Ez az élménybeszámoló-sorozat a Fesztiválzenekar 2011. október 23-ai frankfurti fellépéséről szól. Műsoron Bartóktól a Magyar parasztdalok és a II. zongoraverseny Schiff András szólójával, valamint Schubert IX. (C-dúr, "Nagy") szimfóniája.

A főpróba. A koncert programjával ellentétes sorrendben történik: először a Schubert szimfónia, utána a Magyar parasztdalok, végül a II. zongoraverseny. A három óra alatt rengeteg érzés és rengeteg gondolat; az intimitás alapélménye azonban végig megmarad. Komoly - legalábbis nekem komoly és testes - műhelytitkokat hallok: ez és az nincsen rendben, itt és ott kell még finomra hangolni -; és az ebből az intimitásból eredő súly. Hárman ülünk a hatalmas nézőtéren a karmester asszisztenssel és az igazgatóval - őket nyilván nem nyomják már ezek a súlyok.

És egyszer csak meghallom ennek a lelkiállapotnak a zenei kifejezését; a zongoraverseny második tétele: benne az éjszaka összes lidérce és magánya.

A zongoraversenyt most megszakítás nélkül eljátsszák: egy nagy sóhaj a vége; a zenekar megtapsolja a szólista Schiff Andrást.

A főpróba után elmegyek ebédelni, az ebéd közben is a folyamatosan visszaköszönnek a hangulatok és az érzések; eszembe jut Kosztolányi Omlette á Woburn című novellája, és annak utolsó sorai: "Egyszerre, mintha álomtól nehezülne el, lehajtotta fejét a pad karfájára. De nem aludt. Halkan és gyorsan sírt." Az omlettet cseréljük ki frankfurti tálra, minden más stimmel.