Ebben az évben három szólistát láttam a Budapesti Fesztiválzenekarral. Az időrendi sorrend nálam fordított tetszési sorrend: az időben első az Arkagyij Volodosz helyére beugró, és Brahms II. zongoraversenyét játszó Antti Siirala tetszett a legkevésbé - igazából semmilyennek nem láttam, amit mind a zongoraverseny, mind a ráadás A-dúr intermezzó miatt is nagyon sajnáltam.

Őt követte Isabelle Faust Brahms hegedűversenyével; nekem egészen más emlékeim vannak erről a műről, mintha a brahmsi sziklákat ezüst evőeszközökkel és selyemkendővel próbálta volna valaki kirobbantani - ennek ellenére sokkal emlékezetesebb maradt az Ő előadása, ezt legalább láttam valamilyennek .

A sorban a harmadik Pinchas Zukerman volt Beethoven hegedűversenyével, és bár sokkal-sokkal jobban tetszett mint az évekkel ezelőtti Kocsissal történt előadás, de...

És hogy mi van ebben a "de" szócskában?

Eddig jutottam hétfőn, most csütörtök van, és bár tudom, hogy mi van a "de" szócskában, nem írom le, mert azt hiszem, hogy nem érdekes. Egyszer Bánkövi Gyula felhívta a figyelmemet a koncert-plakátokra: nagy betűkkel az előadó, és jóval kisebb betűkkel a szerző és a mű - talán sokkal érdekesebb a hegedűverseny, mint Pinchas Zukerman. Ezen a ponton arra gondoltam, hogy keresek a hegedűversenyről valamilyen idézetet, és ide másolom, de ezt is elvetettem.

Eszembe jutott ugyanis a koncert legnagyobb élménye: eddig sem hangversenyen, sem CD-n nem vettem észre, nem hallottam meg, hogy milyen komoly szerepet kap a hegedűversenyben a fagott - nekem a legjobb az első tétel azon részére visszagondolnom, amikor a hegedű és a fagott rezonál...

A fagott felfedezése - kis túlzással ez is lehetne a bejegyzés címe; nekem emiatt lesz emlékezetes Pinchas Zukerman budapesti koncertje, minden más csak fölösleges szóbonyolítás lenne...

Nemrég pár napra abbahagytam a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalának szerkesztését, egyszerűen képtelen voltam zenét hallgatni; valami furcsa telítettség érzés volt az egész. Aztán persze rövid idő múlva ment újra minden, de akkor azt a pár napot rá kellett szánni a pihenésre.

Ezt csak azért írom le, mert újabban nagyon sokat hallgatom a Scarlatti szonátákat, és olyan érzésem van, hogy ezeket mindig - még a legszigorúbb böjt alatt is - lehet hallgatni. Mint a koplaló vagy az éhségsztrájkoló: víz nélkül nem lehet létezni; a sivatagban megtalált éhezőnek is először pár korty vizet szabad csak adni: pont ez a pár korty tiszta a víz a Scarlatti szonáták.

Amióta létezik a blog, azóta készülök, hogy megírjam a Bartókhoz fűződő viszonyomat. Sokszor elkezdtem már írni, de eddig mindig kitörtöltem mindent. Aztán pár hete a gyerekemmel megnéztük a Csipkerózsikát - Ő nagyon félt közben a gonosz tündértől, de azért csak végignézte.

Én is így vagyok Bartókkal: kicsit - talán nem is kicsit - félek Tőle, de azért hallgatom. Fontos megjegyezni: Bartók nem gonosz, de nekem akkor is félelmetes. Félelmetes és szigorú.

A héten ezt elmondtam valakinek; nem tiltakozott, csak annyit tett hozzá, hogy szerinte Bartók kalandos - azt hiszem, hogy ebben igaza van.

Most úgy látom - köszönhetően a fenti gondolatnak is -, hogy Bartók egy életen át tartó kaland, és ennek a kalandnak az egyik legizgalmasabb pillanata, amikor az ember már nem fél többet Tőle.

Íme, a teljes II. zongoraverseny, ennek a második tétele egészen lidérces:

T-nak és az Anyukájának

Ma van Muszorgszkij születésnapja, és reggel azon gondolkoztam, hogy mi kerüljön ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára. Végül az Egy kiállítás képeinek részlete került ki:

Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon miért szeretjük ennyire Muszorgszkijt - eddig akármelyik műve került ki, mindegyik nagyon népszerű volt, a mai is. Pontosan nem tudom megfogalmazni, csak érzem, hogy mi az benne, amitől ennyire szerethető - de talán nem is lényeges a miért.

Aztán eszembe jutott a 2007-es budapesti Rolling Stones koncert és Keith Richards - szerintem négyük közül Ő a legnépszerűbb. A koncertről meg eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az orosz Ötök együtt lépnének fel, és mindegyikük eljátszana vagy elvezényelne egy-egy művet.

Jönnének a ráadások, jönne Muszorgszkij is; részeg lenne, de ahogyan Krúdynak nem remegett a keze írás közben, neki sem remegne, amikor zongorázna. A kiállítás képeiből játszana, talán az Ódon kastély is benne lenne a részletben... 

Aztán évekig mindenki ezt a pár percet - Muszorgszkij ráadását - emlegetné. Muszorgszkij az Ötök Keith Richards-a.

Az évfordulóra a wikipédián találtam rá, aztán rákattintottam a vonósnégyesről szóló cikkelyre, ott találtam az alábbiakat:

"A premier 1910. március 19-én volt a Waldbauer-Kerpely Quartet közreműködésével, akikkel pár nappal azelőtt Bartók Kodály Zoltán műveket mutatott be.

Molnár Antal méltatása a Zeneközlöny 1911. március 1-jei számából. A cikk szerzője nemcsak a remekműre ráérző kritikus, hanem annak avatott megszólaltatója is volt, mint a Waldbauer-kvartett tagja: '…Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba… Az első rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatában újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt… Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg, s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek arról sejtése sem lehet…'"

Íme, az első tétel: