Mint azt az egyik hétvégi bejegyzésben írtam, terveim között szerepelt újabb könyvek vásárlása; tegnap végre eljutottam a zenei antikváriumba: a könyvek beszerzése megtörtént.

Az egyik Prokofjevről szól, pontosabban ő írta: Önéletrajz és írások a címe. A Függelékben található egy írás: "Részletek Prokofjev 'Gyeremekkor' (nem elírás) című önéletírásából [Az első zenei élmények]

"Otthon, születésemtől fogva állandóan hallottam zenét. Amikor esténként lefektettek és nem volt még aludhatnékom, ágyamban heverészve figyeltem a Beethoven-szonáták elmosodó hangjaira, amelyek négy szobányiról szűrödtek be a gyerekszobába. Édesanyám többnyire az első kötet szonátáit játszotta. Utána Chopin-prelüdök, mazurkák és keringők következtek. Olykor könnyebb Liszt-darabokat is játszott, az orosz zeneszerzők közül pedig Csajkovszkijt és Rubinsteint. Anton Rubinstein akkoriban állott dicsőségének tetőpontján, és édesanyám szentül meg volt győződve arról, hogy Rubinstein sokkalta nagyobb zeneszerző Csajkovszkijnál. Arcképe a zongora fölött lógott."

Az idézet sorok elolvasásakor eszembe jutott egy korábbi olvasmányélményem: Tükörben Kosztolányi Dezső. Az írás címe: Édesapám 

(...) "Télen-nyáron hajnali ötkor kelt. Ilyenkor karjára vette kedves macskáit, és elbeszélgetett velük. Aztán leült a zongorához, s addig ábrándozot ott, amíg iskolába nem kellett mennie velünk. Beethovent zongorázta legszívesebben. Az ő szonátáit álmomban és félálomban hallottam először. Amikor fölébredtem, valami tündéri szívszorongást éreztem, s nem tudtam, hogy mitől. (...)"

Ide kívánkozik még, hogy a Szeptemberi áhitat című versben is felbukkan Beethoven, pontosabban a Patetikus szonáta, íme a részlet: 

"Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia."

A teljes vers elérhető itt, sajnos a Youtube-on nem találtam...

A hétvégi cselló-bejegyzéshez vasárnap este hat óráig összesen 77 (!) komment érkezett. Ami a fenti számszerű tény mellett különösen örvendetes: nem csupán kommentek érkeztek, hanem linkek is - számszerint 44 (!): a hozzászólások és az azokban megosztott főként Youtube hivatkozások a cselló teljes irodalmát lefedik a barokktól a kortárs zenéig.

Köszönet mindenkinek a hozzászólásokért és a linkekért!

A szokásokhoz hasonlóan hatos válogatás, ezúttal bónusszal - ha valaki ezeken felül még szívesen böngészne, a kommentekben megteheti.

Az első:

Vivaldi - Rosszindulatú Vászka megosztása: 

A második:

Dvorak - tnsnames.ora megosztása, illetve külön köszönet a dedikációért a Youtube-on: 

A harmadik:

Elgar - betonszamár megosztása:

A negyedik:

Csajkovszkij - KrizsiL megosztása, illetve magyar előadó!

Az ötödik:

Rahmanyinov - foeniculum megosztása, szintén magyar előadók!

A hatodik:

Schnittke - szintén Rosszindulatú Vászka megosztása. Amit ki szeretnék emelni: a zongorakíséretet Paul Gulda - Friedrich Gulda fia - játsza.

És akkor a ráadás:

Profi hozzászóló megosztása:

Backhaus budapesti fellépése után egy rövid bejegyzés Gregor Piatigorsky 1937-es budapesti fellépéséről, természetesen Tóth Aladár könyve nyomán. (Tervbe van véve új könyvek beszerzése...) 

Az írás címe: Bartók - Piatigorsky szonátaest, dátum: 1937. december 12.)

"Bartók Béla és Piatigorsky Gregor zongora-gordonkaestje mindjárt műsora első számában, Beethoven utolsó C-dúr szonátájában, a Beethoven-játéknak és általában a zenei tolmácsolásnak legmagasabb csúcspontjára vezette a Vigadót zsúfolásig megtöltő zeneértő közönséget. Mikor csúcspontról beszélünk, természetesen Bartók zongorajátékára gondolunk, hiszen Piatigorsky a hatalmas tónusú, virtuóz technikájú csellista a magyar zseni szomszédságában szerény kísérőművésszé zsugorodott össze és nem tudott megnőni akkor sem, mikor Bach egyik szólószvitjével önállóan szerepelt. Viszont Piatigorsky mint 'kísérőművész', rokonszenvesen alkalmazkodott Bartók óriási koncepciójához, hibátlanul és amellett legkevésbé sem szárazon, ragyogó instrumentális tudással jutatta szóhoz a csellószólamot."

Eddig az idézet, ugyanis az írás további részében már nem esik szó Piatigorskyról...

A hétvégi Egy mű több előadótól bejegyzés más formában jelentkezik: ezúttal nem a zongora a főszereplő, és nem is csak egy tételt szeretnék megosztani több előadóval, hanem hat olyan művet, részletet választottam, ahol a cselló a főszereplő.

A korábbi bejegyzések talán túl sok időt kívántak az Olvasoktól: még hétvégén is sok lehetett meghallgatni ugyanazt a tételt hatszor egymás után - ez a megközelítés talán változatosabb és szórakoztatóbb. A kérések természetesen maradnak: mivel a lista nem tud, és nem is akar teljes lenni, arra kérem a kedves Olvasókat, hogy osszanak meg műveket, nevezzenek meg csellistákat, akik ebből a bejegyzésből kimaradtak.

Az első:

Számomra ebben a műfajban az első számú mű Antonin Dvorak híres gordonkaversenye. Mint egy korábbi bejegyzésben írtam, azt olvastam egyszer egy CD borítón, hogy Dvorak zenei bölcsessége ebben a versenyműben teljesedett ki a korábbi zongora-, és hegedűversenyek után. 1892 és 1895 között Dvorak a New Yorki konzervatórium igazgatója, a gordonkaverseny ezen időszak alatt írott harmadik műve, amelyet már hazájában fejezett be. Az 1896-os londoni bemutatón a művet maga a szerző vezényelte. A versenymű ihletője - mint az számtalan helyen olvasható - a honvágy.

A három tétel közül én a másodikat szeretném megosztani - sajnos csak két részletben lehet - a 3:17-nél kezdődő dallam miatt: mintha Albinoni Adagio-ja is megjelenne benne. A dallam 4:42-nél visszatér, de én valahogyan sokkal szebbnek és lágyabbnak hallom az elsőt.

Erről a bizonyos dallamról nekem mindig eszembe jut egy beszélgetés: egy külföldi munka alkalmával magyar és cseh kollégámmal a szintén jelenlévő és a munkában is birodalmi és világhódító angolokat figyeltük. Sok mindenről beszélgettünk ezzel kapcsolatban, például arról, hogy mennyire máshogy viselkedünk mi és ők, ha iszunk. Mi ugye szomorkodni kezdünk és busongunk, ők meg hangosak lesznek és valósággal gyarmatosítanak ilyenkor. A beszélgetés e pontján jegyezte meg a cseh kolléga: "Mi ilyenkor elkezdünk gondolkozni..."

A második részlet:

A második:

A gordonkaversennyel lényegében egy időben találkoztam Az erdő csendje című Dvorak darabbal: az egyetemi évek alatt a Walkmannemben állandóan a Bartók Rádió szólt, az egyik Muzsikáló reggelben hallottam először - sajnos CD-n nem tudtam megvenni, sok CD boltban nem is hallottak erről a műről...

A harmadik:

Nemrégiben Gregor Piatigorsky halálának évfordulójakor a Youtube-on kerestem a Facebook oldalra megosztandó zenét, ez volt az első találat, illetve egy rövid ismertető:

"A hangszer iránti fokozott érdeklődésének első jelentős megnyilvánulása a népszerű Elégia volt (Elégia gordonkára és zongorára, c-moll, op. 24), mely 1880 júniusában elhangzott Saint-Saëns szalonjában. Fauré egy levelében arról számolt be, hogy a mű nagy tetszést aratott és arra buzdították, hogy illessze be egy teljes szonátába. Fauré foglalkozott a gondolattal, de a szonáta végül nem készült el. Az Elégia nyomtatott alakja 1883-ban jelent meg, a Párizsi Konzervatórium neves csellótanárának, Jules Loëbnak szóló ajánlással. 1895-ben Fauré elkészítette a mű zenekari változatát is."

Forrás: http://www.btf.hu/hangversenykalauz/?a=p&fid=23&id=37

A negyedik:

Sosztakovics egyszerűen nem maradhat ki:

Az ötödik:

Nyilván ezzel kellett volna kezdeni, én azonban nem véletlenül tettem a végére, ugyanis egyelőre minden próbálkozás ellenére nem tudok mit kezdeni a cselló-szvitekkel. Nyilván majd az idő itt is segít, mint ahogyan más művek esetén már segített a megértésben...  Itt szeretnék felvetni egy újabb kérdést: hogyan kell az Olvasók szerint ezeket a műveket hallgatni, hogyan lehet ezekhez közel kerülni?

A hatodik:

Múltkor a Youtube-on Kosztolányi Szegény anyám csak egy dalt zongorázik című versét kerestem, amikor is rátaláltam erre a régen hallott számra. Az első taktusok után azonnal eldőlt, hogy ez mindenképpen belekerül majd az akkor még csak tervezett bejegyzésbe. És itt is felmerül egy kérdés: vajon belefér-e egy ilyen dal ebbe az összeállításba? A Facebook oldalon olykor érkeznek kritikák egyik-másik megosztás után, a kérdés tehát az, hogy hol vannak a klasszikus zene határai?

Nagyon vártam Jacques Loussier budapesti fellépését. És a koncerttel együtt szintén nagyon vártam az utóbbi években a Youtube-on meghallgatott Chopin, Ravel és Vivaldi feldolgozásokból párat, bár tudtam, sejtettem, hogy az előadott művek többsége azért Bach lesz. (Jacques Loussier-ről először Apámtól hallottam jó tizenöt évvel ezelőtt, az első J. L. CD-met is Tőle kaptam Karácsonyra. Hosszú éveken át aztán abban a hitben éltem, hogy Jacques Loussier kizárólag Bach-ot játszik; nagy élmény volt a Bach-on túli feldolgozások felfedezése)

A koncertet először a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra tervezték - a városban az összes plakát is erről szólt -, utóbb módosult a helyszín a Kongresszusi Központra. Nyolc órakor - a tervezett kezdéskor - nagy jóindulattal is csak negyed-ötöd házról lehetett beszámolni: bántóan kevés ember ebben a hatalmas térben. Háromnegyed kilenckor, amikor is a koncert végre elkezdődött, becslésem szerint a székek hetven százalékán ültek - a koncerttel kapcsolatos első élményem így a csalódás volt: azt gondoltam, hogy egy ilyen formátumú fellépő jóval több embert mozgat majd meg.

És mennyire más itt ez a hetven százalék, mint mondjuk a Zeneakadémián! A hatalmas és hideg tér - amely szerintem nagyon nem illik jazz koncertekhez - még jobban felerősíti a foghíjakat, míg mondjuk a Zeneakadémia intim és meghitt közege diszkréten elrejti az üresen maradt székeket...

Ami magáról a koncertről eszembe jut: pontosság, kiszámíthatóság, precízen kimért részletek - a bejegyzés egyébként két nappal a koncert után, azaz nem első felindulásból íródik, az élmények ülepedtek és letisztultak ezen időszak alatt, nem az első benyomások tehát. Mintha körzővel, szögmérővel és vonalzóval lett volna megszerkeztve az első és a második rész is: a kötelező Bach darabok - D-Dúr fúga, Air, 5. Brandenburgi verseny, d-moll zongoraverseny; sehol egy Chopin, sehol egy Ravel vagy más szerző -, az első rész bőgő-, a második rész dobszólója, a végén az obligát vastaps és az egyetlen ráadás: mintha a rideg tér és a foghíjak valamit kiöltek volna a zene lényegéből...

Ugyanakkor felmerül a kérdés: vajon el lehet-e várni egy 76 éves embertől, hogy ne ossza be az erejét, ne takarékoskodjon azzal, hogy ne élvezze ki a hosszú szólók nyújtotta pihenés lehetőségét? Egy 76 éves ember, aki ahogyan játszani kezd, rögvest elfelejtjük a korát: mintha teljesen más valaki ülne a zongoránál, nem az, aki alig pár perce fáradtan a pódiumra lépett...

Végezetül hadd osszam meg azokat a Jacques Loussier feldolgozásokat, amelyeket én a legjobban szeretek - ez a válogatás, mint maga az élménybeszámoló is erősen szubjektív, kíváncsian várom a véleményeket, észrevételeket.

Bachot tilos lenne kihagyni - ha egyetlen művet, darabot, kéne megjegyzezni, amely nélkül nem érdemes élni, én biztosan az Air-t mondanám... Érdekes egyébként, hogy a koncerten szintén így konferálta fel: "we are going to play a very well-known piece..."

Egy fülledt atmoszférájú - az előző Backhaus-bejegyzésből átemelve -, buja jazz koncert elmaradhatatlan száma:

A kelet-európai ember lelkét megszólító és megérintő Chopin darabok:

És végül a megunhatatlan Holdfény: