Az egész így kezdődött - egy korábbi bejegyzésben már megírtam:
"Mit szeretnél?" - kérdezem a gyerekemet: nemsokára négyéves kislány -, "menjek oda Hozzád rajzolni vagy maradjak itt?" "Maradj ott, rajzolok egyedül" - mondja. Maradok tehát a kanapén és elindítom nem is tudom, hogy hanyadszor a címben szereplő darabot:
Ülünk csöndben a kicsi lakásban, Ő rajzol, színes papírokat vagdos, az apró négyzeteket egy rajzlapra ragasztja. Egyszer csak megszólal - teljesen magától -, kicsit nekem, kicsit magának mondja: "Ez nagyon szép zene..."
Ez volt az első alkalom, hogy zongorazenét hallgattunk, idén februárban történt. Most hétvégén aztán megint így történt alakult.
Megbeszéltük, hogy nem megyünk sehová; ülünk bent a jó meleg szobában, P. az ölemben, nagyon komolyan mondja: "Papa, Te mindig mondd meg, hogy milyen színű legyen, én meg kiszínezem..." Aztán egy idő múlva: "Most színezz Te, én meg megmondom, hogy milyenre..." Így üldögélünk két órán keresztül, néha azért lerakom, aztán megint az ölembe ül.
Meghallgatjuk a két- és háromszólamú invenciókat, szinte a teljes Goldberg-variációkat, aztán a Schubert impromptuket, közben kiszínezünk három vagy négy képet; Ő olykor fest és vagdos, meg ragasztgat.
Én meg abban reménykedem, hogy ha legközelebb megkérdezem majd, hogy mit hallgassunk rajzoláshoz, ugyanazt válaszolja majd, mint most hétvégén: zongorazenét.
A pénteki Muzsikáló délutánban hallottam az f-moll impromptu végét. Némethy Attila ezt mondta: "Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni."
"Schubert váratlanul a Hétköznapi Ember hangján szólalt meg. Beethoven felforgatja a világot, milliókhoz beszél, míg Schubert az egyes emberek szívéhez szól."
(Az idézet forrása: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyve)
Nekem a legkedvesebb Liszt-mű a h-moll szonáta. Nem volt ez mindig így, nagyon nehezen barátkoztam meg vele. Nemrég ezt találtam a fidelio.hu-n:
"Bartók alább idézett cikkében (1911), majd akadémiai székfoglaló előadásában (1936) méltatta Liszt alkotását. A h-moll szonátáról, amelyet ő maga is felvett zongoraművészi repertoárjába, így emlékezik: 'Még tanuló koromban először került kezembe a Liszt-szonáta. Megpróbálkoztam vele, de megbarátkozásra akkor nem került sor. Az expozíció első felét ridegnek találtam, üresnek éreztem, a fugató iróniáját észre sem vettem. Persze ez akkor volt, amikor Beethoven utolsó szonátáit sem értettem meg. Nemsokára azután hallottam a szonátát Dohnányitól, tökéletes előadásban. Ennek ellenére a megértéstől távol maradtam. Néhány év múlva újból elővettem a művet - zongoratechnikája és nehézségeinek legyőzése érdekelt. És tanulás közben lassan-lassan megszerettem, ha nem is föltétlenül. Később beszélgettem egyszer Dohnányival erről a szonátáról, és akkor legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy ő is ugyanígy járt vele.' (Liszt zenéje és a mai közönség. Zenetudományi Tanulmányok, 1955. 13.1)"
Van egy legendás felvétele az V. zongoraversenynek: 1988-ban Claudio Arrau 85. születésnapján játszotta a versenyművet Londonban, a karmester Colin Davis volt. Eddig csak részenként lehetett elérni, most megtaláltam egyben az egészet. Nézzétek, hallgassátok, kommenteljétek!
"Beethoven kinyilatkoztat; Schubert nem, ő szemlélődik. Dalai, kvartettjei, szimfóniái és miséi természetes, emberi tartással ballagnak és bolyonganak. (...) Schubert hangja a halandó ember hangja, amely felröppen a transzcendens világba, és egyetlen eszköze volt, amely azonban halhatatlanná tette: az imádsággá nemesedett madárdal. Vajon továbbra is megőrzi boldog mámorát, ha nem hal meg harmincegy esztendős korában, 1828-ban?" (Schubert 1828-ban november 19-én halt meg)
(Az idézet forrása: Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyve)
A legemlékezetesebb dal
Az első Schubert-élmény: általános iskola 7. osztály, énekóra, A pisztráng. A fiúk - az osztály fele - a "nagy horgászbottal vártam..." részben egyetlen szócskát megváltoztattak: mindig így énekeltük. Az énektanár - hatalmas vörös, bandzsa ember - mint egy vadászkutya pásztázta a fiú-blokkokat, de mi voltunk az ügyesebbek: valamelyik blokknak valahogyan mindig sikerült kiénekelnie. Ő majd felrobbant ilyenkor, mi meg ünnepeltük az újabb győzelmet...
Évekkel később Varnus Xavér valamelyik könyvében olvastam:
"A legmegrázóbb temetésnek 1993-ban voltam véletlen tanúja Párisban. Ács Gáborral, a Petőfi Rádió fiatal riporterével bóklásztunk a Père Lachaise temetőben. Csodálatos idő volt, néhány perccel korábban álltunk fel a sírkert főbejáratával szemben lévő kiskocsma asztalától, amelynek franciás szellemességgel ezt a nevet adták: „Jobb, mint a túloldalon”. A levelektől roskadozó ágak között a napfény nagy pettyekben világította meg Molière, Chopin, Enescu, Abélard és Héloïse sírját. Az ódon köveken gyíkok sütkéreztek, a tücskök pedig a folytonosan megújuló élet szerenádját pengették lantjaikon. A főút közepén lévő hatalmas szoborcsoport is inkább allegorikus volt, mint megrázó: lepleiket el-elhagyó márványemberek meneteltek egy nyitott, fekete kapu felé, amely mögött a sötétség birodalma kezdődött.
A krematórium és a kazamaták bejárata előtt Gábor egy pillanatra visszamaradt: ez a pillanat elegendő volt ahhoz, hogy elveszítsük egymást. Hirtelen a kolumbárium hideg, nyirkos csarnokrendszerében találtam magam, amely olyan halványan volt csak megvilágítva, hogy szinte tapogatózni kellett a napfény ragyogása után. Egy-két perce lehettem bent, mikoris kísérteties jelenet vette kezdetét: a lenyűgöző méretű, visszhangos kőfalak között – olyan távolról, mintha ott sem lenne, de mégis minden hangjában hallhatóan – megszólalt Siegfried gyászindulója, a terem végében pedig egy bronzkapu, amelyet mérete okán idáig falnak véltem, lassan megnyílt, s keszeg, időtlen-idős, fekete talárba öltözött férfi közeledett urnával a kezében a másik terem túlvilági derengéséből, mögötte pedig fiatal lány jött mezítláb (ma sem értem, miért?), kezében rózsaszállal, láthatóan roskadozva a fájdalomtól: akárcsak A halál és a lányka kelt volna életre.
Visszahúzódtam egy sötét mélyedésbe, s borzongva figyeltem e látomást. Mikor a terem távoli szegletébe értek, s az öreg egy falban lévő üregbe helyezte az urnát, a lányt elhagyta minden ereje, a földre borult, és keservesen elkezdett zokogni: jajgatása a visszhangos kriptában egybezúgott Wagner komor harmóniáival. Az öreg pedig a Végzet kimértségével, a lányra ügyet sem vetve végezte a dolgát. Kimenekültem a napfénybe, de hosszú hetekig nem tudtam szabadulni a halál színpadának e kegyetlen előadásától. Soha nem tudom már meg, kit siratott a lány: maradjon is titok számomra."
A halál és a lányka a legnagyobb vonósnégyes - én a fenti írás után találtam rá:
A legemlékezetesebb kamaradarab:
A Rév Líviáról szóló, az m1-en sugárzott filmben fedeztem fel az Esz-dúr trió 2. tételét - 1:30-nál:
Itt meg a teljes tétel - talán erre igaz leginkább a schuberti szemlélődés:
Ez volt az első alkalom, hogy zongorazenét hallgattunk, idén februárban történt. Most hétvégén aztán megint így