Életemben először 18 éves koromban találkoztam úgy "rendesen" Latinovits Zoltánnal: Anyám a születésnapomra meglepett a "Verset mondok" és a "Krúdy-fantázia" kazettákkal. Egyszer vagy kétszer meghallgattam a verseket, de igazán nem kötöttek le, sőt, ha őszinte akarok lenni, akkor le kell írnom: kifejezetten untam, fárasztónak és monotonnak találtam az előadásmódot.

Jó tíz évig aztán hozzá sem nyúltam a kazettához; már nem is emlékszem, hogy miért vettem elő, miért jutott eszembe, hogy újra meghallgassam. Arra viszont határozottan emlékszem, hogy egészen máshogy szólt akkor, egészen másként hallottam: nem is értettem, hogyan nem tetszett ez korábban. A kazetta mellé így hamarosan egy CD is érkezett: ugyanazon című CD-n több vers volt elérhető.

Nekem - nagyon nehéz a választás - talán a Babits versek tetszenek legjobban, ezek közül is a Jónás imája. Ezt szeretném most megosztani, illetve ezúttal is jöjjenek bátran a kommentek és a megosztások, előtte azonban egyetlen gondolat: számomra Latinovits a versmondás Dinu Lipattija. Amikor először olvastam és hallottam Lipattiról, azt gondoltam, hogy az első zenehallgatás hatalmas élmény lesz vele; ezzel szemben semmi különöset nem találtam a játékában, hiszen semmi mást nem csinált, csak zongorázott... Hosszú időnek és nagyon sok zenehallgatásnak kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem, hogy rájöjjek Lipatti nagyszerűségére. Nekem Ő ugyanúgy univerzális, mint Latinovits: egyikük sem köthető egyetlen szerzőhöz, (szinte) mindent ugyanolyan színvonalon játszanak. Ugyanazt az alázatot érzem mindkettőjükben: nem akarnak a vers vagy a darab fölé nőni, nem akarják a saját személyiségüket előtérbe helyezni, azt rányomni a műre. Ha a legrövidebben kéne jellemezni, azt írnám: tökéletes hangsúlyok.

A Huszárik Zoltán rendezte Szindbád filmmel is hasonló utat jártam be: a fiatalkori többszöri próbálkozás nem járt sikerrel, a versek felfedezésével egyidőben történt film-felfedezés azonban már teljesen egyértelmű pozitív eredménnyel járt. Latinovits-bejegyzés e filmrészlet nélkül egyszerűen nem kerülhet ki:

Végül az utolsó megosztás, a fentebb írtak erre is érvényesek...

Tegnap este héttől jelentősen megélénkült a forgalom a blogon Index nyitó oldali kiemelés nélkül. Ma reggel már látszottak a tegnapi statisztikák: ezekből azt lehetett kiolvasni, hogy nagyon sokan jöttek a Startlapról. Felmentem az oldalra, és meglepődve láttam, hogy a "Webjava - a szerkesztő ajánlja" dobozban ott a link: Mindennapi klasszikusok. Rövid nyomozás után azt derítettem ki, hogy egy szerkesztő magától tette ki, mert színvonalasnak ítélte a tartalmat és feltöltött videókat.

Ennyit az elismerésről, most pedig hadd mondjak köszönetet minden Facebook "tetszikért", kommentért és zenéért, illetve minden blog-hozzászólásért és a hozzászólásokban megosztott videóért: ez az elismerés mindannyiunkat illet!

A múlt heti Tosca-variációk bejegyzés utóéletéről szeretnék röviden írni. A bejegyzés előtt a videó nézettsége a Youtube-on 120 megtekintésnél állt, szűk egy hét alatt 640-re ugrott. Ezt a számot egyébként nagyjából igazolja a blog olvasottsága is: ezek szerint ha nem is minden látogató, de 75-85%-uk megnézte a videót - ez teljesen reálisnak tűnik, hiszen a bejegyzés nem öncélú, "behúzó" ajánlással került ki az Index nyitó oldalára.

Szólni kell még a poszt Facebook-os utóéletéről is, ugyanis a videó bejegyzésen belüli nézettségével szemben egészen meglepett, hogy azt 10 felhasználó magától megosztotta: azaz kitette a saját, vagy valaki más üzenőfalára.

A videó mögötti 1922-ben egy bálban játszódó bájos történt - amely szerintem ékes példája annak, hogy nem bulvár, de könnyed történtekkel a klasszikus zene felé fordíthatóak az emberek, és amely tnsnames.ora rendszeres kommentelő tollát dicséri - , az alábbi olvasmányélményt idézte fel bennem:

"Évtizedekkel halála (Krúdy halála - a szerző megjegyzése) után egy szellemi értelmeben kiéhezett, spirituálisan csajkakosztra fogott társadalom olyan éhséggel nyújt a könyvei után, mint nagy szellemi, világnézeti éhínségek idején, amikor az emberek mohón kezdik követelni az Igét, amiből test lesz. A 'más'-ról akartak olvasni, a másik Magyarországról, ami - minden mögött - még mindig volt: nem a 'romantikus', hanem a sajátosan minden szomszédosságtól különböző Magyarországról. (...) ...mert Krúdy megírta, és az emberek, fél évszázaddal később, országos bajaik közepette, felfigyeltek és egy pillanatra elfelejtettek bajt és bánatot, boldogan kortyolták a magas szeszfokú történetet, nem tudtak betelni vele..." (Márai Sándor: Föld, föld)

Az elmúlt két bejegyzés hangulatához és az e heti időjáráshoz illő idézetet és zenéket találtam - néha izgatott vagyok, hogy mi lesz a következő írás, lesz-e egyáltalán téma, és aztán a Gondviselés és az időjárás - mint jelen esetben - kisegítenek.

Az idézet forrása Otto Friedrich: Glenn Gould, Változatok egy életre című könyvéből való, a IX. fejezet címe: A romantikus lemezek.

"A korai Bach-, Schönberg- és megint csak Bach-felvételek közepette, az 1960-as évek vége felé Gould váratlanul egy csokorra való Brahms-intermezzóval lepte meg csodálóit. Megtehette volna, hogy meghökkentésül valami könyörtelenül klasszikus modorban tolmácsolja ezeket a szépségesen  szélfútta 'őszikéket', ehelyett azonban szinte kéjesen élvezkedett a zabolátlan romanticizmusban. Sőt még büszke is volt rá. (...)

(...) Bernard Asbellnek adott interjújában Gould úgy nyilatkozott, hogy 'ennél érzékibb interpretálásban bizonyára senki nem hallotta még a Brahms-intermezzókat'. (...)

(...) 'Úgy érzem, sikerült az improvizálásnak olyan atmoszféráját megteremtenem, amilyen véleményem szerint nincsen meg eddig egyetlen Brahms-felvételen sem - mondta Gould. - Olyasforma hatást kelt - és ez nem a saját megítélésem, hanem egyik barátom fogalmazta meg így -, mintha valójában önmagamnak zongoráznék, csak véletlenül nyitva felejtettem volna az ajtót. Azt hiszem, nagyon sokan lesznek, akik utálni fogják a lemezt, de ...'

'De önnek tetszik?'

'Igen, nekem tetszik. Egyike azoknak a dolgoknak, amelyekre a legbüszkébb vagyok.'

Az írás ezután idéz jó kritikát: "(...) az új lemez azt az óriási felfedezést hozta, 'hogy a fiatal kanadai zongorista a szíve mélyén igazi romantikus alkat (...) A művek többségének értelmezése teljesen meggyőző, hangzása pedig kész gyönyörűség.'" - és természetesen rosszat is:  "Az egyetlen kivétel a kiszámíthatatlan Mr. Kolodin, aki hevesen tiltakozik, és azt állítja, hogy Brahms utolsó éveiről vallott felfogásom egyértelműen egy unalmas, ábrándos, vén bolondra vall..."

Eddig az idézetek, a lemezen található tíz intermezzóból csupán hármat szeretnék beszúrni, jöjjenek inkább az olvasói vélemények az intermezzókról, és természetesen Gouldról is, hiszen a korábbi bejegyzésekhez kapcsolódóan már többször esett szó róla...

És ha már ezeket a kérdéseket feltettem, nyilván illik véleményt formálni legalább az egyik kérdésben, főleg úgy, hogy nekem Brahms zongoradarabjai a legkedvesebbek - nincsen nap, hogy ne hallgatnék meg belőlük akárcsak egyet.

Szintén a fentebb idézett könyvben olvasható egy rajongói levél: "Kedves Glenn, ugye tudod, hogy te szinte szeretkezel a zongora billentyűivel, és ez a legszebb dolog, amit életemben láttam." Ez az idézet szerintem teljesen illik az intermezzókra, az ölelés azonban olykor elnyújtott, talán túlságosan is hosszú és öncélú, mintha hiányozna a beteljesedés ezekből az interpretációkból. De talán pontosan így kell ezeket a darabokat játszani, talán ezekben az intermezzókban (is) vall Brahms élete vége felé Clara Schumann iránt érzett reménytelen fiatalkori szerelméről, amely csak később szelídült barátsággá. (Brahms 1853-ban - 20 évesen - találkozott először Clara Schumannal, akivel aztán halálukig barátok maradtak. Clara Schumann 1896-ban, Brahms 1897-ben halt meg. A lenti intemezzók pedig 1891 és 1893 között keletkeztek.)

A lemezen ez az első darab: 

Az ötödik:

És végül a tizedik, a lemez utolsó darabja - ez nekem mind közül a legkedvesebb:

A hétvégén az egyik cselló-bejegyzéshez érkezett komment szerintem önálló bejegyzésként is megállja a helyét, ezért most a rendszeresen hozzászóló tnsnames.ora engedélyével megosztom:

"Tettem fel annó egy videót édesapám - 1961-ből való fényképével és egyetlen zongorafelvétellel ami fennmaradt tőle (technikailag roppant gyenge minőségben).

A darab sztorija a következő: egy zenészbálon közvetlen a lánykérés előtt a fiúk 'versenyeztek' az egyik teremben lévő zongorán, a hölgyek kegyeit megnyerendő.

Apám egy nevezetes Tosca-témára (Levélária) improvizált, akkoriban menő shimmy stílusban. Ugye a Tosca egy szomorú véres (opera)dráma, a shimmy meg akkoriban dívó tánczene volt (több operett is őrzi emlékét). A dolog annyira jól sült el, hogy szinte az összes nő akart vele táncolni. :o) Hogy ezt megérthesse az ember, valószínűleg akkor kellett élni: a mai embernek tuti szokatlan. ;)

Apámban ez az est mély nyomot hagyott, és a zongoraimprovizációt, zongoradarab formájában, kottába öntötte/rögzítette. Szerencsére... 1978 körül, gyerekként hallottam, hogy egyszer játssza nosztalgiából, a nálunk lévő vendégek felkérésére, és azonnal beleszerettem a darab furcsa, bolondos hangulatába.

Aztán nagyon hosszas kérlelésemre már betegen feljátszotta zongorára, 90 éves kora környékén. Akkor már régen nem gyakorolt és hát a kora is akadályozta már a zongorázásban (igen vannak elütések a felvételben). Viszont annyira szerettem a darabot, hogy mindenképpen akartam róla hangfelvételt.

Végül sikerült és ha csak egyetlen, ha csak nagyon gyengén szóló felvétel is, de legalább van édesapám játékáról, meg a már nem meglévő, nagyszerű, csodaszép hangú, angol mechanikás Bösendorfer hangversenyzongoránkról.

Apám, ha ma élne, biztos kinyuvasztana, hogy publikálhattam a felvételt YT-n (sajnos már nem tudhattam tőle engedélyt kérni)."

Az előző bejegyzéshez hasonlóan itt is eszembe jutott egy korábbi olvasmányélmény a már sokszor idézett Csáth Géza könyvből:

"Puccini a Pillangókisasszony bemutatójakor Budapesten volt. Az Andrássy úton valami sétakocsizáskor megállította a fogatát és egy leánykának, aki a Tosca zongorakivonatát vitte a hóna alatt, valami ilyenfélét írt a kottájába: "Emlékül Giacomo Puccinitől, a vándor komédiástól." A zeneszerző csapongó temperamentuma keverve némi pózzal - ez van a kis afférban s az emléksorban. De egyúttal Puccininak, a kedélyembernek őszinte vallomása is. Máskor is mondta, amikor bosszantották, hogy nem igazi muzsikus - hiszen én nem is vagyok az, én színész vagyok, komédiás!"

A Levéláriát most csak linkként teszem ide, szerintem a fenti két idézethez az alábbi darab illik: