Múltkor Bachról kerestem írásokat, akkor botlottam bele ebbe az idézetbe itt:
“Az elmúlt nyolcvan évben minden egyes napot ugyanúgy kezdtem. Nem afféle gépies rutin ez, hanem valami, ami nélkülözhetetlenül fontos mindennapi létemhez. Leülök a zongorához, és lejátszom Bach két prelúdium és fúgáját. Nem is gondolok rá, hogy másként is tehetnék. Ez afféle mindennapi áldás a házra. De számomra egyebet is jelent. Ezáltal fedezem fel újra a világot, melynek örömmel vagyok részese. Ilyenkor újra felismerem az élet csodáját, és eltölt az ámulat, hogy milyen hihetetlenül nagyszerű dolog embernek lenni."
Zongorás felvételt nem találtam - talán nem véletlenül -, Bachot azonban igen, ezekből szeretnék megosztani egyet:
A Mindennapi klasszikusok blog és Facebook oldal december 24-én reggel bezár, és legközelebb majd csak hétfőn - december 27-én - nyit ki, ezért a évfordulókat követő zenék most ide a blogra kerülnek ki.
Mindenekelőtt azonban, a dátumokon és az évfordulókon túl, a Mindennapi klasszikusok oldal boldog Karácsonyt szeretne kívánni a blog összes Olvasójának és a Facebook oldal összes követőjének. Sok szeretettel:
December 24.
Verdi Aida című operáját 1871-ben mutatták be a Kairói Operaházban. Az első megosztás így a híres Bevonulási induló:
Ha Aida, akkor ez az ária megkerülhetetlen, Pavarotti úgyis nagyon népszerű a Facebook oldalon:
Az esti andalító zene 24-ére Alban Berg 1. szonátája (lenne), a megosztás apropója, hogy Alban Berg 1935-ben december 24-én hunyt el. Alban Berg meg úgysem volt soha megosztva, és Fazil Say sem gyakori vendég...
December 25.
1723-ban december 25-én mutatták be Lipcsében Bach Magnificat című művét - első reggeli megosztásnak egész kiváló (lenne) ez a részlet:
2006. december 25-én hunyt el James Brown, egészen biztos, hogy ez a dal az első háromban van a Pavarotti-duettek között:
1818-ban december 25-én hangzott fel először a Csendes éj Ausztriában. Ez az a mű, amelyet lényegében a teljes művészvilág feldolgozott már, a Mindennapi klasszikusok oldal választása az (egyik) legsziruposabb változat - az esti andalító dallam:
December 26.
1831-ben december 26-án mutatták be Milánóban Bellini Norma című operáját:
1972. december 26-án hunyt el Domján Edit:
És hogy a vasárnapi nap ne ilyen szomorúan érjen véget, legyen az esti zene Bach Guldával:
Csupán kíváncsiságból kerestem rá a YouTube-on, hogy az "Oscar Peterson Xmas" kombinációra lesz-e bármilyen találat. Mint kiderült, van egy karácsonyi album - a részletekért ide kattints! -, ebből szeretnék most megosztani három klasszikus darabot:
Blogot írni nagyon szórakoztató dolog. A bejegyzés első lépése: általában hétvégén megnézem, hogy a következő héten milyen évfordulók - születés, halálozás, bemutató - lesznek. A fontosabbakhoz képeket, videókat és tartalmakat keresek - általában több cikkbe, bejegyzésbe is beleolvasok, rengeteg zenét meghallgatok, és aztán hagyom, hogy a képek, a zenék és a friss olvasmányélmények gondolatokat, emlékeket hozzanak elő. A bejegyzés írásának napjáig - és persze még íráskor is - ezek folyamatosan áramlanak; amit korábban fontosnak tartottam, elvetem, helyettük újak jönnek: valójában ez egy folyamatos gondolat és asszociáció hömpölygés.
Ebből a szempontból eddig az egyik, ha nem a legizgalmasabb téma Arthur Rubinstein volt. Rengeteg érzés, gondolat jött el a kutatómunka során, de kettő állandóan jelen volt Vele kapcsolatban.
Jó pár évvel ezelőtt olvastam egy interjút Szilágyi Jánossal, aki egyszer látta Rubinsteint egy repülőtéren szivarozni várakozás közben: számára Ő volt a megtestesült harmónia.
Szinte minden fellelhető cikk említést tesz Rubinstein nőcsábász és bonviván voltáról; jeligéje a "nők, bor és zene" volt az alábbi megoszlásban: nyolcvan százalék a nőké, a maradék húsz százalékon osztozott a bor és a zene.
A másik, folyamatosan jelen lévő gondolat pedig egy könyvrészlet; szinte minden elolvasott írás után ehhez az Ulickaja idézethez tértem vissza:
"Világéletemben erősen foglalkoztatott a személyes szabadság témája. Számomra mindig ez tűnt a legfőbb jónak. Lehetséges, hogy hosszú életem során sikerült néhány lépést tennem a szabadság irányába, de egyvalamivel biztosan nem sikerült dűlőre jutnom, egyvalamitől nem tudtam szabadulni - a származásomtól. Mindig zsidó maradtam. A zsidóság lerázhatatlan és autoriter, átkozott púp és gyönyörű adomány, gondolkodásmódot és logikát diktál az embernek, gúzsba köt és beburkol. Visszavonhatatlan, mint az ember neme." (Ljudmila Ulickaja: Daniel Stein, tolmács)
A fenti képen Rubinstein jeruzsálemi síremléke látható, ahol végső akaratának megfelelően a hamvait őrzik. További képekkez ide kattints!
A reklámszakmában töltött tíz évet ha egyetlen napba kellene összesűríteni, egészen nyugodtan lehetne ez december 15-e: évzárás a maga adminisztratív nehézségeivel, fölösleges találkozások és telefonok, hosszú és kimerítő autózás – semmire nem vágyik ilyenkor az ember, csak hazaérni és megpihenni egy pohár borral. A hazaérkezés azonban még várat magára, hiszen hangversenyre kell menni. A jóval korábban, egy nyugodt otthoni estén megvásárolt jegyet és az egészet nem is tudom, hogy hová kívánom: a vásárláskor ünneplőbe öltöztetett lélek egy rongyos koldus szakadt és tépett gúnyája.
A hangversenyteremben aztán mohón kapok a műsorfüzet után: az ismertető biztosan old majd az egész napi feszültségen, és az írás egy egészen más, békebeli világba vezet, de sajnos csalódnom kell. A bonyolult körmondatokkal megírt kiadványtól nem hogy csökken a feszültség, hanem az egyébként is erősen rászorított kupakot mintha még jobban ráfeszítené a palackra. Idegesen és persze némi önváddal – megint én nem értem az irományt – adom tovább a brosúrát. Mint éhes vendég az étteremben, aki tiszta és átlátható menüt szeretne első élményként: én sem vágyom másra, csupán egyszerű szavakkal megírt kedvcsinálóra.
Pár perc múlva aztán végre kezdődik az előadás: étlap nélkül is remek előételt szervíroz a főpincér (Mihail Pletnyov) és személyzete (az Orosz Nemzeti Zenekar). Dvorak három Szláv tánca remek étvágygerjesztő: pont abba a meleg, párás, kicsit fülledt és boldog békebeli világba vezet, ahová most nagyon vágyom. Talán a főpincér kicsit túljátssza a szerepét, személyzete azonban rezzenéstelen és szenvtelen arccal, összeszokottan és nagyon professzionálisan dolgozik a keze alá, mintha olykor el is szabotálnák a teátrális mozdulatok által megkívántakat.
A tényleg nagyszerű előétel után immár könnyed és elégedett lebegésben várom az est egyik főételét (Csajkovszkij: Hegedűverseny) és a sztárséfet (Gidon Kremer). A koldusgúnya szakadásai összeforradni látszanak, a gyűrődések is mintha lassan kisimulnának. A bevezető tételekben látott színpadias mozdulatok itt már értelmet nyernek – nem hiába: orosz mű orosz előadókkal –, főpincér és személyzete között immár teljes a lelki és zenei összhang, olyannyira, hogy el is homályosítják a várva várt nagyhírű vendéget. Ha most becsukom a szememet és visszagondolok a Hegedűversenyre, akkor őket dinamikusnak és virulensnek látom – élnek és mozognak; a szólistát pedig szürkének: mintha egy helyben topogna. Ráadása is inkább hatásvadász és kötelességszerű - valami nagyon rafináltat kell adni -, csupán a szív és a lélek hiányzik belőle.
De hadd térjek vissza még egy pillanatra a versenyműhöz! Szintén a becsukott szem hozza elő a második tétel hangulatát. Korábban ezt CD-n soha nem tudtam így átélni: nyilván vannak művek, amelyek élőben egészen más élményt nyújtanak: nekem ilyen ez a Hegedűverseny. Talán a Karácsony közelsége, talán tényleg csak a tétel maga: gondolatban kezet nyújtok minden haragosnak, ez a pár perc maga a megbékélés.
Kremerrel ezt a részletet nem találtam meg, jobb híján így tanítómesterével szeretném megosztani:
Szünet után még egy igazán testes darabot kapunk Sosztakovics IX. szimfóniájával. Erre még inkább igaz, hogy először koncert-élmény kell, hogy aztán igazán élvezhető legyen. A főpincér és személyzete továbbra is formában és teljes összhangban, ennek ellenére a mű végén nézőtéri összecsapásnak lehetünk tanúi: az egyik oldalon udvarias és kötelező taps, a másikon pedig őszinte és elragadtatott ünneplés. A harcot pár másodpercnyi bizonytalanság és fogáskeresés után utóbbiak nyerik egyértelmű fölénnyel.
Az egész est legemlékezetesebb pillanatának felidézéséhez nincs szükség lehunyt szemre és elmerült gondolatkora. A máskor szokásos obligát és közhelyes ráadások – Brahms magyar táncainak egyike, a szimfónia egy tételének megismétlése – helyett igazán szép, bár elsőre kicsit formabontó desszertet kapunk: Bach harmadik zenekari szvitjének második, Air tételét. Leírva talán kicsit furcsa, a két zenei részlet meghallgatása után azonban azt gondolom, hogy egyértelmű: az igazán kifinomult és rafinált lezárásnak (is) köszönhető, hogy az egyébként fajsúlyos tételek nem fekszik meg a gyomrot – hol van már a korábbi feszültség? -, ráadásul pont ez az utolsó falat emeli ki az előző három fogás karakteres szláv ízét. Úgy látszik, Bach valóban univerzális.
(Sajnos sem a fenti, sem a most következő részletet nem találtam meg a koncert előadóival)
Csak a rend kedvéért a műsor:
2010. december 15., Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem:
Dvorak: F-dúr szláv tánc (op. 46, No. 4.)
Dvorak: e-moll szláv tánc (op. 72, No. 2.)
Dvorak: g-moll szláv tánc (op, 46, No. 8.)
Csajkovszkij: D-dúr hegedűverseny, op. 35
Szosztakovics: IX. (Esz-dúr) szimfónia, op 70
Rendhagyó módon ez az írás nem itt jelent meg először, hanem a prae.hu portálon, ennek ellenére itt is szerettem volna közzétenni.