Múlt hét csütörtökön meghallgattam a Millenáris Teátrumban a Kortárs estek (I.) hangversenyt. Az elhangzott művek: Eötvös Péter: Oktett; Steve Reich: Kettős szextett és Ligeti György: Zongoraverseny. Az est karmestere Rácz Zoltán volt, a zongoraverseny szólóját Fejérvári Zoltán játszotta.

A programfüzet ezt írja a Zongoraversenyről: "A ciklus egyetlen lassú zenéje a II. tétel. Dallama egy fokozatosan kibontakozó modellskála, mely két kisszekund és egy nagyszekund sorozatból áll. Elképesztően eredeti a hangszerelés: piccolo, fagott, a bizonytalan intonációjú jazz-fuvola (slide-whistle) és zongora kánonja mutatja be a dallamot, a mélyben zengő nagybőgő orgonapontja felett. Egész emberi egzisztenciánkat érinti ez a hátborzongató magányzene; valami ősi nagy sirató, annak a lamento-típusnak egyik gyönyörű példája, amelyet Ligeti a Kürttrióban és a VI. zongoraetűdben, a Varsói őszben is megfogalmazott."

Az én legnagyobb személyes élményem az estről a koncentrált figyelem: szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a művekről, különösen igaz ez a Zongoraversenyre. Ez különösen annak fényében érdekes, hogy a pár nappal azelőtti Gyöngyösi Levente Születés szimfóniát kifejezetten untam, és alig vártam, hogy vége legyen - a budapesti Mahler Ünnep előadásain hangzott el.

Aztán: semmi nem oldja úgy a szorongást, mint a zenehallgatás, és talán semmi más nem visz ilyen közel az elmúlás élményéhez.

Még tovább: a koncerteken mindig olyan műveket "kapunk", amelyek választ adnak egy éppen aktuális élethelyzetre.

Végül: azt hiszem, hogy ennél nehezebb darabot még az életemben nem hallottam, de talán ennyire tisztát sem.