A múlt hétfői MÜPA-beli koncert után - Mitsuko Uchida Schubert utolsó három szonátáját adta elő a Zongora sorozat utolsó részeként -, írásokat kerestem a hangversenyről. Ekkor találtam meg Fáy Miklós írását, amely lényegében a Pesti Műsor online beharangozója. Ezt írja: "Ez a mostani kaland voltaképpen visszatérés, és nem is lehet tudni, hogy valami újat akar mondani a régi elképzeléseihez képest, vagy csak tisztítókúra, Schubertből soha nem elég. Ez majd kiderül. Kiderül az is, hogy a halk, intim Uchida hogyan boldogul a mérhetetlen mennyiségű légköbméterrel, amelyet be kell töltenie Schubert muzsikájával. Persze:  minél többen vagyunk, annál könnyebb neki is."

Ezt csak azért másolom ide, mert nekem az egész hangversenyen az volt az érzésem - és ekkor még nem olvastam Fáy írását -, hogy a halk, intim Uchida hatalmas lelki erővel, légies könnyedséggel birkózik meg Schuberttel és a mérhetetlen mennyiségű légköbméterrel. A meghódított közönség pedig egy emberként áll mellé.

Miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutott a Szegény Dzsoni és Árnika első fejezetének egy részlete: "Árnika királykisasszony, aki olyan kedves volt, hogy a mosolyától megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha Árnika elmosolyodott." Nekem ezen az estén ilyen volt Uchida: noha az első szonátában - különösen a második, lassú tételben - mintha még hidegek lettek volna valamelyest a kezek, egyetlen billentésével csendet teremtett, a köhögőket elhallgattatta, és a hallgatóság minden érzékét a zene felé fordította.

Érdekes egyébként ez a hangverseny-köhögés: a Zongora koncertsorozat megszokott kezdése, hogy Jakobi László - a sorozat szervezője - köszönti a közönséget, majd megkéri, hogy mellőzze a köhögést. A közönség erre persze jó félperces köhögéssel reagál. Itt kell megemlíteni, hogy a Zongora sorozat előző előadásának első részét - Ránki Dezső Bach összes két és háromszólamú invencióját játszotta - lényegében élvezhetetlenné tették a köhögők. Az erkélyen ültem, pontosan szemben Ránkival, akit láthatóan nagyon bosszantott ez a jelenség. Nem úgy Uchidát, aki tényleg csendet teremtett - bár nem igazán lehet összehasonlítani egy olyan első részt, ahol harminc darabot játszanak egy olyannal, ahol összesen hét tételt. Az egyik huszonkilenc, a másik pedig csak hat köhögőszünetet biztosít...

Szóval, Uchida jött, játszott és győzött. A 2010-2011-es Zongora sorozat hat előadásából négyet láttam, pontosabban hallgattam: Kissint, Szokolovot, Ránkit és Uchidát - Berezovsky és Kocsis kimaradtak. Az én szubjektív sorrendem: (1) Uchida (2) Szokolov (3) Kiszin (4) Ránki.

A koncerten előadott művekből egyetlen zenei idézet: a nagy kedvenc utolsó előtti A-dúr szonáta (D959) második tétele:

Az én személyes ráadásom a koncert után három nappal, csütörtökön történt. Az autóban a Muzsikáló délután egyik darabjának utolsó taktusait sikerült csak elcsípnem: Mitsuko Uchida Mozart a-moll rondóját játszotta. Mintha Chopin lett volna, annyira érzékien és lágyan szóltak az utolsó hangok: életem egyik legszebb zenei élménye volt ez az alig egy perc.

Sajnos Uchidával nem találtam meg ezt a darabot, ezért kerül ki mással:

Minden tavaly tavasszal kezdődött, amikor még májusban is ítéletidő volt. Mi mástól is várna az ember vigasztalást rossz időben, ha nem a zenétől? Rákerestem a YouTube-on Beethoven Tavaszi szonátájára, meghallgattam a részletet, és ekkor jött az ötlet: kerüljön ki minden nap valamilyen zene valahová, amely kötődik az adott naphoz: ha süt a nap, akkor legyen napfényes, ha esik, akkor pedig legyen esős és kissé búskomor zene.

Azt hiszem, hogy először volt a blog, és utána lett a Facebook oldal - mindkettő tavaly május 18-án született. A napfényes, komor zenék után aztán jöttek az adott naphoz, pontosabban az évfordulókhoz kapcsolódó megosztások és bejegyzések - eleinte szigorúan idézetek másolása, majd jöttek az élménybeszámolók és a vendégposztok.

A blog most kicsit magát ünnepli, aztán visszatér a haladó hagyományokhoz és a Facebook oldalon megemlékezik Mahler haláláról.

Köszönet a sok "tetszik"-ért, a hozzászólásokért, a kritikákért és persze köszönet mindenkinek a támogatásért!

Eredetileg csak egy megosztást szerettem volna kitenni a Facebook oldalra Dukas-tól, ráadásul ma született Erik Satie - francia-nap tematika -, de némi kutatómunka után végül úgy döntöttem, hogy bejegyzés lesz.

Az első érdekesség Dinu Lipattival kapcsolatos, aki Párizsban többek között Dukas-nál is tanult. Lipatti első koncertjét 1935. május 20-án, három nappal Dukas halála után adta. A hangverseny első darabjával Mesterére emlékezett.

A wikipédia így ír erről: "He - Lipatti - entered the 1933 the Vienna International Piano Competition but finished second, because the jury considered him too young. Alfred Cortot, who thought Lipatti should have won, resigned from the jury in protest. Lipatti subsequently studied in Paris under Cortot, Nadia Boulanger (with whom he recorded some of Brahms's Waltzes Op. 39), Paul Dukas (composition) and Charles Munch (conducting). He gave his first concert, at the École Normale, on 20 May 1935. However, three days before the concert, Paul Dukas died; in memory of Dukas, Lipatti's first piece at his concert, and the piece he first publicly performed as an adult pianist, was J. S. Bach's Jesu, Joy of Man's Desiring.^"

Amit Dukas-val kapcsolatban még mindenképpen meg kell említeni: a Bűvészinas című műve - lévén Dukas gyakorlatilag egyműves szerző. Érdekesség, hogy a bemutató dátuma 1897. május 18., azaz ennek a holnapi napon lesz évfordulója. A nagy sikerű bemutatón a 32 éves Dukas vezényelt.

Ismét idézet a wikipédiából: "A darab - a Bűvészinas - igazi programzene, Johann Wolfgang von Goethe 1797-ben született balladája (Der Zauberlehrling) adta a témát a szerzőnek, és a zene híven és szellemesen követi a költemény eseményeit. A kottán szerepel is az alcím: 'Scherzo egy Goethe-ballada nyomán'. Maga a történet jól ismert, de könnyen lehet, hogy ez a széles körben ismertség a zenének köszönhető, úgy ahogy korábban Schubert zenéje tette ugyancsak Goethe Erlkönig (Rémkirály) című balladájával. A mese szerint a varázsló elmegy otthonról, és a hátrahagyott bűvészinas már azt hiszi, mindent ellesett mesterétől. Megparancsolja a seprűnek, hogy hordjon vizet a fürdőkádba. A seprű serényen dolgozok, csakhogy az ifjú bűvészpalánta elfelejtette a seprőt leállító varázsigét, így az rendületlenül dolgozik tovább, a víz elönti a szobát. Az öreg varázsló éppen idejében ér haza és megoldja a helyzetet."

"A zene népszerűségét bizonyítja az is, hogy 'szerepelt' az 1940-es Fantázia című Walt Disney-féle rajzfilmben." (...) "A Disney számos alkalommal újraretusálta ezt az 1940-ben készült filmet. A Fantasia 2000 címen bemutatott filmet öt új részlettel toldották meg. A filmet 60 animátor készítette és 11 rendező vette fel. A legnézhetőbb fejezeteket Bach zenéjére vették fel, ahol a többcsatornás hang tökéletes szinkronban van a rajzokkal. Miki egér kétségbeesett küzdelme a seprűkkel, a táncoló kínai gombák, a szempilláikat rezgető vízilovak, Az Órák táncára röpködő krokodilok a mai napig emlékezetesek."

Jó szórakozást hozzá!

Az előző bejegyzés egyik hozzászólása - jegyzője Foeniculum - így szól: "Azért tudod, elkeserítő, hogy ezt a gyönyörűséges zenét - Hacsaturján Spartacus balettszvitjéből a híres Adagio - úgy kell ajánlani, hogy az 'Onedin család főcímzenéje'....."

Ez valóban elkeserítő? A hozzászólás egy régóta érlelődő bejegyzésnek adott végső lökést: hogyan kell a klasszikus zenét marketingelni, hogyan kell ajánlani, hogy az minél több emberhez eljusson?

Egy korábbi bejegyzés egyik kommentjében az alábbiakat írtam:

"(...) az egész blog ötletét egy Demokrata cikk adta: Varnus Xavér nyilatkozott a Demokratának. micsoda szituáció: képzeljünk el egy Hegedűs Lóránt-Mancs interjút... mindegy, nem ez az érdekes. idézek inkább:

'– A komolyzenével kapcsolatban előítéletek vannak, főleg a fiatalok körében, és ennek a kialakulásáért nagyon sokat tett a dogmatikus komolyzenei szakma. A magyarországi komolyzenei élet egyszerűen nem veszi észre 18 évvel a rendszerváltozás után, hogy ma már egyetlen muzsikusnak sem jár alanyi jogon a közönség. Régen egy társadalmi beidegződésnek köszönhetően a középpolgárság akkor is megvette az operabérletet, ha egyébként nem szerette. Most, amikor a hatalmas székesegyházak kiürültek, a zenészeknek egyfajta missziós korszaka következett el. Bele kell hatolni a közösségek szívébe, és el kell juttatnunk a magunk speciális kábítószerét azokhoz, akik az előítéleteik vagy a társadalmi helyzetük miatt nem járnak el hangversenyekre. Mert jól hangzik, hogy a Művészetek Palotájában található a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, de vajon a nemzet része tud lenni az a kevés pénzű családból származó bátaszéki kisgyerek, aki ide életében nem jut el?

– Mi lehetne a megoldás?

– Két éve elkezdtünk egy koncertsorozatot a Művészetek Palotájában. Minden hónap egy vasárnapján az ország különböző pontjairól hoztunk fel kisgyerekeket hangversenyre. Ahogy a gyerekek szembetalálkoztak a Carmina Buranával, a hangszerekkel, a nagy orgonával, leírhatatlan csillogás volt a szemükben, és látszott, hogy ez a hatás nagyon sokáig ki fog tartani.

– A zene kultúraközvetítő szerepén túl, hogyan kerülhetnénk közelebb az ön által megálmodott Magyarországhoz?

– A műveltség és az olvasás erejében lehet bízni. A magyarok szeretnek írni, többen is, mint kellene, de olvasni annál kevésbé. Nem biztos, hogy egy nép identitása megmenekül, ha vannak írói, de egészen bizonyosan elpusztul, ha nincsenek olvasói."

a blog valahol azt a platformot szeretné megteremteni, ahol emberek arról tudnak értekezni, hogy pl. Gould milyen zongorista volt, illetve amely segítségével a klasszikus zene minél több emberhez el tud jutni. én reklámmal foglalkozom, ezt a blogot és a facebook oldalt a munkám mellett csinálom a fentiek miatt. ez az én misszióm. a zenét nagyon szeretem, de nem művelem, noha picit tanultam: gitár, zongora."

Eddig az idézet, a továbbiakban vegyünk egy zenei részletet: Rachmanyinov második zongoraversenéynek második tételét. Foeniculum kedvéért legyen az előadó Boris Berezovsky:

Erre egészen biztosan igaz: "a magunk speciális kábítószere", amelyet tényleg minél több emberhez el kell juttatni. (Már látom egyébként, hogy mind Varnus Xavér, mind a Demokrata rengeteget fogok kapni, de mindegy...)

Mikor fogják a bejegyzést sokan olvasni, és mikor fogják a részletet sokan meghallgatni? Ha úgy kerül ki az Index blogketrecébe, hogy

(1) Rachmanyinov második zongoraversenyének második tétele: a fájdalmasan keleties dallam - vélhetően háromszázan, talán ötszázan fogják olvasni, és jó eséllyel szinte mindenki meg is hallgatja.

(2) Rachmanyinov második zongoraversenyének második tétele: erre gyógyult José Carreras, de nem segített Cseh Tamásnak - becslésem és a blog tapasztalatai alapján 2.500 - 4.500 olvasó, a meghallgatók száma kérdéses. (A cím egyébként annyiban lenne igaz, hogy José Carreras a leukémiából felépülve valóban ezt hallgatta a steril szobában, és az is igaz, hogy Cseh Tamásnak betegsége alatt eljutatták a darabot, ugyanakkor nem lehet azt állítani, hogy előbbi ettől gyógyult meg, utóbbinak pedig nem tudott segíteni - bár tudott volna...)

(3) egy korábbi bejegyzés - TOP10 lélekreható zongoradarab EVÖR - az alábbi ajánlóval került ki: Csajozni klasszikus zenével? A TOP10 lélekreható zongoradarab EVÖR: bugyi nem marad szárazon. A bejegyzést közel 10.000-en olvasták, a meghallgatók száma erősen kérdéses - az Index meg kapott rendesen, holott nekem kellett volna kapni, hiszen én kértem így a kiemelést.

Legyetek szívesek, és szóljatok hozzá!

Ezt a bejegyzést - sok más bejegyzéshez hasonlóan - tnsnames.ora-nak köszönhetjük. Nemrég ugyanis az alábbi email érkezett:

"Nem muszáj, de ha gondolod, Hacsaturján-évforduló kapcsán. Hacsaturján arról nevezetes nagyon, hogy ő dirigálja legjobban saját műveit.

Ezek az én videóim:

1, Az Onedin-család főcímzenéje. Konkréten ez a felvétel szólt alatta: 

2, Személyes kedvencem, ebben a formában nem közismert. Óriásit szól, szvsz!

3, A híres Kardtánc

4, A híres rövid, kedves, vidám Lezginka

Nagy köszönet az email-ért és a videókért!