesen nem változtattam; fogadjátok sok szeretettel az újabb vendégposztot és a tnsnames.ora által válogatott videókat!

Információk az alapműről:

Georg Friedrich Händel (1685-1759): Suite in G minor, HWV 432, VI.zárótétel: Passacaglia / Passacaille. Kiadás éve: 1720 (Händel tehát 35 éves volt ekkor)

Az eredeti mű csembalón - szerintem nagyon jó ez a Simone Stella-féle felvétel.

1. rész:

2. rész:

(Korábbi posztoknál többször kapta a blog azt a kritikát, hogy túl sok videó van beszúrva, így most csak a linkeket másolom be.)

Eredeti Handel-verzió zongorán:
https://www.youtube.com/watch?v=Ze3WdxSWUZc
Ezt egy lány-növendék játssza éles koncert körülmények között. Nem hibátlan, nem perfekt, de nagyon jó minőségű videó, a lány kezét szinte végig lehet látni, mit játszik, meg érezhető, mennyire nehéz darab, már Händelé is. Elég nézett is a videó, illetve van más komolyabb videófeltöltése is a lánynak. Én mindenestre ajánlom, mert tanulságos.

Handael - Passacaglia played by Frédéric Bernachon (piano)
https://www.youtube.com/watch?v=FKjUDHghgjw
Ez egy profi felvétel Bösendorfer zongorával, szintén jól fotózva, nekem a lány felfogása jobban tetszett. De mindkettőnél van jobb (Isolda Ahlgrimmé, aki nálam a referencia ennél a műnél)

Ez is zongorá verzió. Nem látszik a zongorista, de az eddigi legjobb felvétel zongorán (zeneileg, szvsz):
https://www.youtube.com/watch?v=HGFb-z5RWbA&feature=related

Gitár-verzió I.:
https://www.youtube.com/watch?v=TTQCL6vHj0I
Ez inkább érdekes csak. Elég harmatoska.

Gitár-verzió II. (jobb):
https://www.youtube.com/watch?v=WNMMksZv168

Hárfa-verzió (több előadásban van fenn):
https://www.youtube.com/watch?v=nels9Wzn7YU

Az átirat:

Händel 16 variációt írt a darabjába, Halvorsen az átiratában meg sem állt 24-ig. Händel a variációk során fokozza a hangulatot, például a leütött billentyűk számával is, Halvorsen iktat be lassabb variációkat is.

Itt az átirat (norvég) szerzőjének wikipediás cikke:
http://en.wikipedia.org/wiki/Johan_Halvorsen

A Halvorsen-átirat dátuma: 1896, és eredetileg, hegedű és brácsára íródott. Azaz a hegedű-cselló átirat a ritkább.

Az eredetileg küldött videó:

És az ajánlás hozzá: Ez a videó egy hatalmas csemege. Nem véletlen, legalábbis a műfajhoz képest nagynak számító, közel kétmilliós nézettsége. Ékes példa, hogy ma is lehet klasszikus értéket létrehozni, tömegeket megmozgató módon.

A magam részéről imádom az eredeti Händel Passacaille-t, fülbemászó dallamáért, nemes egyszerűségéért, hangulatfokozásáért. De az alapműre is sikerült a norvég zeneszerzőnek az átirat készítésénél egy hatalmas lapáttal rátenni (ráadásul abszolút autentikus barokk szellemben).

Az én fülemnek hihetetlen szépen szól a bravúros átirat. Szerintem Händel is csettintene gyönyörűségében, ha lett volna módja hallani.

A két hangszeren (hegedű, cselló) ugyanaz a zenész játszik. A hegedűt cselló-tartásban, függőlegesen tartja a kezében. Mivel irgalmatlan nehéz, bravúros darab az átirat, látnivalóan többször próbálja pihentetni, lazítani a kezét előadás közben.

A Youtube tele van érdekesebbnél érdekesebb Halvorsen-átiratos felvételekkel. Pár csemege vájtfülüeknek (híresebb előadókkal):

Perlman e Zukerman
https://www.youtube.com/watch?v=VoGErup6-xk

Julia Fischer (violin) & Daniel Muller-Schott (cello)
https://www.youtube.com/watch?v=qNsxXued784

Jascha Heifetz and William Primrose
https://www.youtube.com/watch?v=HUF9neEN81I

Jascha Heifetz, Gregor Piatigorsky
https://www.youtube.com/watch?v=bRfWGujoCf8

A mai napra három olasz évforduló esik, a Facebook oldalra ennyi megosztást kitenni talán sok lenne, ezért kerülnek ki ide a blogra.

1739-ben a mai napon hunyt el Benedetto Marcello (1686-1739) - nem összetévesztendő Alessando Marcello-val -, aki egyébként a testvére volt. Hogy miért pont ez a mű kerül ki vele, nem tudom megmondani. Elég sokat meghallgattam, végül ezt válaszottam. Kerestem a műről információkat, de sajnos nem találtam, ha valaki tud róla bármit, legyen olyan jó és ossza meg!

1918-ban szintén a mai napon született Ruggiero Ricci olasz-amerikai hegedűművész, aki Paganini műveinek ihletett tolmácsolója.

Vele két felvétel kerül ki - az első a La Campanella:

A második pedig a Vocalise:

Az utolsó évforduló: 1921-ben született Giuseppe di Stefano (1921-2008). Szicíliai lévén, Vele a Parasztbecsület egy részlete kerül ki:

A blog és a Facebook oldal hagyományainak megfelelően a reggelt évfordulók böngészésével kezdtem. Az egyik fő évforduló: 1944-ben  ezen a napon - 07-23-án - született Maria João Pires portugál zongorista. A YouTube-on keresgéltem zenéket Tőle, amikor is rátaláltam Mozart G-dúr zongoraversenyére (K453) - az egyik kedvencem - Pires előadásában, ráadásul a a teljes műre egy videóban:

Rákerestem a műre és egy nagyon érdekes, és szerintem nagyon jó leírást találtam róla a Nemzeti Filharmonikusok honlapján - egy 2008-as koncert műsorfüzete lehetett. Amiért ez az ismertető kikerül ide a blogra, és amiért a videó is ide kerül, és nem csak a Facebookra: nagyon ritkák - legalábbis szerintem - az ilyen könnyedén megírt, jól fogyasztható programfüzetek.

Mozart: G-dúr zongoraverseny, K453

I. Allegro II. Andante III. Allegretto, Finale: Presto

Házi seregély, 37 krajcár - írta Mozart 1784. május 27-én a kiadásait tartalmazó füzetkéjébe. E különös háziállat a 19. századi Mozart-irodalomban arról vált híressé, hogy állítólag tőle tanulta Mozart a G-dúr zongoraverseny (K. 453) variációs zárótételének témáját. Mivel a Mozart által vezetett műjegyzékbe a zongoraverseny már április 12-én bekerült, tudjuk, hogy a történet nem több a Mozarthoz kötődő számos legenda egyikénél. Mozart dallama és a seregély viszonya tehát éppen fordított, vagyis a papagájokat megszégyenítő mimézisre képes seregély - az ornitológiában jártasak számára: sturnus vulgaris - tanulta el Mozarttól a G-dúr zongoraverseny zárótételének témáját, bár - mint azt Mozart egy feljegyzéséből tudjuk - a madár a dallam kilencedik hangját az eredetinél fél hanggal magasabban énekelte, G helyett Giszt. Mozartnak a seregély talán éppoly fontos volt, mint a zongoraversenyek, ám a zenetörténet számára ez utóbbiak nemcsak Mozart madarainál, de a felfoghatatlanul gazdag mozarti életmű túlnyomó részénél is nagyobb jelentőséggel bírnak.

Nemcsak azért, mert a zongoraverseny éppen Mozartnak köszönhetően vált virtuóz magamutogatásból, vagyis szórakoztató zenéből a legmagasabb rendű, szimfóniával egyenrangú műfajjá, hanem mert az opera mellett és attól nem függetlenül a zongoraverseny Mozart talán legszemélyesebb "ügye" is volt. Túl a forma izgalmasságán, amennyiben a szólista és a zenekar drámai szembenállása az operához teszi hasonlatossá, a zongoraverseny Mozart számára társadalmi és megélhetési szempontból is meghatározó jelentőséggel bírt. Mozart bevételei ugyanis alapvetően öt forrásból származtak, és ezek közül, vagyis az arisztokrata támogatás, az operai megrendelés, a publikálás, a tanítás és a koncertezés közül ez utóbbi volt nemcsak a legkifizetődőbb, de ez járt a legnagyobb hozadékkal is. Mivel a kor szokásainak megfelelően saját szerzői akadémiáin és a mások által szervezett koncerteken Mozart főként saját műveit adta elő, a zongoraversenyek esetében zeneszerzőként és zongoristaként is bemutatkozhatott a zenerajongó bécsi arisztokrata közönség előtt. Zeneszerzői sikere ekként megrendeléseit, zongorista sikere tanítványi körét, a koncert bevétele pedig a pénztárcáját gazdagíthatta. Miután a salzburgi hercegérsekkel meglehetősen viharos körülmények között szakított, és Bécsbe költözve kénytelen volt a saját lábára állni, minderre igencsak nagy szüksége volt Mozartnak.

A G-dúr zongoraversenyt (K. 453) élete talán legtermékenyebb időszakában írta, 1784 tavaszán. Kihasználva felfelé ívelő pályáját és egyre nagyobb sikerét, a böjti időszakban megdöbbentő mennyiségű koncertet adott: 1784. február 26. és április 3. között, harminc-egynéhány nap alatt huszonkétszer lépett fel - minden csütörtökön Gallicin hercegnél, minden hétfőn és pénteken Esterházy János grófnál, háromszor szerdán önálló előfizetéses estet tartott, ezenkívül játszott színházakban és egyéb helyeken. Ha belegondolunk, hogy eközben komponált és tanított, arra kell gondolnunk, hogy Mozart számára ekkoriban a nap huszonnégy órából és egy éjszakából állt. A G-dúr zongoraversenyt ráadásul -  bár maga is játszotta a művet - nem is a böjti koncertek számára írta, hanem egyik legtehetségesebb tanítványának, Barbara Ployernek, aki egy magánkoncerten június 13-án játszotta először a művet az apja által bérelt zenekar kíséretében, Mozart jelenlétében. Mozart vendégként magával vitte a koncertre a kor egyik legnépszerűbb operaszerzőjét, Giovanni Paisiellót, akinek legújabb sikere, a Sevillai borbély évekkel Mozartot és Rossinit megelőzően megismertette Figaro alakjával a bécsi közönséget. Mozart a koncerten Esz-dúr fúvósötösének (K. 452) zongoraszólamát játszotta, majd Barbara Ployerrel a nagyszabású D-dúr kétzongorás szonátát (K. 448). Az est afféle örömzene volt a Mozart-zongoraversenyek szellemében. Miként azt egy levelében megfogalmazta: "A zongoraversenyek éppen a középúton vannak a túl nehéz és túl könnyű között - igen csillogóak, kellemesek a fülnek, anélkül, hogy ürességbe fulladnának. Itt-ott csak a hozzáértők találnak rá az ízére, de úgy, hogy a hozzá nem értők is örömüket kell hogy leljék benne, anélkül, hogy tudnák, miért."

Mozart G-dúr zongoraversenye a 27 zongoraverseny közül az egyik legérzékenyebb, legszellemesebb mű - úgy tűnik, Mozart éppoly nagyvonalú volt, ha másoknak írt zenét, mintha saját maga volt az előadó. Ployerék vendégei nagy lelkesedéssel fogadták a darabot, és sikere később a bécsi közönség körében is jelentős volt, amit jól mutat, hogy egyike volt a hat, még a szerzőjük életében, nyomtatásban megjelent Mozart-zongoraversenynek. A különös harmóniai fordulatokkal operáló, jó kedélyű, stilizált katonai indulókra épülő nyitótétel, a megdöbbentő disszonanciákat és dúr-moll váltásokat alkalmazó C-dúr lassútétel, a szellemes, vígoperai hangvételű záró variációs tétel a karrierje csúcsára éppen feljutott Mozart zenéje, amit felülmúlni nem, legfeljebb csak utolérni voltak képesek a következő években született "nagy" zongoraversenyek.

Végül néhány szó a seregélyről. A madár három évig élt a gazdájával (Mozarték magukkal vitték, amikor a Stephansdom mögötti lakásba, a Figaro házassága "szülőházába" költöztek), látta Mozart második fiának megszületését, jelen volt a történelmi pillanatnál, amikor Haydn meghallgatta a neki dedikált Mozart-kvartetteket, ott volt Mozart harmadik fiának születésénél és halálánál, s nyomon követte a zenetörténet legnagyobb alakjának legaktívabb és legsikeresebb éveit. A seregély 1787. június 4-én hunyt el, Mozart az alkalomra verset írt és apró gyászszertartást celebrált, majd vett egy kanárit, mely a szobájában élt, egészen a gazdája halálát megelőző napokig.

Pár perce érkezett az alábbi email, a bloggazda változtatás nélkül közli, és a levél tárgyát is megtartja: ez a bejegyzés címe.

2011. március 12-én Olaszország megünnepelte egyesülésének 150.-ik évfordulóját. Ez alkalomból bemutatták Verdi  Nabucco című művét,  amit Verdi az egyesülés okán komponált. A karmester Riccardo Muti volt.

A műben, amikor Babilon zsidó lakosságát rabul ejtik, a "rabszolgák kórusát" éneklik. Az előadás kezdete előtt Róma polgármestere beszédet tartott , amiben bejelentette , hogy a kormány csökkenti a művészeteknek eddig nyújtott támogatást.... Ez a bejelentés olyan hangulatot ébresztett a közönségben, hogy a rabszolgák kórusát visszatapsolták. Ekkor a karmester Muti tájékoztatta a publikumot, hogy ő nem szokott operaáriát ismételni, de ez most egy különleges alkalom, mert a jelenlegi helyzet olyan, mint egykoron, és  "szép országunknak vége" is lehet  ilyen lépések következtében.

Ekkor az Operaház egész közönsége felállt és együtt énekelte a kórussal, a rabszolgák dalát...

Előszó a bejegyzéshez: két héttel ezelőtt a Mindennapi klasszikusok blog Facebook oldalára kikerült Mendelsshon Hegedűversenyének első tétele az alábbi ajánlóval: "Ahogyan a hegedűverseny kezdődik, annál talán nincs is szebb és édeskésebb dallam..."

A megosztáshoz 11 hozzászólás érkezett, köztük az egyik: "Ez volt az első bakelit lemez, zöld tónusú borítóval egy lombos fás ligetről, amit kiválasztottam az ötszáz, egyébként nem klasszikus zenei lemez közül - olyan 2 és fél évesen -, és mondtam apámnak: Ez! Ez! Ez! Nevetett, de feltette, gondolta hamar megunom! Minden ezzel kezdődött! Azóta persze cd-n is megvan, de az eredeti bakelit, most olyan 30 éves, megvan még"

A bloggazda kéréssel fordult a Hozzászólóhoz, hogy írjon bejegyzést erről az élményéről, amely ki fog kerülni a blogra. A bejegyzés megszületett, a bloggazda lényegében változtatás nélkül közli az írást. Fogadják, fogadjátok sok szeretettel Pári Mirella bejegyzését!

Nem tudom, olvastam-e már, ismertem-e a betűket, vagy csak a színek kavalkádja és lemezborítók sokfélesége ejtett rabul, de délutánokat töltöttem azzal, hogy lepakoltam és nézegettem a gyűjteményt. Arról lehetett már valami sejtésem, hogy a nézegetésen túl egyéb haszna is van a lemezeknek, történetesen, ha borítójától megfosztjuk a fekete korongokat és egy forgó eszközre tesszük, megszólalnak. A meselemezek is így működtek, ezek a zenei albumok is csak e célt szolgálhatják. Egyelőre azonban – mivel a lemezjátszót még nem értem fel, s nem strázsált mellettem senki, hogy választásomra várva feltegye a lemezt, amit kihúzok a halomból, maradt a borítókkal való ismerkedés.

Azonban ez nem sokáig maradt így. Édesapám ugyanis hamar rájött, hogy bizony a lemezek sorrendjét valaki midig rendre átpakolja, s kifigyelt. Így egy délutánon végre lehetőség nyílt a választásra, hogy immár ne csak a meselemezek valamelyike - Kismalac és a farkasok, Ludas Matyi -, hanem igazi zene szóljon a hangfalakból.

Nem mintha nem ismertem volna már kívülről a borítókat, de talán most először fordult elő, hogy a körülbelül 100-150 darabos gyűjteményt alapos gondossággal végig is lapoztam. Apám nem sürgetett, talán ott is hagyott, hogy akkor majd szóljak, ha megvan.

Pakoltam egymásra a lemezeket, a jobboldali oszlop fogyott, a baloldali nőtt és vissza. Amelyiken kifestett, színes nők voltak nem kecsegtetett sok jóval, amin gitár volt, nem érdekelt, amin túl sok betű nem értettem. Míg egyszer csak egy zöld borító után visszanyúltam és magam elé emeltem. Elég sötét volt a tónus a borítón, így elsőre nem is igen látszott, mit is ábrázol. Zöld lombos fák, egy liget, vízeséssel. A fekete betűk alig érvényesültek a háttér előtt, ez már önmagában is kíváncsivá tett. De a zöld árnyalattal vont borító volt a legizgalmasabb mind között.

Épp szólni akartam apámnak, de éppen jött, mintha megérezte volna, hogy választottam. Amikor meglátta kezemben zenehallgatásra szánt lemezt, felnevetett. Nem emlékszem, hogy ki- vagy fel-, de nevetett. Megkérdezte, hogy „biztos vagy te ebben?” Én pedig nyilván válaszoltam, hogy „igen”, és hogy „ezt, ezt, ezt!”

Elvette, felnyitotta a lemezjátszó tetejét, aminek áttetsző zöldje pontosan illett a borítóhoz.  Kattant a kar, forgott a lemez, ereszkedett lassan a tű, s én alig néhány lépésre álltam a szerkezettől, épp szemem magasságában láttam forogni választásomat. Előbb sercegett élesen a hangfal, majd a sercegést mintha lehúzta volna valami, elhalkult, eltűnt, s mély hang ütemeitől kísérve felsejlett egy egészen elképesztő, megfoghatatlan, soha előtte nem hallott dallam. Egyszerre volt lágy s átható, gyengéd s hátborzongató. Nyilván mindez arcomra is kiülhetett, s kiül azóta is, ha Mendelssohn Hegedűversenye első tételének indító taktusai szólnak. Hiszen semmi más dallam nem kezdődik így, és nem fűzi a témát olyan könnyedséggel, miközben a világmindenséget tartja magában, abban a néhány ütemben, míg az üstdob kíséri kibontakozását a kezdő taktusoknak, s bár azonnal az elején engedi, hogy az egész orchestra kifejtse a kezdő témát, mindvégig a főszerep a hegedűé és a hegedűsé. 

A „leghegedűszerűbb hegedűverseny” – írja régi borítómon Várnai Péter. Sajnos a Hungaroton felvételén dátumot sehol nem látok. Ha abból indulok, ki hogy ezzel a lemezzel én 1984-85 környékén találkoztam először, tehát ez a ma legalább huszonhat éves -  már játszhatatlan -, lemez az oka többek között annak, hogy azóta lett kétszáz másik társa, illetve a kilencvenes években már cd-k, mind mind klasszikus zene. Amikor apám hitetlenkedve lejátszotta nekem először Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, azt mondta: „úgyis mindjárt megunod!” – bizony tévedett.

Egy 1972-es archív felvétel Isaac Sternnel. Azért választottam ezt, mert ez korban is megfelel az én felvételemnek, amin Kovács Dénes hegedül, és Németh Gyula vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart.

A bloggazda kérése az olvasókhoz: amennyiben bárki zenei élményt szeretne megosztani, kérem, hogy azt a klasszikusok.blog.hu@gmail.com címre küldje el, a bloggazda örömmel ad teret ezeknek az írásoknak!