Múlt szerdán a Mindennapi klasszikusok oldal hivatalos volt a MÜPA Fesztivál Színházába, ahol Kocsis Zoltán tartott sajtótájékoztatót a "Próféta saját hazájában? - Debussy élete hat tételben" sorozat felvezetéseként.

Az egész úgy kezdődött, hogy a sajtóbeszélgetés előtt Kocsis Zoltán és az eseményen szintén fellépő Meláth Andrea Debussy dalokat próbáltak a színpadon, majd Kocsis Meláth Andreának, és kicsit talán nekünk is megmutatta, hogy milyen Debussy-nél az "eső", és milyen a "hóesés". Olyan volt ez, mint mikor meccs előtt melegítéskor az Aranylabdás futballista a labdaszedőknek megmutat egy trükköt, akik egész életükben emlékeznek rá.

Aztán Kocsis Zoltán beszélni kezdett Debussy-ről. Rengeteg jegyzeteltem, de a jegyzetekből csupán egyetlen gondolatot szeretnék megosztani: Debussy sokkal nagyobb zeneszerző, mint ahová mi őt helyezzük. Azért csak ezt a gondolatot, mert számomra sokkal érdekesebb (volt), ahogyan Kocsis Zoltán beszélt. Eszembe jutott egy általános iskolai nyelvtankönyvből egy idézet: nem az beszél szépen magyarul, aki bonyolultan beszél, hanem az, aki bonyolult dolgokat is nagyon egyszerűen és érthetően tud elmondani. Kocsis pontosan így beszélt: érthetően, egyszerűen, összeszedetten, nem töltötte meg beszédét feleslegesen idegen szavakkal, és ami szintén nagyon fontos: olyan lelkesen magyarázott ennek a pár megjelent embernek, mintha egy akadémiai székfoglalón tartana beszédet.

Az esőt és a hóesést bemutató pár leütés és aztán ez a beszéd elfeledtetett minden korábbi kevésbé szép élményt Vele kapcsolatban - be kell vallanom, nem igazán szerettem a Kocsis által vezényelt koncerteket: olykor vadnak, félelmetesnek láttam. De ebben a két momentumban mindennél jobban átjött a zene szeretete - szinte egész csütörtökön ez járt a fejemben.

Aztán péntek reggel jött a hír a kórházról és a sikeres szívműtétről, és azóta még többet gondolok a szerdai sajtóbeszélgetésre. Azt kívánom, hogy mindenki éljen át legalább egyszer az életében valami hasonló élményt Kocsis Zoltánnal, éppen ezért mielőbbi és teljes gyógyulása valóban nemzeti ügy.

A különbség aközött, hogy Mahlert CD-ről vagy élőben hallgatjuk, olyasmi, mint meghallgatni egy élménybeszámolót egy vadvízi evezésről vagy ténylegesen átélni azt. Talán a beszámoló meghallgatása is megmozgatja a pulzust, a vérnyomást és az idegrendszert, az evezés élménye azonban biztosan.

Amikor a Budapesti Mahler Ünnep előadásai előtt többször meghallgattam az V. szimfóniát, a benyomásaimat így összegeztem: Mahler, a szövevényes. És azért buja is, és mintha lenne benne egy csepp neurózis is... Aztán az előadások - szeptember 6-án és 7-én is elmentem a Budapesti Fesztiválzenekar hangversenyére - ennél sokkal, de sokkal mélyebb élményt adtak, mindkét alkalommal lényegében ugyanazt.

Ülök a MÜPA erkélyén, és eddig soha nem tapasztalt testi tüneteket okoz a zene. Szinte az egész testet átjárja; nagyon mélyen lévő, talán el is temetett dolgokat emel a felszínre - főleg a harmadik tétel -; mint egy eke masírozik át egymás után többször a gyomron, mellkason, a háton, egészen mély régiókban.

És egyszer csak azt veszem észre, hogy egyre többször nézek fel a színpad fölé kifeszített Mahler portréra: mintha segítséget kérnék és várnék Tőle, de a finom arc nem mozdul, rezzenéstelenül és türelmesen néz, talán csak egy csésze teát kavargat egy félhomályos szobában. És a  szempár megértően bátorít: szakadjon csak fel minden, bátran jöjjenek fel a legvadabb, legképtelenebb gondolatok, képek, fantáziák, összefüggések.

Aztán egyszer csak, nyolcvan perc után véget ér a beszélgetés, pont addig húzza, pont addig kínoz, amennyit még el lehet viselni. És azóta újra és újra Mahlert kell hallgatni; reggel ébredés után, este elalvás előtt, délután, mindig. És a finom arc továbbra sem mozdul: Mahler, a terapeuta rezzenéstelenül és türelmesen vár, miközben a lélek legmélyebb, legtitkosabb zugaiba nyer bebocsájtást...

Egy korábbi bejegyzéshez már használtam ezt az idézetet: "Akkor, ott, azon a délutánon döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehet annyira kifordítani önmagukból, hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérvonal, amely mintegy lényege is a műnek: a Brandenburgi Versenyeket, a zongoraszviteket játszhatják thüringiai kúriák gyetyavilágú termeiben, vagy alkoholgőzös, New Orleans-i jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóniavilágának égő döbbenete, ez a - jobb szó híján - csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, nagyhírű művészek és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékában egyaránt." (Varnus Xavér: Folytatás)

A héten megint ez jutott eszembe, amikor a gyerekem művészi tornán volt, és én az előtérben vártam rá. Látni innen semmit nem lehet, csak hallani a tanárnő és a gyerekek hangját, valamint a zongorakísérő játékát. Ezen a délutánon ez volt az első darab, utána jött még egy Brahms Magyar tánc, egy Chopin noktürn, és egy Beethoven részlet, de egyik sem hatott úgy, mint ez, pedig Marika néni nem egy Horowitz...

Tegnap este elalvás előtt és ma hajnalban közvetlenül ébredés után Mahler IX. szimfóniájából a negyedik, Adagio tételt hallgattam. És mindkét alkalommal ugyanaz az élmény: véget ér a tétel, de még sokáig "megy tovább" bent; mint egész nap a tenger mellett lenni, aztán este az ágyban még sokáig érezzük a hullámokat...

Tegnap este kerestem valamit, ekkor találtam a Tóth Aladár Válogatott zenekritikái című könyvben ezt a bizonyos mondatot a h-moll szonátáról:

"...mint hatalmas híd ívelt Liszt h-moll szonátája, tehát az a grandiózus alkotás, melyben Liszt fantáziája mintegy összesűrítette a romantikus zene összes energiáit, nemcsak Chopintól Schumannig, hanem Berlioztól Wagnerig is."

Végül is kikerülhetne ez az egy mondat csak a Facebook oldalra, de talán itt mégis jobb helye van.