Amióta létezik a blog, azóta készülök, hogy megírjam a Bartókhoz fűződő viszonyomat. Sokszor elkezdtem már írni, de eddig mindig kitörtöltem mindent. Aztán pár hete a gyerekemmel megnéztük a Csipkerózsikát - Ő nagyon félt közben a gonosz tündértől, de azért csak végignézte.

Én is így vagyok Bartókkal: kicsit - talán nem is kicsit - félek Tőle, de azért hallgatom. Fontos megjegyezni: Bartók nem gonosz, de nekem akkor is félelmetes. Félelmetes és szigorú.

A héten ezt elmondtam valakinek; nem tiltakozott, csak annyit tett hozzá, hogy szerinte Bartók kalandos - azt hiszem, hogy ebben igaza van.

Most úgy látom - köszönhetően a fenti gondolatnak is -, hogy Bartók egy életen át tartó kaland, és ennek a kalandnak az egyik legizgalmasabb pillanata, amikor az ember már nem fél többet Tőle.

Íme, a teljes II. zongoraverseny, ennek a második tétele egészen lidérces:

T-nak és az Anyukájának

Ma van Muszorgszkij születésnapja, és reggel azon gondolkoztam, hogy mi kerüljön ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára. Végül az Egy kiállítás képeinek részlete került ki:

Aztán azon gondolkoztam, hogy vajon miért szeretjük ennyire Muszorgszkijt - eddig akármelyik műve került ki, mindegyik nagyon népszerű volt, a mai is. Pontosan nem tudom megfogalmazni, csak érzem, hogy mi az benne, amitől ennyire szerethető - de talán nem is lényeges a miért.

Aztán eszembe jutott a 2007-es budapesti Rolling Stones koncert és Keith Richards - szerintem négyük közül Ő a legnépszerűbb. A koncertről meg eszembe jutott, hogy mi lenne, ha az orosz Ötök együtt lépnének fel, és mindegyikük eljátszana vagy elvezényelne egy-egy művet.

Jönnének a ráadások, jönne Muszorgszkij is; részeg lenne, de ahogyan Krúdynak nem remegett a keze írás közben, neki sem remegne, amikor zongorázna. A kiállítás képeiből játszana, talán az Ódon kastély is benne lenne a részletben... 

Aztán évekig mindenki ezt a pár percet - Muszorgszkij ráadását - emlegetné. Muszorgszkij az Ötök Keith Richards-a.

Az évfordulóra a wikipédián találtam rá, aztán rákattintottam a vonósnégyesről szóló cikkelyre, ott találtam az alábbiakat:

"A premier 1910. március 19-én volt a Waldbauer-Kerpely Quartet közreműködésével, akikkel pár nappal azelőtt Bartók Kodály Zoltán műveket mutatott be.

Molnár Antal méltatása a Zeneközlöny 1911. március 1-jei számából. A cikk szerzője nemcsak a remekműre ráérző kritikus, hanem annak avatott megszólaltatója is volt, mint a Waldbauer-kvartett tagja: '…Ez a munka a négy hangszerre írt dolgozási mód tökéletes mintája. Oly céltudatos és biztos a fölépítésben, mintha az egész kompozíció önmagától vésődött volna márványba… Az első rész (Lento) hangulatára ne használjuk az átszellemültnek jelzőjét. Más is átszellemült. Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatában újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt… Ez az első rész a legtisztább nyugalommal járja meg az útját, úgy halad befejezéséig, mint a mártír, akit senki sem ért meg, s aki többet érzett életében, mint elítélőinek egész pereputtya. Lehet, lesz idő, melynek érzésvilága az ártatlan hangulatok közé sorolja ezt a hatalmas darabot, de akkor már olyan lesz az erőteljesebb, hogy mai szervezetnek arról sejtése sem lehet…'"

Íme, az első tétel:

A Grieggel és a Lírai darabokkal foglalkozó bejegyezésben merült fel, hogy a Lírai darabok tulajdonképpen Grieg 34 éven át vezetett zenei naplója. Akkor azt írtam, hogy "...egyszer remélem, hogy eljön az idő, amikor a Mindennapi klasszikusok oldal lesz 34 éves - egy laikus 'zenehallgatási naplója'..."

Ez a bejegyzés egy laikus zenéhez fűződő viszonyáról szól egy hét történésein keresztül. Ennek a bizonyos hétnek az első napján - március 5-én - a MÜPÁ-ban meghallgattam Esa-Pekka Salonen és a Philharmonia Zenekar hangversenyét, majd pénteken - március 9-én - Bécsben a Fesztiválzenekar koncertjét. Előbbi műsora: Sibelius: Pohjola lánya; Sibelius: Hegedűverseny és Beethoven: VII. (A-dúr) szimfónia; utóbbié: Johann Sebastian Bach: 105. kantáta (Herr, gehe nicht ins Gericht mit deinem Knecht), és Anton Bruckner: VII. (E-dúr) szimfónia.

Zenehallgatás autóban és a spontán házibuli

Az egész tulajdonképpen a koncertek hetét megelőző héten kezdődött, amikor is a Philharmonia Zenekar hangversenyére készülődve újra meghallgattam Beethoven VII. szimfóniáját egyik reggel az autóban. És ez az autóban történő zenehallgatás ismét nagy élményt adott. Már túl voltunk a februári fagyokon, és bár még azért hideg volt, de már sütött reggelente a nap. Azon a reggelen a Beethoven szimfónia első tétele pontosan megfelelt az időjárásnak; és az időjárás, mint bizonyos ételek, amelyek segítenek kiemelni a bor ízét, ugyanígy segített ráérezni a szimfóniára. Érdekes egyébként ez az autóban történő zenehallgatás: nagyon sokszor a leghétköznapibb pillanatokban ér el egy-egy zenemű: egyszer a piros lámpánál a Schumann zongoraverseny legszebb része, aztán máskor egy esti várakozáskor Beethoven II. zongoraversenyének második tétele; olyan ez, mint a spontán szerveződő házibuli: senki nem számít rá, aztán évek múlva is emlegetjük, hogy milyen jó volt... 

Az elmaradt interjú és a mise, amelyik jól sikerült

Amiért erre a koncertre sokkal jobban és sokkal tudatosabb készültem, mint más koncertekre, az egy interjú lehetősége volt. A Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára is kikerült: a Philharmonia Zenekar hangversenye előtt jó egy héttel érkezett egy telefonhívás: Esa-Pekka Salonen karmesterrel ezúttal a Mindennapi klasszikusok blog készíthet interjút. Rengeteget készültem a beszélgetésre - a műveket többször meghallgattam, utánuk olvastam, kérdéseket írtam össze - a Facebook oldali posztnak köszönhetően elég sok kérdés érkezett email-en is. Az interjúra a hangverseny napján került volna sor, valamikor délután. A beszélgetés azonban sajnos elmaradt - a miért most már teljesen érdektelen.

Nekem a koncerten a legnagyobb élmény Sibelius: Pohjola lánya című műve és a Beethoven szimfónia volt. B., akivel a hangversenyen voltam, azt mondta a Sibelius műről: "...olyan, mint egy mise, amelyik jó sikerül..."

Idézet a műsorfüzetből: "A történet Vejnemöjnennek, a finn eredetmítosz ős öreg, nagy szakállú főhősének sikertelen próbálkozásáról szól, hogy elnyerje 'észak leányának' kezét. A mű lassú bevezetése komor, baljós hangulatot áraszt: a sarkkörön túli vad tájat, Pohjola földjét sötétség borítja, amelyből lassanként előtűnnek a szánján hazafelé sikló Vejnemöjnen körvonalai. A hős egyszer csak egy hangra lesz figyelmes: föltekintve Pohjola szépséges lányát pillantja meg, aki szivárványhídon ülve fon. Kérleli, de a lány nem jön le hozzá. Tovább unszolja, mire a lány hajlandónak mutatkozik, ám egy feltétellel: csak akkor követi őt, ha Vejnemöjnen varázserejével csónakot épít a fonálból. Az öreg mindhiába próbálkozik, nem leli a megfelelő varázsigét. Vejnemöjnen csalódottan és letörten ül vissza szánjába, hogy folytassa útját. (...) A balladai kezdet egyszerre érzékelteti a történet ősi, mondaszerű jellegét és festi a sötétbe burkolózó tájat. Vejnemöjnen fellobbanó szenvedélyét jellegzetes anyag képviseli, emlékezetes emellett a szivárványhíd zenéje és a két szereplő párbeszéde is. Sibelius zenéjének remek karakterizáló képessége elsősorban egyéni hangszerelésének és sajátos ritmikus ötleteinek köszönhető. A mű töredezett, elhaló befejezése érzékletesen jeleníti meg Vejnemöjnen reményeinek végső szertefoszlását."

A Beethoven szimfóniában pedig egy rendkívül szigorú, fegyelmezett karmestert láttam, aki minden idegszálával a műre és a zenekarra figyel, mindent ezeknek rendel alá, és egyetlen hatásvadász, a közönséget manipuláló mozdulata, gesztusa sincsen. Az előző bejegyzésben írtam: "Már többször gondolkoztam azon, hogy van-e amit máshogyan írnék le, vagy van-e olyan, amit egyáltalán nem írnék le." Azt hiszem, hogy ez az előadás is kellett ahhoz, hogy másképpen gondoljak most Dudamelre, mint tettem azt tavaly februárban a koncert után... - ugyanezt a szimfóniát vezényelte 2010. februárjában a MÜPÁ-ban.

A szimfóniák h-moll szonátája

Egy nagy ugrás az időben: pénteken Bécsben adott koncertet a Fesztiválzenekar; a hangverseny második részben Bruckner VII. szimfóniáját játszották. Korábban egyszer pont a Fesztiválzenekarral hallottam ezt a művet - akkor halálosan untam. Ezzel szemben most nagyon tetszett, végig az volt az érzésem, hogy innentől kezdve közöm van ehhez a szimfóniához - nem mondanám, hogy szeretem, talán soha nem is fogom szeretni, de valami mély közöm lett hozzá - pont ilyen érzéseim vannak a h-moll szonátával kapcsolatban.

Könnyű fröccsök után nagytestű borok

És ami hónapok óta foglalkoztatott, és amit hónapok óta nem tudtam elképzelni: a rengeteg zongoradarab mellett - Mozart szonáták, Brahms intermezzók, Schubert szonáták és impromptuk, Bach prelúdiumok és fúgák - vajon fogok-e kívánni valaha valami fajsúlyosabbat, nehezebbet is? És igen, ez után a hét után, egyszer csak elkezdtem valami másra is vágyni: mint amikor a nagyon enyhe hosszúlépéseket ivó, egyszer csak nagytestű, sűrű, nehéz borokat kezd el kívánni. Azt hiszem, hogy ennek a hétnek ez a legnagyobb élménye.

Már többször gondolkoztam azon, hogy van-e amit máshogyan írnék le, vagy van-e olyan, amit egyáltalán nem írnék le. Egy korábbi bejegyzéshez fűztem egyszer egy kommentet: "Gulda és Mozart - maga a csoda"

Ezt valamikor visszaolvastam, és nagyon nem voltam kibékülve vele, azt hiszem, hogy a csoda szó miatt - túl patetikus. Aztán pénteken a Szokolov koncerten ez a mondat jutott eszembe, amikor Szokolov Mozart a-moll szonátáját játszotta, és nekem nagyon nem tetszett: töredezett volt és kopogós; nem volt meg az a szép íve, amit én nagyon szeretek. Olyan érzésem volt, mintha Szokolov zavartan és idegesen járkálna egy ismeretlen és nem igazán szeretett világban, így akkor és ott valamelyest megbékéltem a korábbi mondatommal:

És azért csak valamelyest, mert eszembe jutott, hogy van ennek a szonátának egy olyan felvétele, amelyre viszont minden megbánás nélkül illeszthető bármilyen - akár patetikus - jelző is: