A már sokszor idézett Tóth Aladár könyvben remek részletet találtunk Cziffra Györgyről. A bejegyzés apropóját az alábbi esemény adja: szombaton - július 31-én - volt Liszt Ferenc halálának az évfordulója - a Facebook oldalon Liszt két művét természetesen Cziffra Györggyel osztottuk meg. Ha meg a bejegyzések között valamilyen logikai kapcsolatot próbálnánk követni, akkor is helytálló lenne a poszt, hiszen az előző Richterről szólt: egyik nagyszerű zongorista után jöjjön egy másik nagyszerű zongorista.

Az írás címe: Czifra György, a kis csodazongorás. Növendékhangverseny a Zeneművészeti Főiskolán. Az írás dátuma 1934. január 26., tehát Cziffra György ekkor még tizenhárom éves sem volt.

"Csütörtökön a Zeneakadémián Keéri Szántó Imre növendékei szerepeltek rendkívüli sikerrel. Csupa elsőrendűen képzett pianista. És mennyi valódi tehetség! Eddig a 'magyar hegedűs' volt a világmárka. A zongorajátékban csak egy-egy ragyogó névvel, Liszt, Bartók, Dohnányi nevével büszkélkedhettünk. De a fiatal magyar zongoraművészek már 'átlagban' is ki fogják vívni maguknak az elsőséget. És ebből a nagyszerű átlagból egyre-másra bontakoznak ki a kivételes művészegyéniségek. A csütörtöki növendékhangverseny különösen szép ígérete volt a magyar zongorajáték diadalmas előretörésének. (...) Az egymással versenyző szép produkciók közül aztán mintegy 'versenyen kívül' emelkedett ki egy zseniális csodagyermeknek egyenesen megdöbbentő művészete. Czifra Gyuri. Apja cigány, anyja a nép gyermeke. 'Már' tizenkét éves, de csak két év óta ismeri a zongorát. Ez alatt a két év alatt azonban olyan elképesztően fölényes ura lett a hangszerének, hogy Mozart-koncertet játszik. Mégpedig olyan muzikális érettséggel, olyan hallatlan plaszticitással, és mindenek előtt pedig olyan diadalmas, átütő erejű egyéni lendülettel, mint holmi gyermek-D'Albert."

Mozartot nem találtunk, viszont a lenti videón 13 évesen Schubertet játszik! 

"Czifra György neve kétségkívül a valódi 'művész" csodagyermekek sorába kívánkozik. Tehát a Pártos Pisták, Nagy Jancsik, Földes Bandik és Károlyi Gyuszik sorába. Igaz, ezeknek játékában annak idején valami mély öntudatlanság, valami szomnambulikus elrévültség is megdöbbentett bennünket; az alvajárók biztonsága és valami alázat és szerénység, mellyel lelkük titkos kincsei előtt, az álmok, vágyak, szenvedélyek titokzatos világa előtt önkéntelenül meghajoltak. Ez a kis Czifra egyelőre még nem látszik ismerni ezt az érzést. Szinte 'gyanúsan' fölényes. A kritikus ilyenkor fél az apodiktikus jóslástól, mert félti magát a művészgyermeket. Pedig féltésre Czifra Gyurinak aligha van szüksége. Csupa életerő, csupa egészség az ő művészete. Csodagyermekek közt a temperamentumnak ilyen őserejű, győzelmes, szinte heroikusan szabad megnyilatkozását eddig csak a korán elhunyt, feledhetetlen Nagy Jancsinál láttuk. Ez a Czifra Gyuri valóságos kis zene-Herkules, aki már a bölcsőjében megfojtja a kígyókat. Kívánjuk, hogy sohase ismerje meg a gonosz sorsok Nessus-ingét, hogy diadalmas kis művészélete diadalmasan naggyá nőjön zenekultúránk dicsőségére."

Eddig az írás, és ha fentebb egy Schubert darabot, pontosabban annak csak egy részletét tudtuk megosztani, hadd osszuk meg még egyszer, de most már a teljeset - érdekes, hogy az előző bejegyzésben is pont ezt tettük ki Richterrel:

Chopin semmiképpen nem maradhat ki:

Amikor először meghallgattuk a fenti darabot, eszünkbe jutott  Kosztolányi Szegény anyám csak egy dalt zongorázik verse. Idemásoljuk, illetve miután elolvastuk, azonnal meghallgattuk újra a keringőt...

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.

Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre,
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában,
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem,
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő. 

És ha már annyit hivatkoztunk az előző Richter-bejegyzésre, az utolsó darabnál is erre fogunk, hiszen ott is Brahms mű volt az utolsó, legyen itt is az: