J.-ka 40 éves, egy konyhán dolgozik, és mellette eljár takarítani. Néha a konyháról jön: ilyenkor talán a szokásosnál is fáradtabb és nyúzottabb az arca, izzadt és ételszaga van, de mindezeken is átsugárzik J.-ka schuberti lelke.

Nem számít semmi: se a a szóhasználat, se a munkától göcsörtös ujjak; nem számítanak a szagok, tényleg semmi nem számít, csak a fáradt és szomorú szempár, a fáradt és szomorú arc; mindenen túl ott fénylik a schuberti lélek: csupa diszkréció, csupa tapintat, igazán nemes anyag.

Ezt már régen le akartam írni, mert régóta tudom, hogy J.-ka lelke schuberti, de csak tegnap találtam meg J.-ka zenéjét:

Márai Sándor San Gennaro vére című könyvében az első ajánlás Pasqualinónak szól: "Pasqualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet"

Ma reggel Jorge Bolet játszotta Chopin f-moll balladáját, és én kicsit hasonlóan vagyok vele, mint Márai Pasqualinóval: szeretem, mert kubai, és mert vele ismertem meg és vele szerettem meg Liszt h-moll szonátáját.

Persze, ez megint a konyhában történt: zarándokoljatok reggel, délben, este a konyhába, és a mosatlan edények, a tűzhely és a lefolyó takarítása, a zsiradékok eltávolítása közben egyszer csak megjelenik majd ez a nemes szindbádi arc, és a konyha hétköznapiságára ráteríti a chopini fátylat...

"Szegény Dzsoni nekikezdett vándorolni, Árnika meg nekikezdett várni. De az a vándorlás nem ízlett ám Szegény Dzsoninak. Nem fütyörészett se vidáman, se szomorúan, egyre csak az járt a fejében, hogy Árnika, Árnika, Árnika."

A sokszor emlegetett Chopin noktürnt is tartalmazó Richter CD párja egy Bach felvételeket tartalmazó lemez:

Ma délelőtt ezt volt kedvem hallgatni, miután félálomban Bachot hallgattam. Aztán jött a Bartókon a Kívánságműsor, benne Richterrel a g-moll Angol szvit: a hétvége legszebb zenei élménye - megint egy spontán zenei élmény, és megint a konyhában, egy halom szennyes edény társaságában.

Ezek a türelem zenéi nekem most: türelemre, kitartásra tanító zenék. Amikor tavaly ősszel meghallgattam Koroljovval a MÜPÁ-ban a Goldberg-variációkat, akkor volt olyan érzésem, hogy a Goldberg-variációk tulajdonképpen egy csillagkép: abban a hatvan percben nem engedett le arról az útról, ahová az első hang után léptem, ahová lépnem kellett.

Ugyanez az érzés most is; és persze a türelemnek sokkal kisebb dolgokban is meg kell nyilatkoznia: a bachi lelkigyakorlat mindenhová elér, mindenhol hat.

Úgy terveztem az őszt, hogy majd lesz sok Schubert, lesz sok Brahms, ezzel szemben most hétvégén és most hétfőn hajnalban lett sok-sok Bach: ezek a türelmesen szigorú és következetes zongoradarabok.

R.-nak

Azt a Richter lemezt hallgattuk a legtöbbet, amelyik ezzel a noktürnnel kezdődik. Olyan ez Richterrel, mint amikor egy férfi egy becéző szóval megsimogat egy nőt, de nem artikulálja túl, csak kiejti úgy, ahogyan van az a szó, se több, se kevesebb, mert a szóban - "Őzike" - benne van minden...

Újabban mindennek rezgése van: embereknek, kapcsolatoknak, találkozásoknak, tárgyaknak, ételeknek, italoknak; nagyon nem szeretem ezt a szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez.

Szombaton meghallgattam a BFZ előadásában Dvořák Rekviemjét, aztán kedden szintén a BFZ koncertjén Dvořáktól a zongoraversenyt és a VIII. szimfóniát, bevezetésként két Szláv tánccal, lezárásnak pedig az egyik Legendával. Eddig szinte mindig a második emeleti oldalerkélyen ültem, most először ültem az első emeleten, egy vonalban a színpaddal - egyedül a második koncert első részében ültem hátrébb.

A Rekviem után azt hittem, hogy maga a mű szedett ízekre; persze az is: a mindig aranyszínben ragyogó, nemesen érzelmes Dvořák, aki mindig szabadon engedi közlekedni a fantáziát, most először egy sötét, hideg, és egyirányú folyosóba terelt; totális korlátozás a gondolatok áramlásának - nagy megkönnyebbülés a végén: újra kint a szabad levegőn.

Aztán a VIII. szimfónia alatt ugyanez az az "ízekreszedés": akármennyire is fényes, nemes, és érzékeny a szimfónia, és akármennyivel is "könnyebb", mint a Rekviem, mégis ott lüktetett mind a négy tétel bőröm alatt, a belső szerveimben, a sejtjeimben. A két koncertnek ez volt a legnagyobb élménye: egy emelettel lejjebb, pár sorral előbbre minden más, sokkal intenzívebb, sokkal sűrűbb, a hallgató sokkal inkább részese a hangversenynek.

És most, amikor ezt írom, eszembe jutott: "Akit a mozdony füstje megcsapott"; ezentúl irány az első emeleti oldalerkély rezgése! Mondom, nagyon nem szeretem ezt a rezgés szót, de el kell ismerni, jobbat még nem találtak ki arra, amit ez kifejez...