Ma van Charles Camille Saint-Saëns születésének az évfordulója - 1835-ben 10-09-én született Párizsban.

Reggel a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára Yo-Yo Ma-val a Hattyú került ki, majd további zenéket kerestem, így találtam rá a Haláltánc Liszt-féle átiratára. A zene hallgatása közben vettem észre, hogy a videó készítője tnsname.ora, aki ismét készséges volt, és rengeteg információt küldött el a műről és a műfajról:

1, A haláltánc mint műfaj

A haláltánc (francia 'danse macabre' késő középkori eredetű allegorikus műfaj, mely a költészetben, a képzőművészetben és a színjátszásban egyaránt előfordult. A korábbi hagyományokból a 14. század második felében született meg a haláltánc, mely az élőket képben és versben figyelmeztette a halál közelségére. Költeményekben, fametszeten, templomfali ábrázoláson a halál rendszerint csontváz formájában táncba viszi, majd sírba kényszeríti a legkülönbözőbb társadalmi típusokat képviselő embereket. A táncmotívum kereszténység előtti hiedelmekre utal, melyek szerint a temetőben éjjel táncra kelnek a halottak, de hajnalhasadásig vissza kell feküdniük a sírba. Forrását a középkori keresztény világkép megrendülésében, a társadalmi ellentétek felszínre törésében s a pestisjárványok pusztításaiban kell keresnünk.

A haláltánc-ábrázolások allegorikusan arra utalnak, hogy a halál előtt minden ember egyenlő. Képzőművészetben kiemelkedő a Halál diadalát ábrázoló pisai freskó és Hans Holbein 40 fametszete a 16. század első feléből. Az irodalomban igazi vándortémává vált, számos nemzet költészetében felbukkan. Egyes motívumai megjelennek Villon költészetében, s napjainkig több műalkotásban is. A magyar irodalomban haláltánc-éneknek tekinthető a 16. századi protestáns énekszerzők néhány műve (Heltai Gáspár, Batizi András). A haláltánc hagyományából merít Arany János Bolond Istókjának első éneke (1850) s Hídavatás (1877) című balladája (megjegyzés: a mellékelt kép az ismert Zichy Mihály illusztráció), Madách Imre Az ember tragédiájának (1860) londoni színe, s Ady Endre Lédával a bálban, 1907 című költeménye is.

(Az 1. pont az alábbi link alapján íródott: http://enciklopedia.fazekas.hu/mufaj/Halaltanc.htm)

2, Haláltánc a zenében

A zeneművészetben Liszt az, aki a (nemzeti) romantika központi figurája (megélt életkoránál fogva is) például kifejezetten fogékony volt a témára.

(A) Haláltánc szólózongorára (Lisitsa-val, kottásan tettem fel a YT-ra)

(B) Haláltánc zongorára és zenekarra (Bächer Mihály örökbecsű felvételét is feltettem partitúrával)

(C) Csárdás Macabre (zenekari átiratban tettem fel régi profile-om alá, kottásan)

(D) Szólózongorás átirat Saint-Saëns művére (Erről lesz még szó, természetesen)

Linkeket nem adnék most egyrészt a nagy anyag miatt, másrészt most mégiscsak Saint-Saëns lenne inkább a fókuszban. De a YouTube-on könnyedén meg lehet találni ezeket a videókat is: https://www.youtube.com/user/tnsnamesoralong

3, A Danse Macabre - Saint-Saëns egyik legismertebb műve

Ha Saint-Saëns, akkor ami azonnal az ember eszébe jut: Állatok farsangja például a topsláger Hattyúval, a Danse Macabre szimfónikus költemény, az 5 zongoraverseny, a 3. Orgona-szimfónia, a Sámson és Delila opera. 

A Danse Macabre 1874-ben került bemutatásra, a szerző 39 éves korában. Igazi szimfonikus költemény, saját zenei programmal ahogy az dukál a műfajban. De már az első hangoktól kezdve: hiszen az óra éjfélt üt (12 explicit hanggal ábrázolva) jelezve az események kezdetét, ami a felvezetés után aztán egy sötét tónusú keringőbe torkollik, a hátborzongató fokozás lépcsőin. Külön hangsúlyozandó a szólóhegedű megjelenése a műben.

Egy darab sikerének egyfajta fokmérője lehet, hogy

(1) más is játssza, mint a szerző,

(2) a szerző halála után is játsszák

(3) átírják, más műveket ihlet meg. Itt egy angol vers például:

Zig, zig, zig, Death in a cadence,
Striking with his heel a tomb,
Death at midnight plays a dance-tune,
Zig, zig, zig, on his violin.
The winter wind blows and the night is dark;
Moans are heard in the linden trees.
Through the gloom, white skeletons pass,
Running and leaping in their shrouds.
Zig, zig, zig, each one is frisking,
The bones of the dancers are heard to crack—
But hist! of a sudden they quit the round,
They push forward, they fly; the cock has crowed.

4, A művel kapcsolatos iskolai élményem

A Danse Macabre érdekes kapcsolatot teremt köztem és e blog között. Életem egyik meghatározó darabja, konkrét személyes iskolai élményem is kötődik hozzá.

Annak idején egy magyar órán Arany János Hídavatása kapcsán nagyon lelkesen beszéltem a műfajról, a darabról egy felelés közben, és ez annyira megtetszett a magyar tanárnőnek (akit egyébként kifejezetten nem szerettem: idős vénkisasszony volt komoly deformációkkal), hogy legközelebb vihettem bemutatni az osztálynak a művet (egyébként Vaclav Smetacek dirigálásában).

Ez aztán a legközelebbi alkalommal úgy nézett ki, hogy a tanáriból ketten mentünk fel: ő elöl, nekem meg kezemben a Tesla lemezjátszó és a lemez. Mire beléptünk az osztályba a magyar tanárnő azt találta mondani, "milyen ügyes fiú ez a Miklós". Ezután az osztály többsége persze morbid módon végigröhögte az egész Danse Macabre-t, és később is orrom alá dörgölték az inkriminált magyar tanári mondatot frocliból. 

5, A Danse Macabre videóim:

Természetesen szerettem volna a Youtube-profile-omba feltenni a darabot, de nem találtam jó felvételt hozzá. Itt a blogon is kértem segítséget aztán végül 6 videót raktam fel: 2 eredetit két különböző karmesterrel (az egyik francia), 2 különböző zongoraátiratot, 1 db hegedű-zongorás átiratot, 1 db orgona-iratot. Mivel kizárólag kottás videókat igyekszem feltenni, elgondolkodtató a dolog súlya, hogy sikerült kottákat is szereznem az átiratokhoz (elektronikus formában).

(A bloggazda megjegyzése: a bejegyzésbe három videót szeretnék beágyazni: tnsname.ora kedvenc zenekari változatát, a Liszt-átiratot, valamint a Horowitz-féle feldolgozást.

A hegedű-zongora változat elérhetősége: https://www.youtube.com/watch?v=X0z3KuivDow

Az orgonára készítetté pedig: https://www.youtube.com/watch?v=XBIW6sxPfHI)

A zenekari - eredeti - változat: ez a Vaclav Smetacek-féle változat tetszik nekem a legjobban, a szubjektív tetszési indexem: 92%.

A Liszt-féle átirat a Liszt-év miatt mindenképpen kikerül:

A harmadik videó pedig a Horowitz-féle átirat Horowitz előadásában:

Brutális, hogy mit melóztam ezzel a híres nevezetes Horowitz-verzióval, maga Horowitz előadásában!

A hangfile torrentről való, LP-ről digitalizálta be egy rajongó. Jó a hangminősége, de én még ilyen lemezkattogásokat, mint ami ebben a hangfile-ban volt, életben nem láttam(!). Determinisztikusan precízen hallom a sercenést, a kattogást de a hanghullámokban tizedszeri átnézésre sem találom a "bűnös" szögletjelet, hogy kiszedjem: ott van, de nincs ott. Így hiába szedtem ki több-tíz sercenést, bőven maradt sajnos benne. :o(

A kotta is nagyon kalandosan került hozzám, szerzői jogból már nem tölthető le a szokásos helyéről. De maga a kotta is nagyon rafinált volt, azon izgultam végig, hogy jól kapjam le az egyes kottaképeket, mert nem igazán kellemes sokórai photoshopolás után arra döbbeni, hogy egy kottasor pluszban vagy minuszban van valahol, pláne a darab legelején (szerencsére megúsztam).

Mire nem jó a kottázás?! ;) Így alaposan elmerülve Horowitz verziójában is (ami rendesen eltér Lisztétől), azt kell mondjam, hogy bár helyenként zseniális megoldások vannak benne, de bizony van benne öncélú virtuózkodás is (szvsz). Én összességében sokkal sikerültebbnek tartom Liszt átiratát, mind a Sains-Saëns-féle értékek megőrzése tekintetében, mind a liszti hangzás, a liszti Haláltánc tükrében, mind a virtuózitás és gondolatiság egyensúlyát tekintve. Liszt videóm egyébként megdöbbentően gyorsan szedi látogatóit. :o)

Nagy köszönet tnsname.ora-nak az újabb vendégposztért!

A bejegyzés születéséről: vasárnap délután a wikipédiát böngészgettem a jövő heti évfordulókkal kapcsolatban. Hétfőn - 10-03-án - Assisi Szent Ferenc halálának van az évfordulója (1226). Rákerestem a címben szereplő műre, elég sok anyag érhető el az interneten, ezért ide kerül ki, nem csupán a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára.

Az idézetek előtt: az Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak című alkotás a Két legenda első darabja - 1., A-dúr legenda. Assisi Szent Ferenc prédikál a madaraknak – St. François d’Assise. La prédication aux oiseaux.

A wikipédia így ír a műről: "Liszt Két legendája az 1860-as évek elején született, a két darabot valószínűleg 1863-ban fejezte be. A komponista ekkoriban Rómában élt, egyházi szerepre készült, kimondott elhatározása az egyházi zene megújítása volt. Nagy nyilvánosság előtt nem zongorázott, legfeljebb szűkebb körben, világi művet alig írt. Ideáljai ekkor már nem a hősök, hanem azok a jámbor szentek voltak, akik a könyörületesség megtestesítői voltak: Szent Erzsébet, Assisi Szent Ferenc, vagy a maga védőszentje, Paolai Szent Ferenc.

A Két legenda témája a két Szent Ferenc életének egy-egy nevezetes epizódja, amit programzenei módon, impresszionisztikus eszközökkel jelenít meg a művekben. A zongoradarabokat 1866-ban a Rózsavölgyi jelentette meg. A műveket Liszt lányának, Cosima von Bülow-nak ajánlotta. (...)

Az első legenda ihletője egy 14. században olaszra fordított, Szent Ferenc virágoskertje című népkönyv volt. Némiképp meglepő, hogy a képzőművészetre oly fogékony Lisztet ebben az esetben nem Giotto híres freskója inspirálta (noha valószínűleg ismerte az alkotást). A műhöz a következő bevezetőt írta: 'Az itt következő kompozíció »szellemi indítéka« Assisi Szent Ferenc életének egyik legmeghatóbb epizódja, amelyet utánozhatatlan bájjal és naivitással mesél el a Fioretti di San Francesco, ez a kis könyv, mely az olasz nyelvű irodalom klasszikus alkotásává lett. Hiányos képességeim és talán az a tény is, hogy a zenei kifejezés határai oly szűkek egy ilyen kis terjedelmű és zongorára – erre az akcentus és hangszín-változatosság dolgában oly szegényes hangszerre – komponált darabban, mindez arra kényszerített, hogy erősen leszűkítsem a szöveg – a kismadaraknak szóló prédikáció – csodálatos, túláradó gazdagságát. Könyörgök Krisztus dicsőséges szolgájához (az Il glorioso Poverello di Cristóhoz), bocsássa meg, hogy ennyire elszegényítettem.'

Az első legenda (Allegretto, C) – Liszt szerény bevezetője ellenére – zenei nyelvében rendkívül új hangú és egyéni. A zenei impresszionizmus csak évtizedek múlva jelentkezik, de Liszt ebben a művében, 1863 körül, kiemelt fontosságot tulajdonít a zenei színnek. Ezekkel a színekkel jeleníti meg a csivitelő madarakat. Szent Ferenc csak az 52. ütemben jelenik meg, témája Lisztnek Szent Ferenc Naphimnuszára írt, már meglévő kórusművének egyik dallama (Dicsértessél, Istenem, Uram). A zenei rész először recitativóval kezdődik, majd fohásszá alakul." (A wikipédia teljes cikkelye itt érhető el.)

És mint oly sokszor, ezúttal is érdemes elolvasni Csáth Géza sorait Lisztről: "(...) A Biblia olvasása, a szentek csodái, extázisba ejtik. Elbájolja a Szent Ferenc legendája, aki az Írás szerint a madaraknak prédikált, továbbá az Úr kegyelméből a víz színén járt. A lélek megilletődése a zongorára írt hasonló című legendákban élte ki magát. Hisz a csodákban, az élet szépségében, hisz a túlvilágban, mert semmit sem vet el magától, ami boldogítani tudja. (...)"

A tavalyi ünnepi bejegyzésben kikerült a blogra Menuhin 1975. október 1-ei köszöntője, amely az első Világnapon hangzott el.

Ezúttal egy részlet következik Yehudi Menuhin és Curtis W. Davis Az ember zenéje című könyvéből:

"Azt hiszem, mindannyiunkban van valami, ami nem változik: a jó, az egyensúly érzése, az, hogy összhangban akarunk lenni magunkkal és a világgal, amelyben élünk. De szükségünk van arra a reményre is, hogy van valami rajtunk kívül, ami arányokat ad és irányt szab életünknek. A zene éppen azért él és lélegzik, hogy elmondja nekünk: kik vagyunk, és mivel kell szembenéznünk. Bach zenéjében, akárcsak Mozart vagy Schubert muzsikájában, ösvényt találunk magunk és a végtelen között. Mégis annak emlékével szeretném most zárni ezt a fejezetet, ami számomra valamennyi muzsika legnagyszerűbb pillanata: Beethoven fenséges hegedűversenyének lassú tételével. Az ilyen zene lényünk legszebb vonását tükrözi, azt, amit emberségnek szoktunk nevezni." 

Kedd este a MÜPÁ-ban áriaestet adott Komlósi Ildikó és Marcello Giordani, közreműködött a Miskolci Szimfonikus Zenekar Marco Balderi vezényletével. Íme, a műsor:

Verdi: A szicíliai vecsernye –nyitány
Verdi: Luisa Miller –Rodolfo áriája (Quando le sere al placido)
Ciléa: Adriana Lecouvreur –A Hercegné áriája (O vagabonda)
Mascagni: Parasztbecsület –Intermezzo
Leoncavallo: Bajazzók –Canio áriája (Vesti la giubba)
Mascagni: Parasztbecsület –Santuzza és Turiddu duettje (No, no, Turiddu, rimani rimani ancora)

Szünet

Bizet: Carmen –nyitány
Bizet: Carmen –Carmen áriája, Habanera (L'amour est un oiseau rebelle)
Bizet: Carmen –Don José áriája, Virágária (La fleur que tu m'avais jetée)
Bizet: Carmen –Carmen áriája, Seguidilla (Près des remparts de Séville)
Bizet: Carmen –Carmen és Don José kettőse (C'est toi? C'est moi!)

Verdi: A végzet hatalma –nyitány
Verdi: Aida –Radames románca (Celeste Aida)
Verdi: Aida - Amneris és Radames duettje (Gia i sacerdoti)

Ha egyetlen képpel kell lerajzolni az estét, akkor veszek képzeletben egy üres papírlapot, és húzok rá két vonalat.

Az egyik vonal bal oldalon félmagasságban vagy fölötte indul, és nyílegyenesen a másik oldalra tart a lap teteje felé. Nem vastag, nem vékony; pont olyan, mint amit a rajzlap mérete megkíván.

A másik vonal félmagasság alatt kezdődik, és bár ez is a túlpartra tart, nem egyenesen, hanem cikk-cakkban teszi meg az utat, és jócskán a másik alatt ér célba. Olykor jól rányomom a ceruzát a papírra, máskor pedig éppen csak hogy érinti azt. Töredezett, hol vastag, hol vékony ez a vonal, de az embernek azért csak könnybe lábad a szeme, amikor a Nessun dormát hallja - hát, persze, az emlékek,  hiszen hányszor megnéztük ezt Pavarottival...

Nagy hiba lenne megfeledkezni a Zenekarról: a szünetben a szokásos túlfűtött idegességgel érkezik a CD boltba az eladó hölgy a nézőtérről: "... egészen jó a koncert, és kivételesen a zenekar is az..."

A Marinak megint igaza volt...

"Bartók meghalt. Ha a legmagasabb mértékkel mérünk embert és művét: ő volt utolsó igazán nagy emberünk." (Márai Sándor: A teljes napló, 1945)

1945-ben a mai napon - 09-26-án - hunyt el Bartók Béla. Az alábbiakban Yehudi Menuhin visszaemlékezését olvashatjuk Bartókról és a szólószonátáról. Mint az ismeretes, Bartók utolsó éveit (1940 - 1945) Amerikában töltötte, ahol a kezdeti sikertelenség és nélkülözés után a Concerto (1943) sikeres bemutatóját követően Menuhin szólószonátát, míg William Primrose brácsaversenyt rendelt Tőle.

"Elég vakmerő voltam, hogy arra kérjem Bartókot, írjon nekem egy szonátát szólóhegedűre. Kérhettem volna nagy versenyművet is, vagy hegedű-zongoraszonátát, de a lehető legkevésbé akartam terhelni. Anyagilag semmilyen más módon nem lehetett segíteni rajta; túl büszke volt, semhogy elfogadja, kivéve, ha ő is adott valamit cserébe. Ez a szonáta minden bizonnyal a legnagyobb szólóhegedű-alkotás Bach óta.

A Szólószonáta nehéz mű; Bartók ott volt ugyan, amikor 1944 végén először játszottam, a Carnegie Hallban, de sajnálom, hogy nem hallhatta valóban kiforrott előadásban; az évek során ez a zene egyre többet mondott nekem, és úgy érzem, mindannyiunknak, a legmélyebb szellemiség hangján. Az első tétel jelölése: Tempo di ciaccona - Bartók visszapillant Bach egyik monumentális szólóhegedű-művére, és kötetlen, de fegyelmezett magyar zenei nyelvre fordítja. 

Ezt követi a fúga: agresszívebb, brutálisabb muzsikát talán sohasem játszottam.

Majd a derűs melódia következik,

végül pedig a gyors, táncszerű, illékony presto.

Volt néhány javaslatom a frazeálással, ujjrenddel, vonókezeléssel és más technikai problémákkal kapcsolatban - sokat el is fogadott. De amikor arra kértem, változtasson meg egy akkordot, amit csak roppant kínlódás árán lehetett lejátszani, azt felelte: 'Nem!'" (forrás: Yehudi Menuhin & Curtis W. Davis: Az ember zenéje)