Az új év első napján megnéztük az Amadeus-t, és bár többször láttam már, a Gran Partita-részlet egészen kiment a fejemből.

Bemásolom Salieri szavait a Gran Partita harmadik tételéről:

"A kotta szerint apró semmiség. Egyszerűen indul, szinte komikusan. Szimpla lüktetés: fagott és basszus klarinét - akár egy ócska zenedoboz. És akkor hirtelen odafönt megszólal egy oboa... Egyetlen hang hosszan kitartva... majd a klarinét veszi át a dallamot. És szívfájdítóan gyönyörű frázissá édesíti... Ez nem cirkuszi mutatvány volt; muzsika... melyhez foghatót nem hallottam még... A hangokból vágy sugárzott, csillapíthatatlan sóvárgó vágyakozás. Úgy éreztem, Isten hangját hallom.

(...)

De mért? Mért, hogy e hang egy mocskos szájú gyermekbe költözött?

Ugyan már, ez dőreség... Az a pár hang a véletlen műve volt csupán, csakis az lehetett.

Bár az lett volna..."

***

Olaszul a filmrészlet:

Angol nyelven:

A Wikipédia így ír a műről:

B-dúr szerenád tizenhárom hangszerre, avagy „Gran Partita”, K. 361 (K. 370a) Wolfgang Amadeus Mozart egyik legfontosabb, fúvós hangszerekre írott műve.

7 tételt tartalmaz, amelyek a következőek:

1. Largo – Allegro molto
2. Menuetto
3. Adagio
4. Menuetto
5. Romanze. Adagio
6. Thema mit Variationen. Andantino
7. Rondo. Allegro molto

Az 1781-es esztendő első felében Münchenben és Bécsben az Idomeneo c. opera időbeli szomszédságában írta Mozart ezt a művet. Előadó apparátusa zömében fúvóshangszerekből áll (csak a nagybőgő kivétel): két oboát, két klarinétot, két basszetkürtöt, négy kürtöt és két fagottot alkalmaz együttesében. E hangszerek közül a basszetkürt első ízben szerepel Mozart partitúráiban.

A mű első tételét Joseph Haydn nyomán ismét lassú bevezetéssel indítja (érdekes módon a szimfóniák lassú kezdésétől idegenkedik); a gyors főtétel témáját Philidor egyik operájából kölcsönözte Mozart.

Az egész mű legcsodálatosabb darabja a lassú harmadik tétel (Adagio), ahol a fúvós hangszerek gazdag kifejezési lehetőségeit avatott kézzel aknázza ki a zeneszerző. Ennek a zenének sötét tónusait, démoni végzet-hangját megint csak a Don Giovanni című operában idézi fel újból, hat esztendővel később.

A másik lassú tétel megindító románc, a nagy zongoraversenyek lassú tételeinek hangján szól.

A hatodik tételben hat variáció tanúskodik Mozart szellemes találékonyságáról, gazdag képzeletéről.

A finálé sziporkázó rondója a versenyművek fináléinak tomboló jókedvét és a mozarti vígoperák látványos zárójeleneteinek intonációját egyesíti magában.

***

A hivatkozott harmadik tétel: 

A teljes mű: 

***

Ráadás: F. Murray Abraham és az Oscar-díj:

Szél-játék

Szállt a szél, fújt a szél 

Szíveket rajzolt az égre 

Bárányfelhők fogócskáztak 

Napsugarak ölében

Szállt a szél, fújt a szél

Kócos hajnali álmok 

Messze fent a távolban 

Madárpárral táncolt

Szállt a szél, fújt a szél 

Friss forrásból kortyolt

Új nap jött: szállni jó 

Őz-csordával barangolt

Szállt a szél, fújt a szél 

Erdőt-mezőt járván

Könnyű szellő tovább siklott

Pillangóknak szárnyán

Szállt a szél, fújt a szél 

Megjárt hegyet-völgyet 

Megpihenni jó lenne 

Szállni anyaföldre

***

Az anyaföld és a szél

Ősi ikertestvér 

Egykor egyek voltunk 

A föld és a szél 

És most látom, hogy szemedbe por kerül, 

Ha által söprök rajtad és keresztül 

Bocsáss meg ezért 

Ezer a karom és a lábam

Belőlük adok neked

Növessz és adj a mozdulatlan földből:

Ringass, ölelj, tarts meg 

És ha szállnom kell 

Gyengéden engedj elmennem

Nyughatatlan útjaimról hozok neked valami

Láthatatlant a magasból 

És a hosszú úton kirázom belőle a felesleget 

Szeretnék eléd rakni valami fenségeset magamból 

Ami csak a tiéd: 

Belőlem is van, csak hozzád szól, csak neked

A sűrű és mély anyaföldbe fogadj be

A tériszonytól és a magastól megrettent

És mégis dacoló és szájaló riadt gyereket

Engedd mélyre nőni és szétterjedni a gyökeret

Nyílj meg, tárd ki magad és vágj rést magadon

Engedd éreznem a végtelen forró ölelést

És a mély földszagot

Miközben ezer múlt sebe fáj, éget és sajog

Fogadj magadba és gyógyíts, te drága és komor anyaföld

Engedj sírnom és megpihennem

Engedj magadba, fonj át és ölelj mindig a magasba

Hogy hozzád térjek vissza a dallal

A dallá nemesedett fájdalommal

Engedj magadba és magamba

Fonj át és gyógyíts, anyaföld

***

Gyönyörű titok vagy

Ég felé nyújtózkodó sziklaszirt 

Illatos kapor a napsütésben

Délutáni ásító-álmos semmiség

Álmodó andante tétel 

Reggeli fűszálakon a harmat 

Vízcseppek között a jókedvű szappanszag

*** 

A Bartók Rádióban hallottam először a schuberti morgásról a B-dúr szonáta első tétele kapcsán. Schubert a Drei Klavierstücke második darabján is morog, aztán megkegyelmez - magának és a hallgatónak is.

"Az első élmény Rubinsteinnel: még egyetemista koromban láttam egy róla szóló filmet valamelyik eldugott moziban, de az első igazi zenei találkozást mégsem ez, hanem egy esti rádióműsor hozta el évekkel később.

Egyedül voltam otthon, dolgoznom kellett, menetrendszerűen bekapcsoltam a rádiót, ahol éppen a koncert végén ünnepelték az előadót: hosszú, ütemes taps, majd a ráadás. Eleinte nem igazán figyeltem a zenére, de ahogyan haladt előre a darab, úgy csavarta ki gyengéden, de mégis nagyon határozottan a tollat a kezemből, és szép lassan betöltötte a szobát.

Egyetlen hangos szó nélkül vette át az uralmat, és mintha nemcsak a lakás, és az édeskésen dohos belvárosi bérház körfolyosója, de az egész hetedik kerület is a zene hatása alá került volna. A dallam már kint járt az utcán, és mint Az asszonyságok díjában az Álom, önálló életre kelt. Bejárt minden teret, minden szomorkás, szűk átjárót és boltívet; a legkisebb hasadékokba is befészkelte magát. Az alvókat szájon csókolta, az ébren forgolódók szemére álmot lehelt, a legmagányosabbak megkövesedett szíve is felengedett, szörnyű fájdalmakra hozott gyógyírt. 

Abban a pár pillanatban mindenki csak rá figyelt: az ősi rokon Rubinstein egy Chopin noktürnt játszott ráadásként."

Ezt a bejegyzést 2010-ben írtam, a Rubinstein Chopin koncertet meg a 2000-es évek elején közvetítette a rádió. Mostanában többször eszembe jutott ez az este: úgy képzelem, hogy a noktürnből kilépő és önálló életre kelő dallam Gallai Péterrel is találkozott, ahogyan a Damjanich utcai gangról elszállt a VII. kerület belső részei felé, az egykor bedeszkázott városrészbe, hogy ott élő és holt lelkeket gyógyítson.

Ez a találkozás valahol a Király utca elején lehetett, a Rumbach Sebestyén utca sarkánál, én mindig ott láttam Gallai Pétert; onnan elindulva lehetett a legszebb és legszomorúbb sétákat tenni: Kazinczy utca, Dob utca, Holló utca és közben Brahmsra, a Brahms intermezzókra és balladákra gondolni.

"Talán már mondtam is, hogy nagyon szerettem az őszi estéket, amikor szomorkodni lehetett?" - írja Krúdy az N. N. Egy szerelem-gyermek regénye című könyvében, és ehhez nagyon hasonlót olvastam a Facebook-on egy Gallai Péterről szóló megemlékezésben: "Szomorú magányod volt az egyetlen örömöd."

Ezt a kolibri-felhőt Gallai Péter halálnak a hetében fotóztam a szombati Piramis koncert másnapján: felszállt magasra.

Az ég fogadjon magához, Gallai Péter!

A JCDecaux Novellapályázatára ezzel az írással neveztem Brahms jeligére, végül nem került be a húsz legjobb közé, de van ilyen.
A lényeg akkor is: Brahms.

***

Lassan három hónapja beszélgettek heti rendszerességgel, eddig minden különösebb eredmény nélkül.
Mindig ugyanabban az időpontban találkoztak; a fiatalember kötelességtudóan, de nem túl nagy meggyőződéssel ment el ezekre az önismereti beszélgetésekre: családról, munkáról és nőkről beszélt felületesen és kicsit nagyképűen.
A terápiát vezető nő eleinte türelmes volt és szemlélődő, az utóbbi pár alkalom után azonban egyre lemondóbb lett a fiatalember igazi hangját és a lényeges mondanivalót illetően. Mindkettejük fejében megfordult már: vajon van-e így értelme ennek az egésznek?
Ültek egymással szemben, a fiatalember szórakozottan a plafont nézte, nem tudta, hogy hogyan kezdje el. Aztán egyszer csak tekintetét a földre szegezte, és rekedtes hangon így szólt:
- Ma Brahmsról szeretnék beszélni. Brahms az életem nagy kalandja.
Ránézett a nőre, felhúzta a vállát és a szemöldökét, mintha jóváhagyást várna, és zavarodottan elnevette magát.
A nőt az első pillanatban meglepték ezek a szavak, de aztán egész halványan elmosolyodott, zárt száját elhagyta egy bátorító „hm”.
Három hónap kényszeredett beszélgetései után a fiatalember most talán valami fontosról és lényegesről kezd majd beszélni; a nő hátradőlt a fotelben.
- Figyelek - mondta.
A fiatalember felbátorodott.
- Talán ott kéne kezdenem, hogy az egyetem alatt vettem egy Brahms lemezt. Az első zongoraverseny és zongoradarabok. Csak azért vettem meg, mert tetszett a név: Brahms... Aztán ezt hallgattam szinte egyfolytában, pedig nem is értettem a zongoraversenyt: nehéz volt, súlyos, körülményes, vontatott.
Hirtelen átfutott az agyán valami.
- Úgy hallgattam, mint ahogyan ide is járok: jövök, mert jönnöm kell, magam sem tudom, hogy miért…
A nő elmosolyodott, bólintott. Mindketten megkönnyebbültek ettől a parányi felismeréstől, ettől a kicsi igazságtól.
- Egyszer úgy alakult, hogy egyedül maradtam egy lakásban egy üveg borral, és én megint feltettem a lemezt, a könyvespolcon pedig találtam egy Hangversenykalauzt. Valahogy így írt a zongoraversenyről: a drámai első tételben – a művet egyébként Schumann öngyilkossági kísérlete ihlette –, szóval, az első tételben a kürt hangjában megszólal a remény. Ott ültem, és valamit megértettem ebből az egészből, talán a bor miatt, nem tudom… És attól kezdve máshogyan látom a zongoraversenyt, már szeretem.
Becsukta a szemét, mélyeket lélegzett. Felnézett a plafonra, átkulcsolta a tarkóját:
- Az első tétel valójában egy vihar a tengeren, a kürt hangja meg a világítótorony. Ha valamit kérhetnék a sorstól, azt kérném, hogy ezt az első tételt hadd vezényeljem el egyszer. A kürt hangja előtt leállítanám a zenekart, és ezt mondanám: ’Úgy kérem megfújni a kürtöt, mint ahogyan egy reményvesztett hajó legénysége meglát valahol a távolban egy világítótornyot, és mindenkitől azt kérem, hogy ezzel a gondolattal, ezzel az érzéssel tartsa a teret a kürt hangjának… hegedűk, csellók, fuvolák, mindenki…’
Levette tekintetét a plafonról, egy pillanatra a nőre nézett, de nem mert a szemébe nézni, arcát inkább a kezébe temetve ült hosszú másodpercekig: magában rendezte a megkönnyebbülésből fakadó érzéseket. Aztán megint a nőre nézett:
- De ilyen nem lesz, soha nem fogom elvezényelni…
- Akkor írja meg!
- Mit?
- Brahmsot, a zongoraversenyt, a kürtöt, a kürt hangját. Amiről most mesélt nekem: írja meg! Kezdje el!
- Ismeri a zongoraversenyt?
- Ismerem.
Összekulcsolta mellkasán a karjait, elfordult, és kibámult az ablakon. Mintha az orra viszketne, egy könnycseppet morzsolt szét a szeme sarkában. ’De jó lenne most megölelni’ – gondolta magában – ’de ez teljes képtelenség…’
Felállt, a nő is. Lett volna még idő, de nem marasztalta.
- Jövő héten megint eljövök, ugyanígy.
- Rendben, várni fogom.
Kezet fogtak, ahogyan mindig búcsúzáskor.

***

Kint járt az utcán, szép idő volt, nem sietett sehová, nem volt kedve még hazamenni.
Betért egy helyre: sört kért, felíró papírt és tollat.
A papírra egy könyvet rajzolt, a könyv borítójára felírta a nevét, alá pedig a címet: A kürt hangja

***