A múlt hétfői MÜPA-beli koncert után - Mitsuko Uchida Schubert utolsó három szonátáját adta elő a Zongora sorozat utolsó részeként -, írásokat kerestem a hangversenyről. Ekkor találtam meg Fáy Miklós írását, amely lényegében a Pesti Műsor online beharangozója. Ezt írja: "Ez a mostani kaland voltaképpen visszatérés, és nem is lehet tudni, hogy valami újat akar mondani a régi elképzeléseihez képest, vagy csak tisztítókúra, Schubertből soha nem elég. Ez majd kiderül. Kiderül az is, hogy a halk, intim Uchida hogyan boldogul a mérhetetlen mennyiségű légköbméterrel, amelyet be kell töltenie Schubert muzsikájával. Persze: minél többen vagyunk, annál könnyebb neki is."
Ezt csak azért másolom ide, mert nekem az egész hangversenyen az volt az érzésem - és ekkor még nem olvastam Fáy írását -, hogy a halk, intim Uchida hatalmas lelki erővel, légies könnyedséggel birkózik meg Schuberttel és a mérhetetlen mennyiségű légköbméterrel. A meghódított közönség pedig egy emberként áll mellé.
Miközben ezeket a sorokat írom, eszembe jutott a Szegény Dzsoni és Árnika első fejezetének egy részlete: "Árnika királykisasszony, aki olyan kedves volt, hogy a mosolyától megszelídültek a farkasok meg a medvék; még a szélvihar is elcsendesedett, ha Árnika elmosolyodott." Nekem ezen az estén ilyen volt Uchida: noha az első szonátában - különösen a második, lassú tételben - mintha még hidegek lettek volna valamelyest a kezek, egyetlen billentésével csendet teremtett, a köhögőket elhallgattatta, és a hallgatóság minden érzékét a zene felé fordította.
Érdekes egyébként ez a hangverseny-köhögés: a Zongora koncertsorozat megszokott kezdése, hogy Jakobi László - a sorozat szervezője - köszönti a közönséget, majd megkéri, hogy mellőzze a köhögést. A közönség erre persze jó félperces köhögéssel reagál. Itt kell megemlíteni, hogy a Zongora sorozat előző előadásának első részét - Ránki Dezső Bach összes két és háromszólamú invencióját játszotta - lényegében élvezhetetlenné tették a köhögők. Az erkélyen ültem, pontosan szemben Ránkival, akit láthatóan nagyon bosszantott ez a jelenség. Nem úgy Uchidát, aki tényleg csendet teremtett - bár nem igazán lehet összehasonlítani egy olyan első részt, ahol harminc darabot játszanak egy olyannal, ahol összesen hét tételt. Az egyik huszonkilenc, a másik pedig csak hat köhögőszünetet biztosít...
Szóval, Uchida jött, játszott és győzött. A 2010-2011-es Zongora sorozat hat előadásából négyet láttam, pontosabban hallgattam: Kissint, Szokolovot, Ránkit és Uchidát - Berezovsky és Kocsis kimaradtak. Az én szubjektív sorrendem: (1) Uchida (2) Szokolov (3) Kiszin (4) Ránki.
A koncerten előadott művekből egyetlen zenei idézet: a nagy kedvenc utolsó előtti A-dúr szonáta (D959) második tétele:
Az én személyes ráadásom a koncert után három nappal, csütörtökön történt. Az autóban a Muzsikáló délután egyik darabjának utolsó taktusait sikerült csak elcsípnem: Mitsuko Uchida Mozart a-moll rondóját játszotta. Mintha Chopin lett volna, annyira érzékien és lágyan szóltak az utolsó hangok: életem egyik legszebb zenei élménye volt ez az alig egy perc.
Sajnos Uchidával nem találtam meg ezt a darabot, ezért kerül ki mással:
