Ránki Dezső január 17-ei koncertjéről ezt írtam: "Zenét hallgatni - főleg hangversenyen - nekem sokszor olyan, mint ébren álmodni. A művek, az előadó, a karmester, és persze a lelkiállapot a legfurcsább képeket hozzák elő. Lehet a zenei álom egy összefüggő kép, vagy több, egymástól elváló töredék is. És ha az álmokról azt mondják, hogy érdemes minél tovább a hangulatában ringatózni, ugyanez igaz a zenei álomra."

Pénteken megint egy hasonló koncerten voltam - a BFZ Orosz zene "oroszul" estjén. Most azt gondolom, hogy a hangverseny leginkább Sosztakovics második hegedűversenye miatt marad majd emlékezetes.

A koncert hetében párszor meghallgattam, pontosabban megpróbáltam végighallgatni a hegedűversenyt, de az első tételnél csak egyszer jutottam messzebb. Majd a koncerten - gondoltam -, nem hiszem, hogy élő ember ezzel a szörnyen nyomasztó darabbal kínozza magát otthon, de legalább lett egy benyomásom a műről; nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Ilyen előzmények után jött péntek este a koncert. A programfüzet ezt írja: "(...) mint Eric Roseberry találóan megfogalmazta, e kétségbeesett szomorúságot, gyermeki ártatlanságot és groteszk humort elegyítő zene hatásának titka, hogy 'közel kerül a beszédhez, de mégsem árul el semmit.'"

Talán az idézet, talán az élő zene, vagy a kettő együttes hatására folyamatosan nehéz, nyomasztó képek jelentek meg a koncert alatt, és jelennek meg azóta is. Nagyon nehéz megfogalmazni a hegedűversennyel kapcsolatos érzéseket - a tetszik, nem tetszik például teljességgel értelmezhetetlen; a koncerten szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a műről, és azóta is többször meg kellett hallgatnom, főleg a második tételt.

Úgy látszik, mégis csak van élő ember, aki "ezzel a szörnyen nyomasztó és addiktív darabbal kínozza magát otthon"...

Csupán a rend kedvéért: 2012. május 25-én a Budapesti Fesztiválzenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az alábbi koncertet adta:

Schnittke: (Nem) Szentivánéji álom; Sosztakovics: II. (cisz-moll) hegedűverseny, op. 129

Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, op. 58,

Közreműködött: Julian Rachlin – hegedű, vezényelt: Dmitrij Kitajenko

Ma ünnepli 25. születésnapját a Bartók Rádió, idézet a wikipédiából: "1960-ban a Magyar Rádió elindította kísérleti keleti-normás URH adását este 6-tól késő estig. Ez 1973-ban saját napi programmal 3. műsor néven vált önállóvá, és 1987. május 23-án felvette Bartók Béla nevét."

Azon gondolkozom, hogy mi a legjobb a Bartók Rádióban?

Például az, amikor Becze Szilvia a játék végén így köszön el: "Szép élményt kívánok!" (a nyeremény-hangversenyhez)

Vagy amikor Bősze Ádám Alicia de Larrochát "spanyolul" konferálja fel, azaz az Aliciában az "sz" betűt pöszén mondja - ez először irritáló volt, de ahogyan a hallgató a Calypso Rádióban megszokta Albert Györgyi Los Angeles-ését, ezt is meg lehet szokni, sőt, már hiányozna, ha nem így lenne...

Vagy amikor Kovács Sándor az Új Zenei Újságban így folytatja mondókáját: "...no,..."

Vagy amikor Némethy Attila vagy Mácsai János a schuberti szomorúságról és a mollban írt zongoradarabokról beszél: mindkettejük hangjában van valami mély, ősrégi szomorúság vagy melankólia, és talán éppen ezért nagyon jó pont tőlük hallgatni ezt:

"A pénteki Muzsikáló délutánban hallottam az f-moll impromptu végét. Némethy Attila ezt mondta: 'Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni.'"

Vagy ennek az ellentét-párja: Schaefer Andrea örökös jókedve, amikor köszönti a kedves hallgatókat Bánkövi Gyula szerkesztő nevében...

Első körben ennyi jutott eszembe; Isten éltessen, Bartók Rádió!

Amikor múlt héten betöltötte második születésnapját a blog, azon gondolkoztam, hogy legyen-e ünnepi poszt: visszatekintés az elmúlt két évre - végül nem lett.

Ez a bejegyzés most mégis valamilyen visszatekintés: nagyon jó volt időről időre visszatérni Brahms opus 118-as Hat zongoradarabjához és újra meghallgatni ezeket, főleg a második, A-dúr intermezzót. Jó volt felfedezni különböző előadókkal, de talán a legjobb volt megtalálni ezt a Radu Lupu-féle felvételt:

A blog hagyományainak megfelelően ennek a zenének vasárnap kéne kikerülnie: igazi vasárnap délutáni zene. Amiért most kerül ki, az a szomorkás esős időjárás: mintha Brahms zongoradarabjai az álmos, kicsit szomorkás napok védőszentjei lennének...

A tegnap esti bejegyzéshez hozzászólt tnsnames.ora: "... nemrég feltettem a teljes szimfónia partitúrás verzióját, ha valakit érdekelne, abban a verzióban, ahogy szerintem a legjobban szólal meg ez a mű."

Íme, ez a bizonyos videó, a karmester Wolfgang Sawallisch:

A wikipédia Schubertről szóló cikkelye ezt írja a szimfóniáról: "Némelyik rövidebb darabját közvetlenül a halálát követően kiadták, de az értékesebbeket a kiadók látszólag hulladékként kezelték. 1838-ban Robert Schumann bécsi látogatása során ráakadt a 9. "Nagy" C-dúr szimfónia (D. 944) poros kéziratára, és magával vitte Lipcsébe. Itt Felix Mendelssohn-Bartholdy előadta, és a zenei újság Neue Zeitschrift für Musik (melyet Schumann szerkesztett) dicsérte a művet. Némi vita övezi a szimfónia számozását, német nyelvterületen hetedikként, a Deutsch-katalógusban nyolcadikként, angol nyelvterületen pedig kilencedik szimfóniaként ismert."

A Bartók Rádió honlapján található egy írás a szimfóniáról - a Hét zeneműve - innen egyetlen idézet: "A szimfónia a hetes sorszámot viselte a régi összkiadásban, mivel a szimfóniakötetet gondozó Johannes Brahms külön csoportba sorolta a teljes és a töredékes szimfóniákat (a sor végére kényszerült Befejezetlen kaphatta a máig használatos nyolcas sorszámot). A mai sorszámozás viszont az időrend elvét helyezi mindenek fölé, s a “nagy” C-dúr szimfónia elé a két töredéket is beékelve az két hellyel hátrébb csúszik, s immár a 9. helyet foglalja el. Hasonlóképp a mű közelmúltbeli utóéletének része a keletkezésmítosz összeomlása. Egészen az utóbbi évtizedekig úgy tudtuk: a szimfonikus opus magnum Schubert utolsó életévének már enélkül is felfoghatatlanul gazdag termését gyarapítja. Ma már teljesen bizonyosra vehető, hogy az a “nagy szimfónia”, melyen egy levelének tanúsága szerint Schubert 1825-ben gmunden-gasteini nyaralásának idején dolgozott, és a rákövetkező évben nyújtott be a bécsi Zenebarátok Egyesületének számára, nem valamely titokzatos, elveszett mű (mely “Gasteini szimfónia”-ként mellesleg ténylegesen önálló számot visel Schubert műveinek jegyzékében), hanem éppen a “nagy” C-dúr. A jelek szerint úgy a hattyúdal patetikus felhangjairól, mint a schumanni felfedezés megismétlődésének ígéretéről le kell mondanunk tehát; cserébe maga a C-dúr szimfónia az, mely sosem fogy ki titkaiból."

Ma délelőtt a Bartók Rádió Partitúra című műsorában a fafúvosokról volt szó.

Az első zenei részlet Schubert "Nagy" C-dúr szimfóniájának második tétele volt. Eszembe jutott a frankfurti utazás a Fesztiválzenekarral: a főpróba és az esti előadás; utána azt írtam, hogy a Schubert szimfónia olyan volt, mint egy utazás egy szőnyegen.

A blog két évében talán az a legnagyobb élmény, hogy mennyire máshogyan látok bizonyos dolgokat most, mint láttam mondjuk egy vagy két éve. Amit viszont erről a szimfóniáról és a második tételről gondoltam akkor, egy szemernyit sem változott: ez a tényleg olyan, mint egy utazás egy varázsszőnyegen.

Legalábbis most még ezt gondolom...