Az alábbi bejegyzést Bihari Viktória, a http://tekasztorik.blog.hu/ gazdája jegyzi, fogadjátok sok szeretettel a Rachmaninov, a desszert posztra érkezett választ!

A Tékasztorik blog, a maga vulgaritása és humoros hangvétele ellenére, igencsak erősen komolyzene rajongó. A Mindennapi klasszikusok szerzője felvetett egy igen érdekes és elgondolkodtató kérdést, miszerint miért szeretjük annyira Rachmaninovot. Nekem erre egész konkrét válaszom van.

Jó pár évvel ezelőtt megnéztem a Shine című filmet, mely a remek zongorista, David Helfgott - szerencsére élőben is sikerült őt látni a Kongresszusi Központban - életéről szólt. Csodálatos alkotás, telis-tele zongoraversenyekkel és legfőképp Rachmaninovval.

Négyszer láttam a filmet és azonnal beszereztem a cédét is, ez volt az a pont, ahol magával ragadott a Nagy Orosz Mester és nem volt megállás. Másnap irány a régi Zeneakadémia és szerencsémre díszdobozban még kapható volt Rachmaninov összes műve, irdatlan összegekért, de megvettem. És nem bántam meg.

Az orosz, német és magyar zeneszerzőket addig is szerettem, bár bevallom, erős elfogultság van a szívemben a zongora felé, nagy kedvenc, húzott már mély örvények aljára és repítettek röpke etűdök a súlytalan boldogságba is. Varázslatos hangszer.

Nekem Rachmaninov nem desszert, hanem valami végtelenül zsíros, nehéz étel, mint például a pacal. Leül a gyomromba, ájulás kerülget, a jóllakottságtól keletkező ájulás. Hallgatom és látom magam előtt a zenét, érzem az ereimben, a csontomban, az érrendszeremben, ahogy lassan, mélyen, bánatosan, oroszosan elindul, majd a csúcson hangos lesz, mindent elsöprő, teátrális, fájó, szaggató, mint Dosztojevszkij, mint Raszkolnyikov, mint Bulgakov, ködös és hideg, egzisztencialista és melankolikus, lovaskocsival rohanok át a szentpétervári hídon és minden idegszálamon a halál táncol.

Rachmaninov irtózatosan erős és kíméletlen. A nagyzenekari művek ordítanak, panaszkodnak, fájnak, mikor pedig egyes egyedül zongorázza a saját, rövidebb darabjait, tisztán látom magam előtt ezt a magas, gondterhelt, nehéz lelkű embert és próbálom megérteni, mit akart mondani, mit akart üzenni a fekete fehér billentyűkön keresztül.

Pacal. És zsíros. De a bátrak nem esznek hozzá sem kenyeret, sem kovászos uborkát. Hadd csavarja a gyomrot és hadd fájjon. Ilyenek ezek az oroszok. Nehezek. Nehezek és gyönyörűek.

Köszönöm, hogy időt és figyelmet szántak egy amatőr komolyzene rajongónak, további jó olvasást/hallgatást a Mindennapi klasszikusok bloghoz.

Őszinte Tisztelettel: Bihari Viktória