Vasárnap reggel a Muzsikáló reggelben elhangzott Bartók Gyermekeknek című művéből egy részlet: ki is tettem a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára, mint a hétvége legszebb zenei élményét.

Azóta nagyon sokat gondolok arra a pár percre és arra az egészen mély, sejtszintű élményre ott az autóban: a gyerekkorban és aztán az iskolában az énekórákon az alig-figyelem mellett beégett népdalok; de talán ennél is mélyebben vannak ezek: generációról generációra öröklődnek tovább. És talán éppen ezért van ebben valami nagyon szép, láthatatlan és hangtalan magabiztosság érzés is: kitörölhetetlenül ott élnek a legmélyén és még hosszú-hosszú utak várnak rájuk...

Olyan ez nekem, mint egy magyar népdal Wohltemperiertes Klavier.

Ez egy nagyon rövid bejegyzés, de nagyon jó volt leírnom.

R.-nak

Nemrég kaptam egy üzenetet: "S képzeld, Brahms nyitotta meg ezt a termet (a zürichi Tonhallét), a koncert elején vezényelt egy rövid darabot, majd nem hallgatta meg a Beethoven Kilencediket, mondván, hogy amúgy is jól ismeri a darabot, megsértődve átment a szemközti étterembe bort vedelni, mert nem látta magát felfestve a híres zeneszerzők között. Utólag aztán Ő is felkerült a falra..."

(A vendéglős állítólag megkérdezte, hogy egy pohár bort vagy inkább fél litert kér, mire Brahms azt felelte, hogy egy hordóval, tehát a vedelni szó nagyon is megállja a helyét.)

Azóta ez a rövid történet sokszor eszembe jut, legutóbb múltkor, amikor egy török étteremben láttam valakit, aki egy gyrostálat evett: sűrűn ült az asztalnál, sűrűn evett, és a zéró kólát is sűrűn itta. (Azt hiszem egyébként, hogy Brahms a festmény elmaradása mellett sokkal jobban megsértődne, hogy egy gyrostál és egy zéró kóla társaságában jelenik meg a neve...)

Nem tudok ezzel az egész Brahms-jelenséggel mit kezdeni: amikor először hallottam az opus 118-as Hat zongoradarabot és a Négy balladát, akkor én egy életre elköteleztem magamat Brahms, a brahmsi súly és sűrűség mellett, és azóta sok mindenben - valójában mindenben - Brahmsot látom: brahmsi utcák, brahmsi épületek, brahmsi vasárnap délután, és most a brahmsi sűrűség, ahogyan egy ismeretlen eszik. Vagy múltkor például egy faiskolában voltunk, és a környező fák közül kettőn is volt fészek; minden egy kicsit szomorkás és magányos volt a brahmsi őszben...

De mondhatnám a Korált is: nekem nagyon brahmsi zene. Súlyos, nehéz, nagyon érzelmes és nemes, olykor vontatott, de soha nem tudom megunni.

Egyszer találkoztam a Balázs Fecóval, el is mondtam Neki ezt, de Ő nem igazán értette. Nagy kár, mert ennél nagyobb bókot keresve sem tudnék mondani; az Ő szerzeményei a magyar könnyűzene Brahms intermezzói:

Egyébként mára is esik egy Brahms-évforduló: 1875-ben november 18-án mutatták be Bécsben az opus 60-as c-moll zongoranégyest. Ha van valami, ami nagyon brahmsi, akkor éjszaka ezeket a zenéket hallgatni...

Tegnap szerettük volna meghallgatni Mendelssohn Reformáció szimfóniáját, de rosszul indítottam el a CD-t, és helyette a Skót szimfóniát kezdte el játszani. És ahogyan elindult, eszembe jutott Adrian Mole írása Skóciáról:

"Magamnak vettem egy skót kockás jegyzettömböt. Elszántam magam, hogy író leszek.

Íme, egy részlet a 'Skótföldi töprengések'-ből, melyeket az M6-os sztrádán vetettem papírra, 190 kilométer per óra sebességnél.

A megszentelt köd tovahömpölyög, s teljes fenségükben mutatja meg a feltárulkozó Skótföld fenséges csúcsait. Az áttetsző égen suhanó árny sasnak bizonyul, e fenséges ragadozónak. Görbedt karommal ér földet a tavon, felfodrozván a szilaj vizek néma fenségét. Fenséges csőrét sebten vízbe mártja, majd kiterjesztvén fenséges szárnyát, királyi fészke felé szárnyal a szikkadt, meddő, kopár hegyek magasában.

A felföldi marha. A hegyszorosok fenséges szarvasbarma aláhorgasztja barna, busa, fenséges fejét, míg Glencoe titkain borong.

Kicsit túl sok benne a 'fenséges', de amúgy azt hiszem, elég jó. Ha befejezem, elküldöm a BBC-nek. Este 6-ra értem haza. Fáradt vagyok ahhoz, hogy tovább írjak."

Megszámoltam, hétszer fordul elő a "fenséges" szó. Adrian Mole az egyik legnagyobb, ez a zene viszont tényleg fenséges...

A Mindennapi klasszikusok Égi meséi folytatódnak:

Amikor Schönberg felköltözött oda, pár nap múlva, miután megszokott ott fent és kényelemesen elhelyezkedett új otthonában, az egyik első dolga volt, hogy megkeresse Brahmsot.

"Te, Johannes, képzeld csak - szólt Brahmshoz - még ott lent fogtam az opus 25-ös zongoranégyesedet, és átírtam zenekarra. Nagyon szeretem ezt a művedet, és több okom is volt, hogy ezt megtegyem, de ezeket most nem részletezem. Amit mondani szeretnék Neked, az csupán annyi, hogy ezt a nagyon nemes, de sűrű, és kicsit bezárt anyagot sikerült kinyitnom, sikerült könnyűvé, könnyebbé tennem: mintha az őszből tavaszt csináltam volna, és mintha az égő avar illata egyszerre csak könnyű tavaszi szellővé változott volna..."

Brahms bólintott, de nem szólt semmit, egyszerűen sarkon fordult, és otthagyta Schönberget. De azok, akik aznap este és az elkövetkező napokban látták Brahmsot, mind egyetértettek abban, hogy ilyen jókedvűnek talán még soha nem látták, és szinte mindenki hallotta, ahogyan fejcsóválva ezt dünnyögi magában: "nemes anyag... őszből tavaszt... még ilyet..."

A zongoranégyes:

És a zenekari átirat - ezt a darabot láttam októberben a MÜPÁ-ban a BFZ-vel:

"Brahms első szimfóniájának megírása előtt - 1873-ban - kisebb zenekari művön próbálta ki erejét és az elmélyülést a szigorúan tematikus feldolgozásban. A mű témája Haydn kéziratban maradt fúvosdivertimentójának II. tételéből való; Ferdinand Pohl Haydn-életrajzíró ismertette meg Brahms-szal. A 2 oboára, 2 kürtre, 3 fagottra és 1 szerpentre készült mű II. tétele a "Szent Antal-korál" feliratot viseli. Régi, népi búcsújáró dallam.

Ezt az egyszerű, nemes melódiát dolgozta fel Brahms nyolc változatban és egy szélesen kiépített fináléban. Nagyjából Haydn hangszerelési stílusához és technikájához alkalmazkodott, de vonóskart illesztett a fúvósokhoz és azóta múzeumba került szerpentet kicserélte kontrafagottal.

A művet a szerző vezényletével a bécsi filharmonikusok mutatták be 1873. november 2-án. Kedvező fogadtatás után rövidesen Lipcsében, majd Londonban került bemutatásra. Brahms egyébként még a bemutatás évében átdolgozta művét két zongorára is.

Brahmsnak ez volt az első zenekari műve, amelynek már a bemutatón osztatlan elismerésben volt része, ezzel jutott el első ízben a közönség szívéhez. A szakemberek nagyra értékelték a felépítés mesteri technikáját, bravúros ellenpontozó művészetét, a témafeltárás és variálás kiválóságait, ahogyan Brahms a gyermekien egyszerű dallam legbensőbb hangulati értékeit ki tudta aknázni és meg tudta ragadni a témában rejlő lehetőségeket. A közönség az igazi poézis és a szívből jövő ihlet hatása alatt szeretettel fogadta Brahms mesterművét." (Tóth Dénes: Hangversenykalauz)

Az idézetben említett két zongorára írt változat: