A régóta tervezett, és szintén régóta halogatott bejegyzésben Brahms első zongoraversenyéhez fűzödő személyes élményemet szeretném elmesélni: ez a bejegyzés tulajdonképpen egy vallomás, egy óda Brahmshoz, egy idegen lakáshoz, egy Hangversenykalauzhoz és pár pohár vörösborhoz.
Jó tíz-tizenöt évet kell visszalépni az időben: ekkor vásároltam meg életem első Brahms lemezét az EMI Classics Red Line sorozatból - a képen ez a bizonyos CD látható: Jevgenyij Szvetlanov vezényli a Philharmonia Orchestrát, a szólót pedig a manchesteri születésű Peter Donohoe játsza. A CD második része az opus 118-as Hat zongoradarab.
És ahogyan a zongoraverseny az ősbemutatón megbukott - "(...) a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetően archaikus Brahms-stílussal, csak később fedezték fel a zene értékeit, s így a mű is csak idővel nyerte el a neki járó elismertséget. (forrás: wikipédia)" -, hozzám is nagyon lassan talált utat ez az igencsak terjengős, komor hangulatú versenymű. Hadd fogalmazzak kicsit sarkosabban és egyértelműbben: eleinte egyáltalán nem tetszett, kifejezetten nyomasztónak, hosszúnak és vontatottnak találtam, ennek ellenére szinte állandóan ezt hallgattam. Emlékszem, abban az időben reggel fél nyolcra jártam dolgozni: kilencig teljesen egyedül voltam az irodában, hosszú napokon át ez a CD volt az egyetlen társam a reggeli órákban.
Hordtam tehát magammal a munkába, munka után hazavittem, vendégségbe is velem jött - lényegében egyetlen lépést sem tettem nélküle. Egyszer aztán úgy alakult, hogy egyedül maradtam egy idegen lakásban - a CD természetesen velem volt -, betettem a lejátszóba, kinyitottam egy üveg vörösbort, és leemeltem a polcról egy régi kiadású Hangversenykalauzt.
A műről addig is olvastam, így például tudtam, hogy azt Schumann öngyilkossági kísérlete (is) ihlette, és szintén tudtam, hogy megbukott az ősbemutatón: ezek az információk azonban nem álltak össze egy nagy egésszé, nem segítették megérteni és értelmezni a zongoraversenyt. Akkor azonban ott, az idegen lakásban az egyszerű nyelven, érthetően megírt Hangversenykalauzt olvasva - minden addig ismert információt és újakat is - szinte egyetlen pillanat alatt értettem meg a művet: a könyv, a zene és a vörösbor együttese maga lett a Megvilágodosás.
Három rövid részletet szeretnék csak idézni ebből a könyvből, pont ezért az élményért hajtottam fel ezt a Tóth Dénes féle Hangversenykalauzt antikváriumban:
"Ugyanilyen elmélkedő jellegű a zárótéma-csoport is, amelynek második részében a kürtszó úgy hat, amikor az ember felrázza magát kínzó töprengéseiből. (...) A tétel (1. tétel - a szerző megjegyzése) vége felé azonban mindjobban előtérbe kerül a férfias akaraterő hangja, győzedelmeskedve az önemésztő fájdalom felett. (...) A III. tétel (Allegro non troppo) mozgalmas, küzdelemteljes, kissé patetikus, távolról sem vidám muzsika. Mintha az endenichi intézetbe zárt Schumann viaskodását ábrázolná a téboly démonaival. Az I. tétel kezdőtémájára emlékeztető, de feszültségében robbanásig hevített főtémát először a zongora szólaltatja meg, majd fugatószerűen lépnek be a vonósok és a fafúvók."
Amiért ezt a történetet már régóta szerettem volna elmesélni: halálosan fárasztanak és eltávolítanak a bonyolult körmondatokkal megírt ismertetők - sajnos ezek nagyon gyakoriak a hangversenyeken -, holott egy egyszerűen és közérthetően megírt program nagyon könnyen közel tudná hozni a hallgatót egy mégoly nehéz darabhoz is.
A fentebb említett Szvetlanov-Donohoe felvételt nem találtam meg a YouTube-on, ezért a másik kedvencem egy részletét szeretném megosztani: Arthur Rubinstein és Bernard Haitink.