Ránki Dezső január 17-ei koncertjéről ezt írtam: "Zenét hallgatni - főleg hangversenyen - nekem sokszor olyan, mint ébren álmodni. A művek, az előadó, a karmester, és persze a lelkiállapot a legfurcsább képeket hozzák elő. Lehet a zenei álom egy összefüggő kép, vagy több, egymástól elváló töredék is. És ha az álmokról azt mondják, hogy érdemes minél tovább a hangulatában ringatózni, ugyanez igaz a zenei álomra."

Pénteken megint egy hasonló koncerten voltam - a BFZ Orosz zene "oroszul" estjén. Most azt gondolom, hogy a hangverseny leginkább Sosztakovics második hegedűversenye miatt marad majd emlékezetes.

A koncert hetében párszor meghallgattam, pontosabban megpróbáltam végighallgatni a hegedűversenyt, de az első tételnél csak egyszer jutottam messzebb. Majd a koncerten - gondoltam -, nem hiszem, hogy élő ember ezzel a szörnyen nyomasztó darabbal kínozza magát otthon, de legalább lett egy benyomásom a műről; nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Ilyen előzmények után jött péntek este a koncert. A programfüzet ezt írja: "(...) mint Eric Roseberry találóan megfogalmazta, e kétségbeesett szomorúságot, gyermeki ártatlanságot és groteszk humort elegyítő zene hatásának titka, hogy 'közel kerül a beszédhez, de mégsem árul el semmit.'"

Talán az idézet, talán az élő zene, vagy a kettő együttes hatására folyamatosan nehéz, nyomasztó képek jelentek meg a koncert alatt, és jelennek meg azóta is. Nagyon nehéz megfogalmazni a hegedűversennyel kapcsolatos érzéseket - a tetszik, nem tetszik például teljességgel értelmezhetetlen; a koncerten szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a műről, és azóta is többször meg kellett hallgatnom, főleg a második tételt.

Úgy látszik, mégis csak van élő ember, aki "ezzel a szörnyen nyomasztó és addiktív darabbal kínozza magát otthon"...

Csupán a rend kedvéért: 2012. május 25-én a Budapesti Fesztiválzenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az alábbi koncertet adta:

Schnittke: (Nem) Szentivánéji álom; Sosztakovics: II. (cisz-moll) hegedűverseny, op. 129

Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, op. 58,

Közreműködött: Julian Rachlin – hegedű, vezényelt: Dmitrij Kitajenko