Ez az élménybeszámoló-sorozat a Fesztiválzenekar 2011. október 23-ai frankfurti fellépéséről szól. Műsoron Bartóktól a Magyar parasztdalok és a II. zongoraverseny Schiff András szólójával, valamint Schubert IX. (C-dúr, "Nagy") szimfóniája.
A főpróba. A koncert programjával ellentétes sorrendben történik: először a Schubert szimfónia, utána a Magyar parasztdalok, végül a II. zongoraverseny. A három óra alatt rengeteg érzés és rengeteg gondolat; az intimitás alapélménye azonban végig megmarad. Komoly - legalábbis nekem komoly és testes - műhelytitkokat hallok: ez és az nincsen rendben, itt és ott kell még finomra hangolni -; és az ebből az intimitásból eredő súly. Hárman ülünk a hatalmas nézőtéren a karmester asszisztenssel és az igazgatóval - őket nyilván nem nyomják már ezek a súlyok.
És egyszer csak meghallom ennek a lelkiállapotnak a zenei kifejezését; a zongoraverseny második tétele: benne az éjszaka összes lidérce és magánya.
A zongoraversenyt most megszakítás nélkül eljátsszák: egy nagy sóhaj a vége; a zenekar megtapsolja a szólista Schiff Andrást.
A főpróba után elmegyek ebédelni, az ebéd közben is a folyamatosan visszaköszönnek a hangulatok és az érzések; eszembe jut Kosztolányi Omlette á Woburn című novellája, és annak utolsó sorai: "Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt. Halkan és gyorsan sírt." Az omlettet cseréljük ki frankfurti tálra, minden más stimmel.
Ez az élménybeszámoló-sorozat a Fesztiválzenekar 2011. október 23-ai frankfurti fellépéséről szól. Műsoron Bartóktól a Magyar parasztdalok és a II. zongoraverseny Schiff András szólójával, valamint Schubert IX. (C-dúr, "Nagy") szimfóniája.
"Papa, azt elfelejtettem mondani, hogy fehér, sötétzöld és sötétbarna csatokat is hozzál..." - mondja telefonon a gyerekem tegnap reggel, amikor a repülőtérről még egyszer felhívom, aztán még újabb színekkel egészíti ki az eredetileg lila-piros-rózsaszín kívánságlistáját. Csattok nélkül én Frankfurtból nem mehetek haza, ez egészen biztos, csak azt nem tudom, hogy mikor veszem meg őket: az első napon nem sikerült.
Egy órakor érkezünk meg Frankfurtba, valamivel kettő után már a szálláson vagyunk. Négyig elindulhatnék csatbeszerző-körútra, de én önző módon inkább pihenek, vagyis pihenni próbálok. Négykor indulunk a próbára - mint megtudom, ez elvileg Budapesten lett volna, de Schiff András döntése miatt erre most itt Frankfurtban kerül sor. A vasárnapi hangverseny egyébként egy amerikai turnéra való ráhangolódás: ennek csúcspontja az október 28-ai és 29-ei fellépések a Carnegie Hallban, ahol a két este alatt a Zenekar Bartók mindhárom zongoraversenyét előadja majd.
A próba, amelyre nem a hangverseny helyszínén kerül sor - pontosan öt órakor kezdődik; Körner Tamás, a Zenekar igazgatója erre nyomatékosan fel is hívja a figyelmemet: ha munkáról van szó, akkor itt nagyon nagy a fegyelem. Azt is megjegyzi, hogy micsoda mazochizmus a részemről, hogy beülök a próbára, én ezt nem így élem meg, alig várom.
Fischer Iván köszönti Schiff Andrást: finom lábdobolás, a vonók a kottatartókon kopognak, majd a Zenekar szokásainak megfelelően Bach egy korál előjátékával melegítenek be a fúvósok. Utána jön a zongoraverseny második tétele - először végigjátsszsák az egészet, majd jönnek az egyes részletek finom kidolgozásai; ugyanígy a harmadik tétel. Utoljára marad az első, és mivel ebben nem kapnak szerepet a vonósok, ők távozhatnak. Velük megyek én is, nagyon fáradt vagyok, inkább a másnapi főpróbára tartogatom az erőmet: ott a koncert mindhárom művét el fogják próbálni.
Kereshetnék hasonlatokat vagy metaforákat a próbára: teljesen felesleges, és most vasárnap hajnalban erre egyszerűen képtelen is lennék, azt tudom csak írni, hogy hatalmas élmény volt. Ma hosszú nap lesz: délelőtt tíztől főpróba, majd este héttől az előadás, ráadásul nekem még a csatokat is be kell szereznem...
"Innen kérem folytatni" - mondta M. néni, és hegyes, szigorú mozdulattal a kottára bökött ceruzájával. F., a tanítvány megpróbálta lejátszani a könnyű, jól ismert dallamot, de már a harmadik leütésnél tévesztett. Az egész órán szétszórt és izgatott volt: sem a régebben jól begyakorolt, sem az új darabokat nem sikerült eljátszania, keze izzadt és remegett, szíve idegesen dobogott.
A tanárnő semmit nem szólt, az óra vége előtt tíz perccel egyszer csak becsukta a zongorán lévő kottát, és F. felé fordult: "Hm...?" - tette fel a a szokásos kérdést. Ezt, és a hozzátartozó szigorú, számonkérő gesztust és mozdulatot - M. néni a kérdés feltevésekor kicsit mindig lehúzta mutatóujjával a szemüvegét, a szemöldökét pedig felhúzta - a tanítvány már jól ismerte az órák elejéről. Ilyenkor kellett röviden számot adnia, hogy mit és mennyit gyakorolt a múlt héten, a kérdés most azonban nemcsak erre vonatkozott.
"Az elmúlt héten semmit nem gyakoroltam." - kezdett bele némi félelemmel a hangjában. "Egyszerűen képtelen voltam rá. Egész héten azon gondolkoztam, vajon szeretem-e Lisztet?" - M. néni nem szólt semmit, kényelmesen hátradőlt a széken, kicsit hátravetette a fejét, mintegy megadva az engedélyt a folytatásra.
"Azt hiszem, hogy én nem szeretem Lisztet." - folytatta most már kicsit nyugodtabban. "És nem tudom, valaha fogom-e tudni szeretni. Ennek ellenére egész héten - gyakorlás helyett is - Lisztet hallgattam: van egy dupla lemezem, azt. Azon belül is a h-moll szonátát, szinte megállás nélkül."
A tanárnő továbbra sem szólt semmit, nagyot sóhajtott, két karját összefonta, és figyelt.
"Olyan gondolatom támadt, hogy ha felnézek az égre, akkor az összes csillag vagy egy zeneszerző, vagy egy zenemű, talán egy akkord, de az is lehet, hogy valamelyik csak egy dallam vagy csupán egy hang. És csak egyetlen ember van, aki mindet ismeri, és aki ebben a nagy birodalomban kiigazodik és otthonosan mozog: ez pedig Liszt. Egyik este, amikor erre gondoltam, végigvettem, hogy kinek a műveiből írt átiratot: Bach, Berlioz, Wagner, Schubert, Verdi, Paganini, Mozart - első nekifutásra eddig jutottam - mindegyik egy-egy csillag az égen... igen, Liszt a Zene Zeusza..."
F. egészen kipirult, M. néni nyugodt hallgatása valósággal felbátorította: "Aztán a h-moll szonáta. Szerintem ezt élő ember nem szereti, mert nem lehet szeretni... Csodálni lehet, kötődni hozzá, borzongató, misztikus, néha egészen félelmetesnek hallom, máskor meg mintha jazz lenne... Ha hallgatom, gyakran becsukom a szememet: ilyenkor egy hatalmas labirintust látok, amelybe már sokszor beléptem, de a kijáratot eddig még egyszer sem találtam meg. És minden egyes misztikus és be nem fejezett utazás után egyre jobban várom a következőt, nem is várom, sóvárgom; egyszerűen nem bírok tőle szabadulni... Liszt meg ott áll, ott terül szét a labirintus felett, és csak mosolyog rajtam, nem sürget, nem akar útba igazítani, csak áll, és mosolyog..."
F. vett egy nagy levegőt, megdörzsölte a szemét, majd két ujjával megfogta az orrnyergét, miközben a szemei csukva maradtak. Így ült hosszú másodpercekig, mozdulatlanul, mélyeket lélegezve. Egyszer csak felpattant: "Megyek, és iszom egy pohár vizet..."
M. néni nem szólt semmit, ülve maradt, és amíg a tanítvány a konyhában foglalatoskodott, a szomszéd falon lévő lemezeket fürkészte. Elégedetten nyugtázta, hogy a h-moll szonátát tartalmazó lemez megvan, pontosan ott, ahol lennie kell - a padlótól a plafonig érő gyűjtemény alfabetikus sorrendjét a hosszú évek óta folyamatosan növekvő darabszám sem tudta megtörni. Fejében rögzítette a polcot és a lemez polcon belüli helyét, majd a zongora tetején lévő noteszába írt valamit. F. éppen akkor tért vissza a konyhából, amikor a tanárnő a határidőnaplót a helyére tette.
F. visszaült a zongorához, most már egészen nyugodt volt, két tenyerét a feje tetején pihentette, a plafont nézte. Így ültek: a tanítvány a zongora előtt, a tanárnő a székén, nem szóltak egy szót sem. M. néni egyszer csak levette a noteszt a zongoráról, és szótlanul lapozgatni kezdte. "Jövő héten tud egy órával előbb jönni?" - kérdezte. A tanítvány leengedte kezeit, a tanárnő felé fordult, és hirtelen megakadt a szeme egy vastagon írt és aláhúzott bejegyezésen: Liszt, h-moll szonáta, valamelyik este meghallgatni!
"Igen, persze..." - mondta; a hangja remegett, úgy kellett a sírást és a nevetést visszafojtania. "Hogyne, jövök..." - mondta boldogan. A tanárnő akkurátusan beírta a tanítvány monogramját a megfelelő nap megfelelő órájához, majd felpillantott rá. F., mint akit tetten értek, zavartan kapta el tekintetét a noteszről.
M. néni két kézzel összecsapta határidőnaplóját, mélyen tanítványa szemébe nézett, miközben ajtót nyitott neki: "Akkor a jövő héten! És ne felejtsen el gyakorolni!"
Egy részlet az írásból: "Addig soha nem gondoltam úgy az F-dúr szimfóniára, mintha különösebben szomorú darab lett volna. Igaz, hogy voltaképpen két lassú tétele van, de abból az egyik egy pasztorális fúvóskaland, a másik meg az a dallam, ami – talán a Szereti ön Brahmsot? miatt – legközelebb van ahhoz, hogy akár szerelmes dallamnak is mondhassuk, férfias és érzelmes, leplezetlenebb, mint amilyen Brahms lenni szokott, de semmiképpen nem bánatos."
Tegnap este óta ezt a tételt legalább tízszer hallgattam meg; az első asszociációm Clara Schumann és Brahms be nem teljesült szerelme volt, úgy látszik nemcsak nekem:
A második pedig egy olvasmányélmény, Krúdy Bukfenc című könyvéhez írt előszó - nem teljesen pontos az idézet, valahogy így szólt: A szerelem nem lehet életcél, de élni sem lehet nélküle.
Az Index szerkesztőségéből továbbított levél pénteken: a Budapesti Fesztiválzenekar meghívna egy Indexes kollégát az október 23-ai frankfurti hangversenyre.
Műsor:
Bartók: Magyar parasztdalok
Bartók: II. zongoraverseny - szólista: Schiff András
Schubert: IX. (C-dúr, "Nagy") szimfónia.
Lenne-e kedvem menni? - így szól a kérdés. Azt hiszem, kétszer éreztem ilyen örömöt: egyszer gimnáziumban, amikor a történelem tanár hozott Rómából egy ROMA sálat, másodszor pedig tavaly, amikor végre felértünk a lépcsőn egyenes a Curva Sudba; alattunk, mellettünk, mindenhol a zsúfolt Stadio Olimpico...
"Az elmúlt héten semmit nem gyakoroltam." - kezdett bele némi félelemmel a hangjában. "Egyszerűen képtelen voltam rá. Egész héten azon gondolkoztam, vajon szeretem-e Lisztet?" - M. néni nem szólt semmit, kényelmesen hátradőlt a széken, kicsit hátravetette a fejét, mintegy megadva az engedélyt a folytatásra.