Egy korábbi bejegyzéshez már használtam ezt az idézetet: "Akkor, ott, azon a délutánon döbbentem rá: vannak zenék, amelyeket soha nem lehet annyira kifordítani önmagukból, hogy ne maradjon meg az a jellegzetes vezérvonal, amely mintegy lényege is a műnek: a Brandenburgi Versenyeket, a zongoraszviteket játszhatják thüringiai kúriák gyetyavilágú termeiben, vagy alkoholgőzös, New Orleans-i jazzklubok éjfél utáni, vastag füstű mámorában: megtörhetetlen ritmusfolyamatainak, belső dallam- és harmóniavilágának égő döbbenete, ez a - jobb szó híján - csodának nevezett jelenség letagadhatatlanul jelen van világutazó, nagyhírű művészek és műkedvelő, klavírozó háziasszonyok játékában egyaránt." (Varnus Xavér: Folytatás)

A héten megint ez jutott eszembe, amikor a gyerekem művészi tornán volt, és én az előtérben vártam rá. Látni innen semmit nem lehet, csak hallani a tanárnő és a gyerekek hangját, valamint a zongorakísérő játékát. Ezen a délutánon ez volt az első darab, utána jött még egy Brahms Magyar tánc, egy Chopin noktürn, és egy Beethoven részlet, de egyik sem hatott úgy, mint ez, pedig Marika néni nem egy Horowitz...