A Grieggel és a Lírai darabokkal foglalkozó bejegyezésben merült fel, hogy a Lírai darabok tulajdonképpen Grieg 34 éven át vezetett zenei naplója. Akkor azt írtam, hogy "...egyszer remélem, hogy eljön az idő, amikor a Mindennapi klasszikusok oldal lesz 34 éves - egy laikus 'zenehallgatási naplója'..."

Ez a bejegyzés egy laikus zenéhez fűződő viszonyáról szól egy hét történésein keresztül. Ennek a bizonyos hétnek az első napján - március 5-én - a MÜPÁ-ban meghallgattam Esa-Pekka Salonen és a Philharmonia Zenekar hangversenyét, majd pénteken - március 9-én - Bécsben a Fesztiválzenekar koncertjét. Előbbi műsora: Sibelius: Pohjola lánya; Sibelius: Hegedűverseny és Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia; utóbbié: Johann Sebastian Bach: 105. kantáta (Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht), és Anton Bruckner: VII. (E-dúr) szimfónia.

Zenehallgatás autóban és a spontán házibuli

Az egész tulajdonképpen a koncertek hetét megelőző héten kezdődött, amikor is a Philharmonia Zenekar hangversenyére készülődve újra meghallgattam Beethoven VII. szimfóniáját egyik reggel az autóban. És ez az autóban történő zenehallgatás ismét nagy élményt adott. Már túl voltunk a februári fagyokon, és bár még azért hideg volt, de már sütött reggelente a nap. Azon a reggelen a Beethoven szimfónia első tétele pontosan megfelelt az időjárásnak; és az időjárás, mint bizonyos ételek, amelyek segítenek kiemelni a bor ízét, ugyanígy segített ráérezni a szimfóniára. Érdekes egyébként ez az autóban történő zenehallgatás: nagyon sokszor a leghétköznapibb pillanatokban ér el egy-egy zenemű: egyszer a piros lámpánál a Schumann zongoraverseny legszebb része, aztán máskor egy esti várakozáskor Beethoven II. zongoraversenyének második tétele; olyan ez, mint a spontán szerveződő házibuli: senki nem számít rá, aztán évek múlva is emlegetjük, hogy milyen jó volt... 

Az elmaradt interjú és a mise, amelyik jól sikerült

Amiért erre a koncertre sokkal jobban és sokkal tudatosabb készültem, mint más koncertekre, az egy interjú lehetősége volt. A Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára is kikerült: a Philharmonia Zenekar hangversenye előtt jó egy héttel érkezett egy telefonhívás: Esa-Pekka Salonen karmesterrel ezúttal a Mindennapi klasszikusok blog készíthet interjút. Rengeteget készültem a beszélgetésre - a műveket többször meghallgattam, utánuk olvastam, kérdéseket írtam össze - a Facebook oldali posztnak köszönhetően elég sok kérdés érkezett email-en is. Az interjúra a hangverseny napján került volna sor, valamikor délután. A beszélgetés azonban sajnos elmaradt - a miért most már teljesen érdektelen.

Nekem a koncerten a legnagyobb élmény Sibelius: Pohjola lánya című műve és a Beethoven szimfónia volt. B., akivel a hangversenyen voltam, azt mondta a Sibelius műről: "...olyan, mint egy mise, amelyik jó sikerül..."

Idézet a műsorfüzetből: "A történet Vejnemöjnennek, a finn eredetmítosz ős öreg, nagy szakállú főhősének sikertelen próbálkozásáról szól, hogy elnyerje 'észak leányának' kezét. A mű lassú bevezetése komor, baljós hangulatot áraszt: a sarkkörön túli vad tájat, Pohjola földjét sötétség borítja, amelyből lassanként előtűnnek a szánján hazafelé sikló Vejnemöjnen körvonalai. A hős egyszer csak egy hangra lesz figyelmes: föltekintve Pohjola szépséges lányát pillantja meg, aki szivárványhídon ülve fon. Kérleli, de a lány nem jön le hozzá. Tovább unszolja, mire a lány hajlandónak mutatkozik, ám egy feltétellel: csak akkor követi őt, ha Vejnemöjnen varázserejével csónakot épít a fonálból. Az öreg mindhiába próbálkozik, nem leli a megfelelő varázsigét. Vejnemöjnen csalódottan és letörten ül vissza szánjába, hogy folytassa útját. (...) A balladai kezdet egyszerre érzékelteti a történet ősi, mondaszerű jellegét és festi a sötétbe burkolózó tájat. Vejnemöjnen fellobbanó szenvedélyét jellegzetes anyag képviseli, emlékezetes emellett a szivárványhíd zenéje és a két szereplő párbeszéde is. Sibelius zenéjének remek karakterizáló képessége elsősorban egyéni hangszerelésének és sajátos ritmikus ötleteinek köszönhető. A mű töredezett, elhaló befejezése érzékletesen jeleníti meg Vejnemöjnen reményeinek végső szertefoszlását."

A Beethoven szimfóniában pedig egy rendkívül szigorú, fegyelmezett karmestert láttam, aki minden idegszálával a műre és a zenekarra figyel, mindent ezeknek rendel alá, és egyetlen hatásvadász, a közönséget manipuláló mozdulata, gesztusa sincsen. Az előző bejegyzésben írtam: "Már többször gondolkoztam azon, hogy van-e amit máshogyan írnék le, vagy van-e olyan, amit egyáltalán nem írnék le." Azt hiszem, hogy ez az előadás is kellett ahhoz, hogy másképpen gondoljak most Dudamelre, mint tettem azt tavaly februárban a koncert után... - ugyanezt a szimfóniát vezényelte 2010. februárjában a MÜPÁ-ban.

A szimfóniák h-moll szonátája

Egy nagy ugrás az időben: pénteken Bécsben adott koncertet a Fesztiválzenekar; a hangverseny második részben Bruckner VII. szimfóniáját játszották. Korábban egyszer pont a Fesztiválzenekarral hallottam ezt a művet - akkor halálosan untam. Ezzel szemben most nagyon tetszett, végig az volt az érzésem, hogy innentől kezdve közöm van ehhez a szimfóniához - nem mondanám, hogy szeretem, talán soha nem is fogom szeretni, de valami mély közöm lett hozzá - pont ilyen érzéseim vannak a h-moll szonátával kapcsolatban.

Könnyű fröccsök után nagytestű borok

És ami hónapok óta foglalkoztatott, és amit hónapok óta nem tudtam elképzelni: a rengeteg zongoradarab mellett - Mozart szonáták, Brahms intermezzók, Schubert szonáták és impromptuk, Bach prelúdiumok és fúgák - vajon fogok-e kívánni valaha valami fajsúlyosabbat, nehezebbet is? És igen, ez után a hét után, egyszer csak elkezdtem valami másra is vágyni: mint amikor a nagyon enyhe hosszúlépéseket ivó, egyszer csak nagytestű, sűrű, nehéz borokat kezd el kívánni. Azt hiszem, hogy ennek a hétnek ez a legnagyobb élménye.

Már többször gondolkoztam azon, hogy van-e amit máshogyan írnék le, vagy van-e olyan, amit egyáltalán nem írnék le. Egy korábbi bejegyzéshez fűztem egyszer egy kommentet: "Gulda és Mozart - maga a csoda"

Ezt valamikor visszaolvastam, és nagyon nem voltam kibékülve vele, azt hiszem, hogy a csoda szó miatt - túl patetikus. Aztán pénteken a Szokolov koncerten ez a mondat jutott eszembe, amikor Szokolov Mozart a-moll szonátáját játszotta, és nekem nagyon nem tetszett: töredezett volt és kopogós; nem volt meg az a szép íve, amit én nagyon szeretek. Olyan érzésem volt, mintha Szokolov zavartan és idegesen járkálna egy ismeretlen és nem igazán szeretett világban, így akkor és ott valamelyest megbékéltem a korábbi mondatommal:

És azért csak valamelyest, mert eszembe jutott, hogy van ennek a szonátának egy olyan felvétele, amelyre viszont minden megbánás nélkül illeszthető bármilyen - akár patetikus - jelző is:

Gaborba újabb élménybeszámolót küldött, ezúttal Freiburgból, fogadjátok sok szeretettel:

A Budapesti Fesztivál Zenekar turnéjának egyik állomásán Freiburgban járt. A 215.000 lakosú várost nem csak a nagyon szép óvárosa miatt érdemes felkeresni, mivel a várostól nincs messze a Duna forrás sem, ahol József Attila folyamhoz írt versének egy részlete is olvasható. Ugyan a város lakossága csak tizede Budapestének, de Koncertterme méreteiben és modernségében is vetekszik a MÜPÁ-val.

Brahms Tragikus nyitányával kezdődött az este, de az egyébként kiváló mű ezúttal valóban csak nyitánya volt annak a csodának, amit Lalo Spanyol Szimfóniája jelentett. A cím több szempontból is félrevezető. Egyrészt Lalo ugyan spanyol származású volt, de már Franciaországban született. A szimfónia is csak a cím elemének és nem műfajnak tekinthető, mert valójában egy hegedűversenyről van szó. És nem mellesleg 5 tételből áll, amelyek közül a 4. lassú.

A szólót az ifjú, de méltán elismert Renaud Capucon játszotta (akinek testvére, Gautier cselló játékos). Nagyszerű volt az összhang a BFZ és a szólista között. A YouTube természetesen nem adhatja vissza az élő koncert varázsát, de érdemes belehallgatni a felvételbe ahol Anne-Sophie von Mutter a szólista. Egészen magával ragadó mű, ahol a felfokozott érzelmek csak az 5. tételre csillapodnak le némileg, és ér valóban révbe a zene az előző tételek viharai után.

A szólista ráadása - a koncerten zongorakíséret nélkül volt hallható:

A koncert második felében Rimsky-Korsakov Seherezádéja volt. Ezt a művet jól ismertem, de koncerten először hallgathattam meg. Arra csak most figyeltem fel, hogy mennyire kiváló ez a mű a komoly zenével ismerkedő gyermekeknek, hiszen szinte minden hangszer játszik rövidebb vagy hosszabb szólót, így az ifjú koncertlátogatók egy zenemű alatt megfigyelhetik a hangzásbeli különbségeket. Fischer Iván ezúttal a hárfát emelte ki, jobb keze mellé a színpad elejére helyezve a hangszert.

Végül, Fischer Iván újabb üdvözlete a blog olvasóinak:

Ezt a bejegyzést és a vasárnap esti zenehallgatást az előző poszt egyik hozzászólása - szerzője tnsnames.ora - ihlette. Ezt írja: "(3) Kérdés, hogy Mendelssohn vagy Grieg vagy éppen Bartók (és vég nélkül sorolhatók a példák) mennyire érezték egybetartozónak illetve különjátszhatónak a ciklusaikat (illetve benne a darabokat)."

A hozzászólás olvasása közben eszembe jutottak Griegtől a Lírai darabok - eddig akárhányszor hallottam ezekből a rádióban, mindig nagyon tetszettek -, illetve szembe jutott, hogy a Magyar Rádió Richter Budapesten CD-gyűjteményében az egyik CD csak ezen Grieg darabokból tartalmaz egy válogatást.

Ezt írja a tájékoztató: "1993. november 9-én a 78 éves művész a magyar főváros új hangversenytermében, a másfélezer embert befogadó Budapest Kongresszusi Központban adott hangversenyt, (...) Richter kedvére válogatott az akkor 150 éve született Edvard Grieg Liriske stykker (Lírai darabok) tizenkét kötetének 68 kompozíciójából. Ezúttal a válogatás nem bontotta meg a zeneszerzői időrendet, a koncerten elhangzó 22 darab folyamatában és a maga sokoldalúságában mutatta be a nagyon eredeti hangú norvég zeneszerző 34 éven át vezetett 'zenei naplóját': (...) Az egész este a hangszertől szinte elvonatkoztatott bölcs szemlélődés jegyében telt, melyben nosztalgia és szomorúság több volt, mint derű; egy idős nagy művész jelentőségteljes mondanivalója apró remekműveken keresztül."

Ez a koncert volt egyébként Richter utolsó budapesti fellépése. Az op. 12-es sorozat második darabja - Keringő - is elhangzott ezen a hangversenyen:

Ez a zene és a tájékoztató aztán igazán illenek a vasárnap estéhez. És egyszer remélem, hogy eljön az idő, amikor a Mindennapi klasszikusok oldal lesz 34 éves - egy laikus "zenehallgatási naplója"...

Az egyik előző bejegyzéshez kerestem a Sir Neville Marriner-féle MÜPA koncert zongoraráadásait, amelyeket Martin Helmchen játszott Mendelssohn zongoraversenye után. Ekkor találtam meg a lenti darabot, amely a Dalok szöveg nélkül sorozat első könyvének hatodik szerzeménye: Velencei gondolásdal.

Most is, korábban is megpróbáltam meghallgatni az egész sorozatot - összesen 49 kicsi zongoradarab -, de nem ment: a figyelmem elkalandozott, unalmasnak, soknak találtam így egyben.

Azt vettem viszont észre, hogy olykor teljesen véletlenszerűen nagyon jó ezekbe belehallgatni. Olyan, mint a Füveskönyv: egyszerre nem lehet, és talán nem is érdemes elolvasni, viszont néha - vagy akár minden este - megéri belelapozni.

És amiért ez a darab ma kerül ki a blogra: 1809-ben február 3-án született Mendelssohn.