A múlt héten kétszer is meghallgattam a Budapesti Fesztiválzenekar Dohnányi - Dvořák estjét. A műsor Dohnányitól a Szimfonikus percek és a Változatok egy gyerekdalra, a szünet után pedig Dvořák VIII. szimfóniája volt. Ez utóbbi művet vártam a leginkább, és mégis, ez adta a legkevesebb élményt, legjobban pedig a Változatok tetszett.

Idézet a műsorfüzetből: "Ezekben a karakterekben a mű számos méltatója joggal fedezte fel egyfajta zenei 'Így írtok ti' stílusparódia-sorozatát, amely rendre felvonultatja az előző kétszáz év európai zenéjének minden lényeges toposzát. Nagyszabású, szimfonikus léptékű introdukció nyitja a kompozíciót, mely szinte vészterhes hangulatot áraszt, és Wagner színpadának éjszakai jeleneteit idézi. Az első meglepetés a téma megjelenése, amelynek nevetségesen egyszerű volta csattanóként hat a bombasztikus bevezetés után."

És mindkét alkalommal a "nagyszabású introdukció" után, a téma megjelenésekor valami nagyon finom, nevetéssel kevert, alig hallható moraj futott végig a nézőtéren: mint amikor valaki homokot szitál - talán még ennyire sem lehetett hallani...

Ez a moraj azóta sokszor eszembe jut, és vele együtt jön a gondolat: sokkal többször kéne Dohnányit hallgatni, sokkal többet kéne foglalkozni vele, nemcsak néha elcsípni valamit a Bartókon - ilyenkor persze mindig ugyanaz a felismerés, mint most a koncerten: Dohnányi zenéje egészen egyedi és zseniális...

(Az est karmestere Fischer Iván volt, a szólót Várjon Dénes játszotta, a téma megjelenése pedig 03:34-nél)

Schubert megunhatatlan, az f-moll fantázia is az. Amikor először rákerestem, ez az Emil Gilels - Elena Gilels-féle felvétel volt az első találat - sajnos nincsen meg egyben, csak két részben. Azóta sokszor meghallgatom, és mindig eszembe jut, amit egyszer Némethy Attila mondott a Muzsikáló délutánban az f-moll impromptu-ről: "Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni."

Ennyi kiegészítés még hozzá: "Az első tétel expozíciójában felhangzó, szívhez szóló téma abba a beszédesen gyengéd dallamcsaládba tartozik, amely hagyományosan összefonódott az f-moll hangnemmel: példaképpen elég Pergolesi Nina című dalát, Mozart Figarójából Barbarina kavatináját, vagy Haydn f-moll variációinak témáját említenünk." (Hangversenykalauz)

Schubert f-moll fantázia, első rész:

Schubert f-moll fantázia, második rész:

Haydn f-moll variációk:

És végül a kavatina:

Mindkét művet ezen a napon mutatták be: a vonósnégyest 1873-ban, a kettősversenyt pedig 1887-ben. A Mindennapi klasszikusok oldal az Andante tételek elkötelezettje - főleg Schubert és Brahms esetén, ezért mindkét műből ezek a tételek kerülnek ki a blogra.

A vonósnégyes második, Andante moderato tétele: "A lassú tétel vívódó, boldogtalan muzsika, amelynek minden szólama önálló életet él, és nem riad vissza néhány különös súrlódástól, egy-egy váratlan hangnemi kitérés fájdalmasan elütő színétől sem. A dallamvivő hangszer itt is az első hegedű, de ez a dallam csak úgy teljes, ha alatta ott örvénylik a brácsa és a gordonka őrlő-tépelődő nyolcadmozgása és a második hegedű olykor együttérző, olykor ellentmondó motivikája. A hallgató ebben a kietlen reménytelenségben, a boldogságnak ebben a ködfátyolos álomképében a legszomorúbb Brahms-dalok, a legpoétikusabb zongora-intermezzók hangjára ismerhet." (forrás: Hangversenykalauz)

Itt elérhető a teljes mű: https://www.youtube.com/watch?v=_9yVrXlbGQo

A kettősverseny szintén második, Andante tétele: "A lassú tételt egy rövidke fúvós rész vezeti be, hogy aztán a két szólóhangszer elbűvölő dallammal vegye át a főszerepet: gyakorlatilag az egész tétel folyamán ugyanazt a dallamot játsszák, csak rövid időre válnak el a középrészben, de csak azért, hogy egymásra találva ismét „együtt daloljanak” és a zenekarral együtt, lírai hangulatban fejezzék be a tételt." (forrás: wikipédia)

Itt elérhető a teljes mű: https://www.youtube.com/watch?v=R5fVeRC0XNs

Itt a wikipédia cikkelye: http://hu.wikipedia.org/wiki/Brahms:_Kett%C5%91sverseny, végül meg a Bartók "A hét zeneműve" előadása: http://www.mr3-bartok.hu/component/option,com_alphacontent/section,5/cat,18/task,view/id,186/Itemid,52/

Brahms a blog Sagrada Famíliája: egyre csak épül, és talán soha nem lesz készen...

Fél tízkor ért véget a Nemzeti Filharmonikusok koncertje: A hallgatag asszony című opera előjátéka (Richard Strauss), aztán Hacsaturján zongoraversenye Boris Berezovsky szólójával, a második részben pedig Csajkovszkij IV. szimfóniája. A karmerster Dimitri Liss volt. Két órát sétáltam a hangverseny után, és olykor eszembe jutott a szimfónia II. tétele.

Ezt írja a műsorfüzet: "A híres oboaszólóval kezdődő, b-moll 'Andantio in modo di canzone' lassú tétel főrészében a 'canzone'-dallamot halljuk újra és újra, mindig más hangszereken, más-más zenei szövetbe ágyazva. A tétel végén a canzone-téma első frázisa megválaszolatlan kérdésként, háromszoros pianóban vész a semmibe."

Ez a tétel majdnem olyan szép, mint Brahms III. szimfóniájának III. tétele.

Múlt hét csütörtökön meghallgattam a Millenáris Teátrumban a Kortárs estek (I.) hangversenyt. Az elhangzott művek: Eötvös Péter: Oktett; Steve Reich: Kettős szextett és Ligeti György: Zongoraverseny. Az est karmestere Rácz Zoltán volt, a zongoraverseny szólóját Fejérvári Zoltán játszotta.

A programfüzet ezt írja a Zongoraversenyről: "A ciklus egyetlen lassú zenéje a II. tétel. Dallama egy fokozatosan kibontakozó modellskála, mely két kisszekund és egy nagyszekund sorozatból áll. Elképesztően eredeti a hangszerelés: piccolo, fagott, a bizonytalan intonációjú jazz-fuvola (slide-whistle) és zongora kánonja mutatja be a dallamot, a mélyben zengő nagybőgő orgonapontja felett. Egész emberi egzisztenciánkat érinti ez a hátborzongató magányzene; valami ősi nagy sirató, annak a lamento-típusnak egyik gyönyörű példája, amelyet Ligeti a Kürttrióban és a VI. zongoraetűdben, a Varsói őszben is megfogalmazott."

Az én legnagyobb személyes élményem az estről a koncentrált figyelem: szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a művekről, különösen igaz ez a Zongoraversenyre. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a pár nappal azelőtti Gyöngyösi Levente Születés szimfóniát kifejezetten untam, és alig vártam, hogy vége legyen - a budapesti Mahler Ünnep előadásain hangzott el.

Aztán: semmi nem oldja úgy a szorongást, mint a zenehallgatás, és talán semmi más nem visz ilyen közel az elmúlás élményéhez.

Még tovább: a koncerteken mindig olyan műveket "kapunk", amelyek választ adnak egy éppen aktuális élethelyzetre.

Végül: azt hiszem, hogy ennél nehezebb darabot még az életemben nem hallottam, de talán ennyire tisztát sem.