A Facebook oldalon ma Bartók-napot tartottunk: a fenti zongoraverseny első tétele, egy népdal Bartók zongorajátékával, és természetesen részlet a Kékszakállúból.
Hadd foglalkozzunk most kicsit részletesebben a zongoraversennyel; a poszt megírásához az alábbi forrásokat használtuk fel: (1) Kovács Sándor: Bartók, (2) Szabolcsi Bence: Bartók élete, (3) valamint Pándi Marianne: Hangversenykalauz című könyveit.
A mű keletkezésének ideje 1926; "Majd háromévnyi alkotói válság után Bartók ismét komponál: ekkor írja I. zongoraversenyét." (1) "A HUSZAS-HARMINCAS ÉVEK a növekvő hírnév esztendei Bartók életében. Művészi fejlődésében ezek az évek jelentik a 'negyedik stíluskorszakot', polifónia, akkordika és 'geometrikus szerkesztés' legnagyobb távlatú egyesítését; ritmikája, mely sokszor egész kompozíciókban élesen dominált ('Csodálatos mandarin', Táncszvit), ebben az időben egyenrangú félként kezd belesimulni az egyre gazdagabban kibomló dallamkoncepcióba. Rendkívül jellemző, hogy ezt az időszakot is a zongoramuzsika megújhodása vezeti be, hol 'preklasszikus' módon polifón, hol ritmikus, hol kolorisztikus jellegű fantáziadarabokkal, - ugyanakkor a zongora kezdi elveszíteni eddigi ütőhangszer jellegét és kezd új játéklehetőségekkel gazdagodni. (Zongoraszonáta, 'Szabadban', Kilenc kis zongoradarab 1926.) Útjelzőként tűnnek fel az I. és II. zongoraverseny (1926, 1931), s átfogják az időszak eredményeit a III., IV. és V. vonósnégyes (1927, 1928, 1934). De az évtized legnagyobbszabású művei a 'Cantata Profana' című énekkari mű (1930), a Zene húros- és ütőhangszerekre (1936) és a két zongorára írt Szonáta (1937). Az utóbbiakhoz közvetlenül csatlakozó hegedűverseny (1938) már átvezet Bartók utolsó stílus-korszakába, a befejező összefoglaláshoz." (2)
Az 1926-ban írt I. zongoraverseny bemutatója tehát 1927. július 1-én volt Frankfurtban, "ahol Furtwängler vezényletével maga Bartók adta elő a művet.
A zongoraverseny első tételét kegyetlen, rideg és mégis indulatoktól hevített küzdelem zenéje tölti meg:
A lassú második tétel újabb meglepetés: mintha a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta korai előhírnöke lenne ez a lenyűgöző, feszültséggel terhes, mozgásában is szinte mozdulatlan párbeszéd a szólóhangszer és a változatosan kezelt ütőhangszerek között. Soha nem próbált technikát alkalmazott itt a zeneszerző, pontosan előírva az ütőhangszerek megszólaltatásának — saját maga által kikísérletezett — új módjait. Annál meglepőbb — és megindítóbb — az a bensőséges, vallomásos dallam, amelyet a tétel középrészében a zongora szólaltat meg, mintegy szembekerülve eddigi funkciójával és „magatartásával”. A befejezés előtt idézetet hallunk a harmadik tétel zenéjéből.
A finálé ismét barokk stíluselemeket használ fel, ezúttal a szólamok kergetőzésével, virtuóz és mégis drámai fugatóval kapcsolódik a régi zenéhez, tartalmában és mondanivalójában azonban ez is új, eredeti és lenyűgöző muzsika." (3)
Végül az ígért ráadás: ezzel kívánunk jó éjszakát minden kedves Olvasónak és Hallgatónak, valamint köszönjük az egész napos figyelmet!