Tegnap este a gyerekem gyöngyöt fűzött a kanapén, én meg olvasgattam: a polc legtetején lévő három régi Mozgó Világot lapoztam át. Az egyikben - 2008/03 - találtam egy írást Fáy Miklóstól: Semmi nem fölösleges (Brahms: 3. szimfónia. Berliner Philharmoniker, Herbert von Karajan. Deutsche Grammophon, 1978; 1989.)
Egy részlet az írásból: "Addig soha nem gondoltam úgy az F-dúr szimfóniára, mintha különösebben szomorú darab lett volna. Igaz, hogy voltaképpen két lassú tétele van, de abból az egyik egy pasztorális fúvóskaland, a másik meg az a dallam, ami – talán a Szereti ön Brahmsot? miatt – legközelebb van ahhoz, hogy akár szerelmes dallamnak is mondhassuk, férfias és érzelmes, leplezetlenebb, mint amilyen Brahms lenni szokott, de semmiképpen nem bánatos."
Tegnap este óta ezt a tételt legalább tízszer hallgattam meg; az első asszociációm Clara Schumann és Brahms be nem teljesült szerelme volt, úgy látszik nemcsak nekem:
A második pedig egy olvasmányélmény, Krúdy Bukfenc című könyvéhez írt előszó - nem teljesen pontos az idézet, valahogy így szólt: A szerelem nem lehet életcél, de élni sem lehet nélküle.
Brahms a leginkább krúdyiánus szerző.