Szombaton előkerült egy Kosztolányi könyv, és benne ez az idézet:

"Az életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek és legtöbbre becsülök, A szegény kisgyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. Más nem történt velem. Azóta sokat utaztam külföldön. A bécsi diákéveim, a párisi útjaim, az olasz kalandozásaim azonban nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az, hogy egyszer este az apám a sötét zongoraszobába küldött szivarért. Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok. Őseim hatod-hetedíziglen szegény, könyvet-bújó, intelligens emberek voltak, akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes (stilizált díszítés) terítőjén hagyták az életük és a kezük nyomát. A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget. Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidékben munkáló erőtől kaptam erőt. Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet."

Aztán vasárnap megint Brahms zongoradarabokat hallgattam, ez volt az első a lemezen: 

És rögtön a fenti idézet jutott eszembe; mintha a Brahms zongoradarabok pont ilyenek lennének: "... a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz."

Minden Brahms zongoradarab csak lelki zene.

Megnéztem a címkefelhőben: Brahmsról 24 bejegyzés szól, ezzel holtversenyben az első Beethovennel, tényleg hatalmas Brahms-emlékmű épül itt a blogon...