A blog indulása óta várom a mai napot és jelen bejegyzés publikálását a koncertről, amelyről a wikipedia vonatkozó cikkelye így ír: "Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-ai hangulat alakításában.

Nézzük, hogy Cziffra György miként emlékszik vissza erre, és miként ír erről Ágyúk és virágok című könyvében:

"Elkövetkezett az 1956-os év. Magasabb körökben már fölmerült a gondolat, hogy bizonyos idő multán kiküldenek a Szovjetunióba, és talán az év vége felé esetleg... Párizsba. A lehetetlent is fel lehet tételezni, amit egyébként én már réges régen megtettem. De előbb át kellett mennem (újra?) a tűzpróbán, a szó eredeti értelmében egyaránt.

Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. Nem valami vidám szívvel fogadtam el a megtiszteltetést, de megértették velem, hogy ettől a fellépéstől erősen függ későbbi kiküldetésem Moszkvába, Londonba és főleg... Párizsba.

Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre.

Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva.

Október 22-e volt.

Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken.

Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam."

Erről a bizonyos koncertről természtetesen van a Youtube-on videó, így elkészült a lejátszási lista is, az indításhoz ide kattints!

Érdekességképpen még egy Mozgóvilág cikk a fenti hangversenyről és az 1996-ban kiadott lemezről Fáy Miklós tollából.

Az előző bejegyzés írásakor és az anyagok gyűjtésekor tűnt fel, hogy Bartók és Márai életében mennyi a közös vonás. Erről szerettem volna, erről szeretnék bejegyzést írni, ehhez kerestem anyagokat, amikor megtaláltam az alábbi cikket, ebből szeretnék csupán egyetlen kérdést és a rá adott választ idézni - Remeték Nyugaton, Nápolyi beszélgetés Márai Sándorral:

Erről két dolog jutott eszmbe. Az egyik: Márai San Gennaro vére című regényének előszava, ajánlása:

"Pasqualinónak, mert hatéves volt, és minden reggel elvitte a szemetet

 A félkarú halásznak, mert lecsendesítette a tengert

Santo Stratónak, mert vigyázott a házra és a betegekre

A virágoknak

Az állatoknak

A tengernek

A Posillipo szegény embereinek

Itáliának"

És aztán eszembe jutott egy filmrészlet a Coralli kapitány mandolinjából, amikor a náci tiszt "Heil Hitler!" köszönésére Corelli kapitány így válaszol: "Heil Puccini!"

(A Bartók - Márai bejegyzés meg készül, természetesen)

Sajnos a szeptember 26-ára (Bartók halálának évfordulója) tervezett bejegyzés elmaradt, a naptár mégis lehetővé tett egy Bartókkal foglalkozó posztot. Ez az írás az 1938 és 1940 közötti időszakról és az utolsó magyarországi fellépésről szól. Külön nagy köszönet tnsmanes.ora-nak, aki a képeket adta, és aki segített kideríteni, hogy mi volt ennek az utolsó koncertnek a programja. 

"1938-ban a legborúlátóbbak számítása válik valóra: a fasiszta Németország annektálja a szomszédos Ausztriát. Keletről a sztálini Szovjetunió fenyegeti a régiót.

"Utoljára 1938-ban Brüsszelben láttam... Közölte velem: komolyan foglalkozott a gondolattal, hogy áttér a zsidó vallásra, hogy így akadályozza meg művei előadását a náci Németországban. (...) - emlékszik Getler Endre.

Bár Magyarország egy darabig a béke szigetének számít, Bartóknak nincsenek illúziói. Édesanyja halála után elhatározza: menekül, minél messzebbre. Mint oly sok neves pályatársa, ő is az Egyesült Államokat választja.

1940 tavaszán rövid koncertturnén tájékozódik az ottani lehetőségek felől, s miután azokat biztatónak találja, ősszel feleségével együtt keserves körülmények közt Lisszabonig utazik, ahol hajóra száll - s október végén megérkezik New Yorkba." (Kovács Sándor: Bartók Béla)

A korábbi bejegyzésekben már többször idézett Bartók Béla élete képekben című könyv így ír erről az időszakról: "(...) egyre inkább visszavonul a tanítástól s 1940-ben nyugdíjaztatja magát a Zeneművészeti Főiskolán. De ő, aki kezdettől fogva gyűlölettel és megvetéssel fordul a fasizmus ellen, akkor már évek óta aggódva tájékozódik a az emigráció lehetőségei felől is, mert mint írja - 'az a közvetlen veszély forog fenn, hogy Magyarország is megadja magát ennek a rabló és gyilkos rendszernek'."

"'Ha valaki itt marad, holott elmehetne, ezzel hallgatólag beleegyezik mindabba, amit itt történik' - írta Bartók már 1939. június 3-án egykori tanítványának, Veress Sándor zeneszerzőnek és népzenekutatónak. Ő, a maga részéről, még a látszatát is kerülni akarta efféle hallgatólagos cinkosságnak. 1940. október 8-án feleségével együtt, zenekari hangversenyen búcsúzott el híveitől a Zeneakadémia nagytermében. Négy nappal később elmentek Magyarországról." (Bónis Ferenc: Ötvenegy kommentár Bartók amerikai életképeihez)

A koncert programja a beszúrt képen látható: "Utolsó magyarországi hangversenyének végén (Búcsúhangverseny) az Elindultam szép hazámból… népdalt játszotta. Hallgatói ebből tudták, hogy Bartókék emigrálnak, többen sírtak is a közönség soraiban. A hangversenyt 1940. október 8-án Ferencsik János dirigálta." (Városunk: Bartók és Budapest)

A koncertről további képek a Facebook oldalon érhetőek el.

Ezúttal nem készítettem lejátszási listát, csupán egyetlen videót szeretnék beszúrni:

Ez a bejegyzés Glenn Gouldot egy talán kevéssé ismert életrajzi szál tükrében - a Grieggel való rokonság -, valamint egy rokonához fűződő mély és gyengéd kapcsolaton keresztül (is) szeretné bemutatni. A poszt megírásához - mint eddig oly sokszor - Otto Friedrich: Glenn Gould, Változatok egy életre című könyvét használtam fel.

A Grieg-rokonság és Grieg e-moll szonátája:

"Florence Grieg, aki hosszú évekig énektanár volt, büszkén állította, hogy távoli rokona Edvard Griegnek. Egyetlen gyermeke, Glenn, időnként eltréfálkozott rajta, hogy nincs kedve lemezre játszani a híres a-moll zongoraversenyt a norvég zeneszerzőtől, akit szívesen emlegetett úgy, mint anyja unokabátyját. Tény, hogy Florence Grieg és Edvard Grieg ugyanabból a MacGregor néven ismert, szenvedélyesen büszke skót törzsből származtak, amely állítólag Alpin fia Griogairtól ered, aki a nyolcadik században a skótók királya volt. A klán jelszava: 'S Rioghal mo dhream' (Királyi a fajtám). (...) A családi legendák a MacGregorok 1746-ban Cullodennél harcba szálltak a Jó Charlie hercegért, aztán az életben maradott harcosok egyike Norvégiába menekült, és végül ő lett Edvard Grieg dédnagyapja."

És ha már szóba került Grieg, itt kell megemlíteni az e-moll szonátát, amely talán kevésbé ismert a híres a-moll zongoraverseny és a lírai darabok mellett.

"Az ő műveik helyett (Chopin és Schumann - a szerző megjegyzése) Gould 1973-ban távoli rokona, Edvard Grieg e-moll szonátájának csodálatos tolmácsolásával állt elő, (...)"

"Grieg egyetlen zongoraszonátája 1865-ből való. A Schumanntól és Chopintől elsajátított romantikus kifejezésmód mellett Niels W. Gade (1817-1890) hatása érvényesül a kompozíción: a miniatűr munka szeretettel kidolgozott részletei és az északi népzene üde hangja vall erre a hatásra. Mindez már a szonátaformájú nyitó tételben sikeresen társul a zeneszerző színes hangzásvilágával, sejtelmes meséket szövő fantáziájával. A lassú második tétel Grieg népdal-intonációjának szép példája s egyúttal variációs leleményét is feltárja. A menüett jellegű harmadik tétel triója ismét népzenei hangot pendít meg. A gyors tempójú finálé a második tétel témájának felidézésével foglalja szilárd egységbe a kompozíciót.

A tételek: (I. Allegro moderato; II. Andante molto; III. Alla Menuetto; IV. Molto Allegro)"

(Forrás: Hangversenykalauz)

Készítettem egy lejátszási listát erről a darabról, az indításhoz kattints!

A fiatal Glenn Gould és unokanővére, Jessie Grieg:

Elizabeth Fox, a CBC rendezője így emlékszik vissza a Gould családra: "Kedveltem Glenn szüleit, mind a kettőjüket. Nem tudom, másokkal szemben hogyan viselkedtek, de az én jelenlétemben mindig nagyon aranyosak voltak. De az is igaz, hogy Glenn előtt örökösen... egyszóval nem vitás, gazsuláltak neki. Később gyakran eszembe jutott E. B. White Stuart Little írása, arról a házaspárról, akiknek egy egér a gyerekük. Úgy öltöztetik, mint egy embert, de hát az egér folyton a lefolyócsövekben bujkál, meg ilyesmiket csinál. Nos, Gouldéknál az embernek folyton az az érzése támadt, hogy ez a házaspár olyasvalamit hozott létre, ami nem az övék. Ez a lény hozzávetőleg úgy öltözik, mint egy ember, zongorázik is, de mégis valami... szóval Gouldék örökösen valami félelemmel vegyes áhítattal bámulták a fiukat." (...) "Ebben a nehéz időszakban bukkant fel Gould életében Jessie Grieg, mint afféle megmentő. A tizenhárom éves Gould addig is jól ismerte a közeli Uxbridge-ban élő tizennyolc éves unokanővérét, de a szülők ekkor meghívták a lányt, hogy lakjon náluk, míg elvégzi a torontói pedagógiai főiskolát. - Mi ketten nagyon-nagyon közel álltunk egymáshoz, és ez a közelség abban az évben jött létre, amelyet náluk töltöttem - meséli Jessie. - Glenn afféle szeszélyes, de roppant barátságos gyerek volt, olyan értelemben, hogy bármilyen beszélgetésbe bele tudott kapcsolódni, és ezt szívesen meg is tette. Az égvilágon minden érdekelte. És jól el is igazodott mindenben. Ráadásul határtalan vágy élt benne, hogy megtanuljon mindent, amit csak lehet."

Jessie Grieg Glenn Gould magánéletéről:

"A kérdésre, hogy miért nem nősült meg soha Gould, Jessie, aki szintén nem ment férjhez soha, nevetve válaszol: - Nos, azt hiszem, a szívem is vérzett volna a feleségéért. Mert az az igazság, hogy Glenn a muzsikával élt házasságban. - Jessie persze nem mehetett hozzá, hiszen az unokanővére volt, öt évvel is idősebb nála, de Gould valami mást kapott Jessie-től - melegséget, együttérzést és gyengéd szeretetet.

- Tudja, nekem őszinte meggyőződésem, hogy Glenn közelebb állt hozzám, mint bárki más emberfiához - mondja Jessie. - Sosem mutatta ki nagyon az érzelmeit, de emlékszem... vele utaztam Canningtonba, amikor az apai nagynénje meghalt. Ő hívott fel, hogy nem tudnám-e elkísérni... Nagyon zaklatott volt... aztán egyszerre csak kinyújtotta a a kezét, végigsimogatta a karomat, és azt mondta: 'Jessie, tehozzád örökké hű leszek.' Én pedig tudtam, hogy így lesz... Az a mély szeretet, amit irántam érzett, nem volt akármi, éppen, mert... nos, tudja... volt abban valami különleges. Igazán szerencsésnek mondhatom magam..."

Jessie Grieg az utolsó napok kórházi találkozásáról:

Nagy ugrás az időben: 1982. szeptember 27-e. Két nappal 50. születésnapja után Gould agyvérzést kapott, kórházba került. A kórházi látogatásról így számol be Jessie Grieg:

"- Reggel hat óra tájt megint telefonáltak - hullafáradt voltam a hurcolkodástól -, és azt mondták, hogy Glenn egész éjjel engem hívogatott - meséli Miss Grieg. - Besiettem a kórházba, de összesen csak három percre engedtek be hozzá. Odaléptem az ágyához. Azt mondtam: 'Jessie vagyok.' Ő meg azt mondta: 'Tudom. Én hívattalak.' Az egyik keze ott volt a feje alatt, és észrevettem, hogy a fejében valami duzzanatféle van, és becsukódott a szeme, de aztán megint kinyitotta. Én meg odanyújtottam neki a kezem, és ő megszorította, nagyon erősen, és csak tartotta, nem engedte el, és azt mondta: 'Borzasztóan beteg vagyok.' Mire én azt feleltem neki: 'Tudom, hogy borzasztóan beteg vagy, de te is tudod, hogy mi, Griegek, született harcosok vagyunk.' Ő pedig azt mondta: 'Igen, csak most már késő. Túlságosan is késő.'"

Egy ápolónő visszaemlékezése:

"Milyen fura az élet... milyen fura dolgok történnek az életben - mondja Jessie Grieg. - Egy tanár barátom nemrég meglátogatta egy ismerősét Finnországban, és ott kiderült, hogy az a lány ápolta Glennt a kórházban. És azt mondta: 'Sosem láttam még senkit, aki ennyire megbékélt önmagával.' Csak azzal az eggyel nem tudott megbékélni, mondta a volt ápolónő, hogy állandóan valami Jessie-t hívott, a nővérek pedig azt hitték, hogy a barátnője vagy ilyesmije vagyok. De amikor beszéltek hozzá, látszott, hogy teljesen megbékélt a sorsával. Vagyis, tudjam alighanem igazán gyorsan beletörődött, alig két nap alatt."

A temetés:

Glenn Gould búcsúztatása a torontói Szent Pálról elnevezett anglikán székesegyházban volt.

"A boltíves templomot ekkor gépzene hangjai töltötték be, a felvételről felcsendült a téma, amely a nagyszerű örökséget jelképezte: a gyönyörű sarabande, a Goldberg-variációk alapdallama. Negyedszázaddal korábban ezzel a művel mutatkozott be  Gould, a huszonhárom éves, vakmerő újonc, mégpedig igen látványosan, a Columbia Hanglemezgyártó Vállalatnál, és a híres előadás újragondolt felfogásban, Gould utolsó hanglemezfelvételeként, mondhatni, végrendeletként, csak nemrégiben került forgalomba."

Lejátszási lista itt is készült, az 1955-ös felvétel indításához kattints, az első részt azonban mindenképpen szerettem volna beszúrni:

A sírhely:

A Gould család nyughelyét egyszerű, gránit sírkő jelzi, szegélyén vésett rózsabimbókkal a  Mount Peasant temetőben. A sírkővel szemben egy harmincszor hatvan centiméteres gránittábla ékelődik a földbe. "Közvetlenül a dátum alatt öt kottavonal, rajtuk violinkulcs és a Goldberg-variációk kezdőhangjai."

Ezt a bejegyzést Esti Kornélnak, a Denevér szálló lakosának, valamint P. G. barátomnak ajánlom, akiknél nagyobb Lazio szurkolókat elképzelni sem tudok. Ajánlom nekik úgy, hogy az én szívem Róma bordó-sárga részéért dobog.

Az előző, a zenekritikával foglalkozó bejegyzésben az egyik bekezdés így szól:

"Mégis - kivételképpen - vedd figyelembe az enyhítő körülményeket is. Például, ha azok nyilvánvalóak vagy köztudottak: hogy kevés volt a próbalehetőség és ez senkinek nem róható fel; hogy a művész csak aznap érkezhetett meg; figyelembevehető indiszpozíciója, rossz egészségi állapota is, ha ez szemmel látható és szereplésével tulajdonképpen áldozatot hoz. Vedd figyelembe az enyhítő körülményeket, ha rokonszenves törekvést sújt balsiker, kiváltképpen, ha a próbálkozó fiatal és kezdő."

Természetesen megint Brahms jutott eszembe, akinek az 1859-ben komponált I. zongoraversenye a lipcsei bemutatón siralmasan megbukott. Brahms ekkor 26 éves volt. Második zongoraversenye, amelyet 1881-ben írt, és amely ősbemutatója Budapesten volt ugyanebben az évben, már hatalmas sikert hozott az akkor 48 éves zeneszerzőnek. Fontos megemlíteni, hogy szintén 1881-ben a boroszlói egyetemtől doktori címet kapott, erre az alkalomra írta az Akadémiai ünnepi nyitányt:

Egy korábbi bejegyzésben már volt szó a zene és a labdarúgás közötti párhuzamról; "...ha a próbálkozó fiatal és kezdő": nekem erről a Lazio fiatal - 24 éves - kapusa, Fernando Muslera jutott eszembe, aki 2007-ben, tehát 21 évesen mutatkozott be a Lazio csapatában. Az első meccseinek egyike nagyon nem sikerült, a Lazio hazai pályán 5-1-es vereséget szenvedett a Milantól, Muslera az öt gólból négyben hibás volt:

Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, Muslera kikerült a kezdőcsapatból, majd szívós munkával visszaküzdötte magát első számú kapussá, és közben az uruguay-i válogatottban is bemutatkozhatott. Részletesebb leírás erről a wikipedián, hadd osszak meg két videót, amely már Muslera nagy védéseiről szól.

A 2010-es Lazio - Inter meccs az első, amelyen finoman szólva a Lazio játékosai nem tettek meg mindent saját sikerükért, élesebben fogalmazva: leadták a három pontot az Internek, hogy megakadályozzák az ősi rivális, az AS Roma bajnoki címét. Az egyetlen kivétel a remekül védő Muslera volt: 

A második videó pedig a nem sokkal a fenti meccs utáni Uruguay - Ghána VB összecsapás - a 2010-es világbajokság legdrámaibb mérkőzése -, ahol végül tizenegyes rúgások döntöttek a továbbjutásról: Uruguay 6-5-re megnyerte a párbajt, Muslera két büntetőt hárított: