A hétvégi bejegyzés kommentjeiben sokszor emlegetett Wilhelm Backhaus (1884 - 1969) lett a hétfői poszt egyik főszereplője Brahms op. 118-as hat zongoradarabjával. Szerencsére a már sokszor idézett Tóth Aladár könyvben két írást is találtunk Backhaus budapesti fellépéseiről: most az elsőt szeretnénk megosztani.
Az idézet elé azért beszúrjuk a Wikipedia linket az életrajz iránt érdeklődő olvasóknak.
Az írás címe: Backhaus zongoraestje, a dátum 1934. február 4.
"Backhaus Vilmos (May Károly, Verne Gyula, Richárd Wagner: leírni is szörnyű így - a szerző megjegyzése) ma talán legnagyobb tudású mestere a zongorajátéknak. Technikája maga a tökéletesség: mert páratlan virtuozitásában nyoma sincs keresettségnek, mesterkéltségnek, mert hihetetlen gazdagságában minden stílust felölel, a beethovenit csakúgy, mint a chopinit, mer sokoldalúságában is egységes, harmonikusan kiegyenlített. Technikájához méltó komoly muzikalitása: játéka világos, plasztikus, folyamatos, tempóérzéke, ritmusa, dallamvezetése kifogástalan. Ízléses, intelligens, művelt. Sőt ezzel a fölényes tudással alázatosan, odaadóan szolgálja a zeneköltészet nagyjait. És végül: temperamentuma, fantáziája is imponáló, érzelmessége pedig őszinte német szentimentalizmus. Ez a sok azonban végeredményben még mindig kevés. Valami hiányzik. Ugyanis Backhaus - becsületes szerénységből vagy férfias tartózkodásból - nem önti bele interpretációiba forró költői közvetlenséggel és teljességgel szubjektív belső egyéni életét. Az egyéniség tüze ezért nála nemigen keltheti a költészet titokzatos varázsával végsőkig intenzív életre a műalkotásokat. Bámuljuk a művészi erőt, mely mindig megérezteti a remekművek nagy formátumát, hódolunk óriási tudásának, tudása mélyén komoly szellemének, de szívünk nem enged fel igazán ennek az egyébként tökéletes zongorajátéknak hangjainál.
Backhaus pénteken a Zeneakadémián valódi 'monstre'-műsort játszott. Két Beethoven-szonátával kezdte.
Már a Pathétique első akkordjainál éreztük, hogy valódi beethoveni oroszlánmancs nehezedik a billentyűkre. De nem éreztük beethoveni oroszlánszív lüktetését. Ez a hiány még fokozottabban mutatkozott meg a nagy A-dúr szonátában. Pedig művészi felfogás, pianisztikus kidolgozás tekintetében, különösen a Pathétique és az A-dúr szonáta utolsó tétele igazán példás interpretáció volt."
Az idézetet most megszakítjuk. Ezúttal nem teszünk ki zenét, a Youtube-on rengeteg Backhaus felvétel található, inkább felhívjuk a kedves Olvasók figyelmét a beethoveni oroszlánmancs és a beethoveni oroszlánszív kifejezésekre. Ha másért nem, ezekért már megérte megkeresni, elolvasni és bemásolni ezt az írást.
"Hatásosabb volt a műsor romantikus második része. A finoman, áhítatosan megoldott négy Schumann Phantasiestück (Op. 12), a páratlanul hatalmas Chopin-sorozat és az elsősorban az est fénypontját alkotó Brahms-számok."
Ismét megszakítjuk az idézetet, ezúttal már zenékkel:
Schumann után Chopin:
Rákészülünk az idézet utolsó részére, szívünket és lelkünket ünneplőbe öltöztetjük, mert Brahmsról is szól:
"Mert Backhaus igazán elsőrendű Brahms-játékos. Mintha olyasvalamit érezne, hogy az ő férfias rezervációja valamiképpen rokon Brahms szellemével. És mintha Backhaus ebből az érzésből erőt merítene egyénibb, költőibb lendületre. Annyi bizonyos: ez a művész szabadabban lélegzik Brahms fülledt atmoszférájában, mint Beethoven friss levegőjében. Játékának megelevenítő ereje itt megtízszereződik, azt pedig, hogy mi mindent kell Brahmsban megeleveníteni, csak nagyon kevesen tudják annyira, mint Backhaus. Világhírű művészünk olyan sikert aratott, hogy a műsoron kívül külön kis hangversenyt kellett rendeznie ráadásokból."
Brahms fülledt atmoszférája: ha fentebb azt írtuk, hogy a két beethoveni kifejezésért megérte az írás felkutatása, elolvasása és megosztása, most azt kell írnunk: boldogságunk az égig ér...
Hadd ajánljuk ismét az előző bejegyzés op. 118-as hat zongoradarabjából az elsőt: a-moll Intermezzo (0:00 és 1:32 között), illetve záróakkordként ide másoljuk egy másik nagy kedvencünket:
