Ebben az évben három szólistát láttam a Budapesti Fesztiválzenekarral. Az időrendi sorrend nálam fordított tetszési sorrend: az időben első az Arkagyij Volodosz helyére beugró, és Brahms II. zongoraversenyét játszó Antti Siirala tetszett a legkevésbé - igazából semmilyennek nem láttam, amit mind a zongoraverseny, mind a ráadás A-dúr intermezzó miatt is nagyon sajnáltam.

Őt követte Isabelle Faust Brahms hegedűversenyével; nekem egészen más emlékeim vannak erről a műről, mintha a brahmsi sziklákat ezüst evőeszközökkel és selyemkendővel próbálta volna valaki kirobbantani - ennek ellenére sokkal emlékezetesebb maradt az Ő előadása, ezt legalább láttam valamilyennek .

A sorban a harmadik Pinchas Zukerman volt Beethoven hegedűversenyével, és bár sokkal-sokkal jobban tetszett mint az évekkel ezelőtti Kocsissal történt előadás, de...

És hogy mi van ebben a "de" szócskában?

Eddig jutottam hétfőn, most csütörtök van, és bár tudom, hogy mi van a "de" szócskában, nem írom le, mert azt hiszem, hogy nem érdekes. Egyszer Bánkövi Gyula felhívta a figyelmemet a koncert-plakátokra: nagy betűkkel az előadó, és jóval kisebb betűkkel a szerző és a mű - talán sokkal érdekesebb a hegedűverseny, mint Pinchas Zukerman. Ezen a ponton arra gondoltam, hogy keresek a hegedűversenyről valamilyen idézetet, és ide másolom, de ezt is elvetettem.

Eszembe jutott ugyanis a koncert legnagyobb élménye: eddig sem hangversenyen, sem CD-n nem vettem észre, nem hallottam meg, hogy milyen komoly szerepet kap a hegedűversenyben a fagott - nekem a legjobb az első tétel azon részére visszagondolnom, amikor a hegedű és a fagott rezonál...

A fagott felfedezése - kis túlzással ez is lehetne a bejegyzés címe; nekem emiatt lesz emlékezetes Pinchas Zukerman budapesti koncertje, minden más csak fölösleges szóbonyolítás lenne...