Egy időben a Károly körúton dolgoztam és a Damjanich utcában laktam. Rendszeresen gyalog mentem haza egy darabig, hogy munka után kiszellőztessem a fejemet a VII. kerület édeskés, nehéz és sűrű párájával. Az útvonal minden esetben így nézett ki: Károly körút - Dohány utca - Síp utca - Wesselényi utca - Kazinczy utca - Dob utca - Csányi utca; a fülledt atmoszférájú séták a Nagymező utcában értek véget, innen csak az esetek kis százalékában mentem tovább gyalog.

És talán már akkor azt gondoltam, hogy ehhez a fülledt atmoszférájú környékhez a fülledt atmoszférájú Brahms zongoradarabok illenek, de amióta viszonylag sokat olvasok Brahmsról, és amióta még többet hallgatom ezeket a darabokat, ez az érzés egyre csak erősödött. Főleg az op. 10-es Négy ballada hallgatásakor szoktak eszembe jutni ezek a séták; a korábban már oly sokszor említett op. 118-as hat zongoradarab mellett nekem ezek a kedvenceim - a második legszemélyesebb zenéim.

Egyetlen más darab nincsen meg ennyi feldolgozásban, mint ez. Az első lemez Barenboimmal volt, aztán megvettem Glenn Goulddal, utána Michelangelivel, végül Szokolovval, és persze meghallgattam mindenkivel a YouTube-on.

Az én szubjektív sorrendem: mivel Barenboim volt az első, akivel hallottam ezeket a darabokat, ezért nem tudja letaszítani a tronról az egyébként abszolút kedvenc és szerintem nagyon érzékien játszó Szokolovot - megosztott első hely. Második Michelangeli - a CD egy 1973-as felvétel, a YouTube-on elérhető egy 1981-es koncert, szerintem ez utóbbi nagyságrendekkel jobb, mint a CD. És végül Glenn Gould, akivel egyébként nagyon szeretem a Brahms intermezzókat, de ez a lemez egyszerűen élvezhetetlen - legalábbis nekem.

Egy korábbi bejegyzésben egyszer már kikerült mind a négy ballada Michelangelivel és Pándi Marianne Hangversenykalauz c. könyvéből a rövid ismertetőkkel. Ennek a bizonyos 1981-es koncertnek a felvételeit és az ismertetőket most ide másolom - sajnos sem Szokolovval, sem Barenboimmal nem találtam meg a Brahms balladákat. 

1. d-moll (Andante). Herder Stimmen der Völker (Népek hangjai) című gyűjteményében szerepel az Edward című skót ballada, amelyet ez a darab „megzenésít” (a költemény első két sora: „Dein Schwert, wie ist's von Blut so rot, Edward, Edward” – Kardod vértől miért piroslik, Edward – szinte énekelhetően domborodik ki a mű első ütemeiből). A ballada komor és vigasztalan elbeszélő hangját nagyszerűen vette át Brahms ebben a rövid háromrészes formában, amelyben a dúr-középrész nem a derű világosságát képviseli, hanem a kegyetlen valóság éles fényeit. A ’70-es évek derekán kontra-alt és tenor kettősre dolgozta fel Brahms az Edward-balladát (op. 75 No. 1). 

2. D-dúr (Andante). A kezdő és záró formarész szinkópákkal ringató, lágy altatódala Brahms népdal-intonációjának korai, csodálatos példája. E keretbe újabb keretként illeszkedik a gyors tempójú h-moll szakasz, amely az Edward-ballada sötét tónusait eleveníti fel újból. A kompozíció középső része 6/4-es metrumú h-moll szakasz, hosszú kitartott basszushangok felett és alatt sejtelmesen villanó staccato menetekkel.

3. Intermezzo, h-moll (Allegro). A kései zongoradarabok megfoghatatlan mélabúja, rezignációja ebben a darabban ölt formát először: a koboldszerűen sejtelmes kezdő- és zárószakaszban, valamint a Fisz-dúr középrész fátyolos, pianissimo hangzataiban.

4. H-dúr (Andante con moto). Oldottabb hang, összetettebb forma jellemzi az utolsó balladát, amelynek zenei anyaga csaknem mindvégig hangzatfelbontásokból szerkesztett. Éneklő középszólamai Schumann bensőséges világát idézik.

A bejegyzésben felhasznált kép forrása: http://www.orszagalbum.hu/dob-u-33_p_11533