Tegnap az elviselhetetlen melegben azon gondolkoztam, hogy vajon zene tud-e hűsítő lenni? És ekkor jutott eszembe, hogy tavaly, amikor ugyanilyen meleg volt, kikerült egy Debussy-megosztás a Facebook oldalra.

Fények a vízen - a Képek (Images) I. sorozatának első darabja. Így ír róla a Hangversenykalauz: "Az első sorozat 1905-ben készült. Debussy e szavakkal ajánlotta fel kiadásra Durand-nak: '… Úgy gondolom, nem szerénytelenség azt hinnem, hogy ez a három darab tovább él és elfoglalja majd méltó helyét a zongora irodalmában... vagy Schumann balján... vagy Schumann jobbján.' Az első darab (Fények a vízen) harmóniai kombinációinak újdonságával megelőzte korát. A legragyogóbb „vízi-zenék” egyike, amelyről alkotója találóan állapította meg, hogy 'a harmónia vegytanának legújabb felfedezéseit' foglalja magában."

Aztán eszembe jutott - szintén tavalyról -, hogy találtam a fenti mellett pár másik Debussy-darabot, amelyek szintén hűsítőek lehetnek.

A Prelűdök első sorozatának második darabja - Vitorlák:

És ugyanennek a sorozatnak a harmadik darabja - Szél a síkságon:

Végül eszembe jutott, hogy ennek az évnek az elején rendeltem egy CD-t: Debussy összes zongoraműve Walter Giesekinggel. A kézhezvétel után talán kétszer hallgattam bele a lemezekbe, aztán kicsit kelletlenül félretettem. Most viszont eszembe jutott, hogy van egy ilyen gyűjteményem; az első lemez pont a Prelűdök kétszer tizenkét darabja: ideális zene, amikor a hőségben semmi nem mozdul, és az embernek csak feküdni van kedve.

Külön köszönet tnsnames.ora-nak, hogy korábban felhívta a figyelmemet Giesekingre, és szintén nagy köszönet Bánkövi Gyulának, aki pedig erre a Debussy CD-re!

Utólag hozzáírva: sajnos a fenti videók nem mennek, helyettük:

Illetve ez is: a Prelűdök első sorozata:

1973-ban a mai napon hunyt el Otto Klemperer (1885-1973). Eszembe jutott egy anekdóta, amelyet Vele kapcsolatban olvastam Varnus Xavér egyik könyvében. Az idézet forrása: http://mek.niif.hu/03000/03006/html/konyv218.htm

"Otto Klemperer a harmincas évek elején kikeresztelkedett, s amikor a háború után megalakult az izraeli állam, soha nem hívták meg vendégszerepelni. Egy ízben Párisban fogadáson találkozott az izraeli miniszterelnökkel, s nagyobb társaság gyűrűjében rögtön szóvá is tette ezt. A miniszterelnök így válaszolt:

- Klemperer úr, bár művészetét népünk vezetői nagyra becsülik, mégis úgy érezzük, hogy a kikeresztelkedésével eltávolodott tőlünk, ez a mélységes oka annak, hogy nem hívtuk meg Önt idáig.

Klemperer visszakérdezett:

- De Stokowski is kikeresztelkedett, és ennek ellenére ő már háromszor volt vendégszerepelni Izraelben!

A miniszterelnök mosolyogva válaszolt:

- Ez igaz, de Stokowski úr speciális feltétellel vállalta el a hangversenyt: nem kért tiszteletdíjat érte.

Klemperer legyintett:

- Na látja, én még mindég túl zsidó vagyok ahhoz, hogy ezt így elfogadjam!"

Egyetlen zenei részlet: Mozart d-moll zongoraversenyének második, lassú tétele Klempererrel és Clara Haskillal:

A Mindennapi klasszikusok oldal önkényesen kinevezi július 5-ét a Zongoristák Napjává, ugyanis ezen a napon négy jeles évfordulót is ünnepelhetünk. Időrendben visszafelé:

1879-ben a mai napon született Wanda Landowska (1879-1959). Egy volt kollégám esküszik rá, hogy Mozart Koronázási zongoraversenyét (No. 26.) Ő játsza a legszebben, és nem Gulda... Sajnos ez a felvétel már nem érhető el a YouTube-on, ezért a K. 511-es a-moll rondó kerül ki Landowskával. Érdekes, hogy a rengeteg elérhető felvétel közül ez az egyik (?) leghosszabb és így leglassabb változat:

1969-ben a mai napon hunyt el Wilhelm Backhaus német zongorista (1884-1969). Ő a blog rendszeres hozzászólójának, tnsnames.ora-nak az egyik kedvence, éppen ezért tnsnames.ora által készített YouTube felvételek kerülnek ki. Természetesen Brahms mű, méghozzá az opus 118-as hat zongoradarab, amelyhez az alábbiakat szeretném hozzáfűzni:

Azt gondolom, hogy mindenkinek megvan a saját személyes zenéje. Ez lehet csupán egy dallam - La ci darem la mano... -, lehet egy adott mű, mint például Beethoven Hegedűversenye, lehetnek egy szerző bizonyos művei - Dvorak szimfóniák -, vagy akár lehet egy szerző teljes életműve. Az én legszemélyesebb zeném Brahms zongorára írt darabjai, azok közül is a legkedvesebb az opus 118-as hat zongoradarab, onnan is az első két intermezzo. (a-moll és A-dúr)

Ezekkel az előző bejegyzésben említett Brahms lemezen találkoztam először: amikor az ember egyszer csak meghallja azt a zenét, amire egész életében várt, amit egész életében keresett. Igazi szindbádi darabok; bennük a Hajós magányos sétái, a Tabán, Óbuda, és persze minden hang a szerelemről mesél...

Az első rész:

1.Intermezzo in a minor
2.Intermezzo in A major
3.Ballade in g minor

A második rész:

4.Intermezzo in f minor
5.Romanze in F major
6.Intermezzo in e flat minor

1914-ben a mai napon született Fischer Annie (1914-1995). Talán meglepő, hogy nem Beethoven darabot választottam, hanem egy Händel művet - ez az egyik kedvenc felvételem Vele:

Végül: 1916-ban a mai napon született Rév Lívia, tehát Ő ma 95 éves - Isten éltesse sokáig!

Az első megosztás - egy Schubert és egy Mozart részlettel:

A második - és ehhez sem kell semmilyen kommentár:

A régóta tervezett, és szintén régóta halogatott bejegyzésben Brahms első zongoraversenyéhez fűzödő személyes élményemet szeretném elmesélni: ez a bejegyzés tulajdonképpen egy vallomás, egy óda Brahmshoz, egy idegen lakáshoz, egy Hangversenykalauzhoz és pár pohár vörösborhoz.

Jó tíz-tizenöt évet kell visszalépni az időben: ekkor vásároltam meg életem első Brahms lemezét az EMI Classics Red Line sorozatból - a képen ez a bizonyos CD látható: Jevgenyij Szvetlanov vezényli a Philharmonia Orchestrát, a szólót pedig a manchesteri születésű Peter Donohoe játsza. A CD második része az opus 118-as Hat zongoradarab.

És ahogyan a zongoraverseny az ősbemutatón megbukott - "(...) a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, s így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget. (forrás: wikipédia)" -, hozzám is nagyon lassan talált utat ez az igencsak terjengős, komor hangulatú versenymű. Hadd fogalmazzak kicsit sarkosabban és egyértelműbben: eleinte egyáltalán nem tetszett, kifejezetten nyomasztónak, hosszúnak és vontatottnak találtam, ennek ellenére szinte állandóan ezt hallgattam. Emlékszem, abban az időben reggel fél nyolcra jártam dolgozni: kilencig teljesen egyedül voltam az irodában, hosszú napokon át ez a CD volt az egyetlen társam a reggeli órákban.

Hordtam tehát magammal a munkába, munka után hazavittem, vendégségbe is velem jött - lényegében egyetlen lépést sem tettem nélküle. Egyszer aztán úgy alakult, hogy egyedül maradtam egy idegen lakásban - a CD természetesen velem volt -, betettem a lejátszóba, kinyitottam egy üveg vörösbort, és leemeltem a polcról egy régi kiadású Hangversenykalauzt.

A műről addig is olvastam, így például tudtam, hogy azt Schumann öngyilkossági kísérlete (is) ihlette, és szintén tudtam, hogy megbukott az ősbemutatón: ezek az információk azonban nem álltak össze egy nagy egésszé, nem segítették megérteni és értelmezni a zongoraversenyt. Akkor azonban ott, az idegen lakásban az egyszerű nyelven, érthetően megírt Hangversenykalauzt olvasva - minden addig ismert információt és újakat is - szinte egyetlen pillanat alatt értettem meg a művet: a könyv, a zene és a vörösbor együttese maga lett a Megvilágodosás.

Három rövid részletet szeretnék csak idézni ebből a könyvből, pont ezért az élményért hajtottam fel ezt a Tóth Dénes féle Hangversenykalauzt antikváriumban:

"Ugyanilyen elmélkedő jellegű a zárótéma-csoport is, amelynek második részében a kürtszó úgy hat, amikor az ember felrázza magát kínzó töprengéseiből. (...) A tétel (1. tétel - a szerző megjegyzése) vége felé azonban mindjobban előtérbe kerül a férfias akaraterő hangja, győzedelmeskedve az önemésztő fájdalom felett. (...) A III. tétel (Allegro non troppo) mozgalmas, küzdelemteljes, kissé patetikus, távolról sem vidám muzsika. Mintha az endenichi intézetbe zárt Schumann viaskodását ábrázolná a téboly démonaival. Az I. tétel kezdőtémájára emlékeztető, de feszültségében robbanásig hevített főtémát először a zongora szólaltatja meg, majd fugatószerűen lépnek be a vonósok és a fafúvók."

Amiért ezt a történetet már régóta szerettem volna elmesélni: halálosan fárasztanak és eltávolítanak a bonyolult körmondatokkal megírt ismertetők - sajnos ezek nagyon gyakoriak a hangversenyeken -, holott egy egyszerűen és közérthetően megírt program nagyon könnyen közel tudná hozni a hallgatót egy mégoly nehéz darabhoz is.

A fentebb említett Szvetlanov-Donohoe felvételt nem találtam meg a YouTube-on, ezért a másik kedvencem egy részletét szeretném megosztani: Arthur Rubinstein és Bernard Haitink.

Olvasói levél érkezett a tegnapi bejegyzés után, a bloggazda változtatás nélkül közzéteszi:

Kedves Mindennapi klasszikusok, 

Olvasva legutóbbi bejegyzését (Egy hét Uchidával), felvetődött bennem néhány gondolat, amelyet az Ön által leírt sorrend indukált.

Az első talán az, hogy miért került Ránki Dezső az utolsó helyre? Ez az ön véleménye, de valójában mi befolyásol minket, amikor sorrendet állítunk ilyen nagyságrendű művészek között? A Ránki koncert után az én megítélésem szerint sokkal visszafogottabb volt a MÜPA közönsége, mint a többi előadás után. Tényleg ennyivel rosszabb zongorázást hallottunk volna, vagy csak az általam  kedvelt Schäffer Erzsébet idézve „meg kell tanulnunk örülni annak ami a mienk.”

Visszatérve az Ön írásához, az Ránki előadását zavarták a legtöbben a köhögésükkel. Látszott rajta, hogy ez mennyire zavarja, de mégis szeretett volna aznap nekünk örömet okozni és szerintem már a tolerálhatóság határát súroló körülmények ellenére csak játszott és játszott. Még Misha Maiskyt is jobban megtapsoltuk, pedig belőle még az igyekezet is hiányzott, hogy szép esténk legyen.

Hogy is van ez? A kutatások szerint már egyre többen odafigyelünk arra, hogy vásárlásaink alkalmával, magyar termékeket válasszunk, így kissé elnézőbbek legyünk a saját művészünkkel, aki aznap este ugyanazzal a szándékkal lépett a színpadra, mint társai, hogy tudása legjavát ossza meg velünk.

Még mi befolyásol minket az ilyen sorrendek kialakításában?

Személyes élményemet megosztva, például az igen jó kritikát kapott Szokolov engem nem tudott lekötni. Elismerem, hogy egy nagyon nehéz napot magam mögött hátrahagyva foglaltam el a helyem, és ebből kifolyólag nem voltam könnyen megközelíthető, de az ő játéka inkább tovább rontott a hangulatomon, mintsem kiragadva felemelt volna.  Fontos lehet ilyenkor még a társaság, akivel megosztjuk a hallottakat vagy a másnap ránk váró feladatok is befolyásolhatnak, esetleg a hangversenyterem klímája is számít?

Vajon az ő fejükben is kialakul egy sorrend a koncert turné végére? Ők mit gondolnak rólunk, a közönségről?

A kritikusok írásai mindig csak az előadóról szólnak, pedig szerintem egy előadás sikerét a publikum is nagyban befolyásolja. Milyen gondolatokkal és elvárásokkal érkezünk meg egy-egy ilyen estre? Ők mit érzékelnek ebből? Milyen benyomások érik őket kilépve a színpadra?

Mit tehetünk mi érte, hogy ők is jól érezzék magukat velünk?

Szerintem bennünk is meg kell lennie a szándéknak, hogy jó közönség legyünk és akkor reménykedhetünk a következő sorrendben:

1. Budapest, 2……., 3……