Tegnap este elalvás előtt és ma hajnalban közvetlenül ébredés után Mahler IX. szimfóniájából a negyedik, Adagio tételt hallgattam. És mindkét alkalommal ugyanaz az élmény: véget ér a tétel, de még sokáig "megy tovább" bent; mint egész nap a tenger mellett lenni, aztán este az ágyban még sokáig érezzük a hullámokat...

Tegnap este kerestem valamit, ekkor találtam a Tóth Aladár Válogatott zenekritikái című könyvben ezt a bizonyos mondatot a h-moll szonátáról:

"...mint hatalmas híd ívelt Liszt h-moll szonátája, tehát az a grandiózus alkotás, melyben Liszt fantáziája mintegy összesűrítette a romantikus zene összes energiáit, nemcsak Chopintól Schumannig, hanem Berlioztól Wagnerig is."

Végül is kikerülhetne ez az egy mondat csak a Facebook oldalra, de talán itt mégis jobb helye van.

A B-dúr szonátával egyszerűen nem lehet betelni. Például tegnap este is üldögéltem valahol, és amíg várakoztam, a telefonomon rákerestem, és találtam a jakobikoncert.hu-n egy műsorismertetőt. Valamiért csak az utolsó két tételről szóló részt olvastam el, az első kettőét átugrottam.

Megint eszembe jutott A kis gyufaárus lány meséje, aztán éjszaka, mikor sétáltam haza, jött a gondolat, hogy ez a két tétel tulajdonképpen a lélek szabad lebegése, miután test és lélek elváltak egymástól a második tételben. Az első tétel pedig - és ez talán kicsit erőltetett gondolat, nem tudom -, valami olyasmi, mint a felkészülés az elmúlásra. Egyet nem tudok: a negyedik tétel végén vajon a lélek beköltözik-e egy új testbe vagy sem? És ilyenkor, mikor ez véget ér, újra meg kell hallgatnom az egészet az elejéről - és ez így megy már lassan egy éve..

*****

Aztán itt van a "Nagy" C-dúr szimfónia - ez is igazán meseszerű. Az utóbbi időben az autóban szinte állandóan ezt hallgatom, és nem bírom megunni.

Ez egy érdekes kérdés egyébként, hogy miért hallgatjuk ugyanazt a zenét akár hosszabb ideig. Egy gyerekpszichológiával foglalkozó ismerősöm szerint a gyerekek azért kérik hosszú időn keresztül ugyanazt a mesét, mert a történettel vagy valamelyik szereplővel feladatuk van, és ezt a mesén keresztül dolgozzák fel. Valahogy így lehetünk mi is a darabokkal: olyan képeket, szimbólumokat hoznak elő, amelyekkel az adott élethelyzetben dolgunk van: ezért hallgatjuk újra és újra ugyanazt a művet.

De vissza a meseszerű C-dúr szimfóniához! Az egész úgy kezdődik a kürtszólóval, mint amikor kinyílik egy könyv. És amíg a B-dúr szonáta köthető egyetlen meséhez, addig a szimfónia nem. Bár vannak visszatérő, állandó motívumok - a bevezető kürtszóló, a második tétel, amely utazás egy varázsszőnyegen vagy a negyedik tétel kezdete, amely egy kivont kardra emlékeztet -, mégis minden egyes alkalommal másról mesél.

Az én kedvencem az első tétel: olyan ez, mint amikor a mese szereplői felvonulnak - persze ők is minden alkalommal mások, talán meg sem jelennek, csak valamilyen hangulat vagy sziluett jelenik meg helyettük. És aztán elindul a történet, minden egyes alkalommal más és más, de ami ezekben közös: valami nagyon mély, misztikus, kicsit szomorkás utazás.

És ha a blog eddig azért is volt, hogy emlékművet állítson Brahmsnak, most elkezdődik a Schubert szobor építése, amely talapzata a B-dúr szonáta és a C-dúr szimfónia.

Az alábbi bejegyzést Bihari Viktória, a http://tekasztorik.blog.hu/ gazdája jegyzi, fogadjátok sok szeretettel a Rachmaninov, a desszert posztra érkezett választ!

A Tékasztorik blog, a maga vulgaritása és humoros hangvétele ellenére, igencsak erősen komolyzene rajongó. A Mindennapi klasszikusok szerzője felvetett egy igen érdekes és elgondolkodtató kérdést, miszerint miért szeretjük annyira Rachmaninovot. Nekem erre egész konkrét válaszom van.

Jó pár évvel ezelőtt megnéztem a Shine című filmet, mely a remek zongorista, David Helfgott - szerencsére élőben is sikerült őt látni a Kongresszusi Központban - életéről szólt. Csodálatos alkotás, telis-tele zongoraversenyekkel és legfőképp Rachmaninovval.

Négyszer láttam a filmet és azonnal beszereztem a cédét is, ez volt az a pont, ahol magával ragadott a Nagy Orosz Mester és nem volt megállás. Másnap irány a régi Zeneakadémia és szerencsémre díszdobozban még kapható volt Rachmaninov összes műve, irdatlan összegekért, de megvettem. És nem bántam meg.

Az orosz, német és magyar zeneszerzőket addig is szerettem, bár bevallom, erős elfogultság van a szívemben a zongora felé, nagy kedvenc, húzott már mély örvények aljára és repítettek röpke etűdök a súlytalan boldogságba is. Varázslatos hangszer.

Nekem Rachmaninov nem desszert, hanem valami végtelenül zsíros, nehéz étel, mint például a pacal. Leül a gyomromba, ájulás kerülget, a jóllakottságtól keletkező ájulás. Hallgatom és látom magam előtt a zenét, érzem az ereimben, a csontomban, az érrendszeremben, ahogy lassan, mélyen, bánatosan, oroszosan elindul, majd a csúcson hangos lesz, mindent elsöprő, teátrális, fájó, szaggató, mint Dosztojevszkij, mint Raszkolnyikov, mint Bulgakov, ködös és hideg, egzisztencialista és melankolikus, lovaskocsival rohanok át a szentpétervári hídon és minden idegszálamon a halál táncol.

Rachmaninov irtózatosan erős és kíméletlen. A nagyzenekari művek ordítanak, panaszkodnak, fájnak, mikor pedig egyes egyedül zongorázza a saját, rövidebb darabjait, tisztán látom magam előtt ezt a magas, gondterhelt, nehéz lelkű embert és próbálom megérteni, mit akart mondani, mit akart üzenni a fekete fehér billentyűkön keresztül.

Pacal. És zsíros. De a bátrak nem esznek hozzá sem kenyeret, sem kovászos uborkát. Hadd csavarja a gyomrot és hadd fájjon. Ilyenek ezek az oroszok. Nehezek. Nehezek és gyönyörűek.

Köszönöm, hogy időt és figyelmet szántak egy amatőr komolyzene rajongónak, további jó olvasást/hallgatást a Mindennapi klasszikusok bloghoz.

Őszinte Tisztelettel: Bihari Viktória