Előszó a bejegyzéshez: két héttel ezelőtt a Mindennapi klasszikusok blog Facebook oldalára kikerült Mendelsshon Hegedűversenyének első tétele az alábbi ajánlóval: "Ahogyan a hegedűverseny kezdődik, annál talán nincs is szebb és édeskésebb dallam..."
A megosztáshoz 11 hozzászólás érkezett, köztük az egyik: "Ez volt az első bakelit lemez, zöld tónusú borítóval egy lombos fás ligetről, amit kiválasztottam az ötszáz, egyébként nem klasszikus zenei lemez közül - olyan 2 és fél évesen -, és mondtam apámnak: Ez! Ez! Ez! Nevetett, de feltette, gondolta hamar megunom! Minden ezzel kezdődött! Azóta persze cd-n is megvan, de az eredeti bakelit, most olyan 30 éves, megvan még"
A bloggazda kéréssel fordult a Hozzászólóhoz, hogy írjon bejegyzést erről az élményéről, amely ki fog kerülni a blogra. A bejegyzés megszületett, a bloggazda lényegében változtatás nélkül közli az írást. Fogadják, fogadjátok sok szeretettel Pári Mirella bejegyzését!
Nem tudom, olvastam-e már, ismertem-e a betűket, vagy csak a színek kavalkádja és lemezborítók sokfélesége ejtett rabul, de délutánokat töltöttem azzal, hogy lepakoltam és nézegettem a gyűjteményt. Arról lehetett már valami sejtésem, hogy a nézegetésen túl egyéb haszna is van a lemezeknek, történetesen, ha borítójától megfosztjuk a fekete korongokat és egy forgó eszközre tesszük, megszólalnak. A meselemezek is így működtek, ezek a zenei albumok is csak e célt szolgálhatják. Egyelőre azonban – mivel a lemezjátszót még nem értem fel, s nem strázsált mellettem senki, hogy választásomra várva feltegye a lemezt, amit kihúzok a halomból, maradt a borítókkal való ismerkedés.
Azonban ez nem sokáig maradt így. Édesapám ugyanis hamar rájött, hogy bizony a lemezek sorrendjét valaki midig rendre átpakolja, s kifigyelt. Így egy délutánon végre lehetőség nyílt a választásra, hogy immár ne csak a meselemezek valamelyike - Kismalac és a farkasok, Ludas Matyi -, hanem igazi zene szóljon a hangfalakból.
Nem mintha nem ismertem volna már kívülről a borítókat, de talán most először fordult elő, hogy a körülbelül 100-150 darabos gyűjteményt alapos gondossággal végig is lapoztam. Apám nem sürgetett, talán ott is hagyott, hogy akkor majd szóljak, ha megvan.
Pakoltam egymásra a lemezeket, a jobboldali oszlop fogyott, a baloldali nőtt és vissza. Amelyiken kifestett, színes nők voltak nem kecsegtetett sok jóval, amin gitár volt, nem érdekelt, amin túl sok betű nem értettem. Míg egyszer csak egy zöld borító után visszanyúltam és magam elé emeltem. Elég sötét volt a tónus a borítón, így elsőre nem is igen látszott, mit is ábrázol. Zöld lombos fák, egy liget, vízeséssel. A fekete betűk alig érvényesültek a háttér előtt, ez már önmagában is kíváncsivá tett. De a zöld árnyalattal vont borító volt a legizgalmasabb mind között.
Épp szólni akartam apámnak, de éppen jött, mintha megérezte volna, hogy választottam. Amikor meglátta kezemben zenehallgatásra szánt lemezt, felnevetett. Nem emlékszem, hogy ki- vagy fel-, de nevetett. Megkérdezte, hogy „biztos vagy te ebben?” Én pedig nyilván válaszoltam, hogy „igen”, és hogy „ezt, ezt, ezt!”
Elvette, felnyitotta a lemezjátszó tetejét, aminek áttetsző zöldje pontosan illett a borítóhoz. Kattant a kar, forgott a lemez, ereszkedett lassan a tű, s én alig néhány lépésre álltam a szerkezettől, épp szemem magasságában láttam forogni választásomat. Előbb sercegett élesen a hangfal, majd a sercegést mintha lehúzta volna valami, elhalkult, eltűnt, s mély hang ütemeitől kísérve felsejlett egy egészen elképesztő, megfoghatatlan, soha előtte nem hallott dallam. 
Egyszerre volt lágy s átható, gyengéd s hátborzongató. Nyilván mindez arcomra is kiülhetett, s kiül azóta is, ha Mendelssohn Hegedűversenye első tételének indító taktusai szólnak. Hiszen semmi más dallam nem kezdődik így, és nem fűzi a témát olyan könnyedséggel, miközben a világmindenséget tartja magában, abban a néhány ütemben, míg az üstdob kíséri kibontakozását a kezdő taktusoknak, s bár azonnal az elején engedi, hogy az egész orchestra kifejtse a kezdő témát, mindvégig a főszerep a hegedűé és a hegedűsé.
A „leghegedűszerűbb hegedűverseny” – írja régi borítómon Várnai Péter. Sajnos a Hungaroton felvételén dátumot sehol nem látok. Ha abból indulok, ki hogy ezzel a lemezzel én 1984-85 környékén találkoztam először, tehát ez a ma legalább huszonhat éves - már játszhatatlan -, lemez az oka többek között annak, hogy azóta lett kétszáz másik társa, illetve a kilencvenes években már cd-k, mind mind klasszikus zene. Amikor apám hitetlenkedve lejátszotta nekem először Mendelssohn e-moll hegedűversenyét, azt mondta: „úgyis mindjárt megunod!” – bizony tévedett.
Egy 1972-es archív felvétel Isaac Sternnel. Azért választottam ezt, mert ez korban is megfelel az én felvételemnek, amin Kovács Dénes hegedül, és Németh Gyula vezényli a Magyar Állami Hangversenyzenekart.
A bloggazda kérése az olvasókhoz: amennyiben bárki zenei élményt szeretne megosztani, kérem, hogy azt a klasszikusok.blog.hu@gmail.com címre küldje el, a bloggazda örömmel ad teret ezeknek az írásoknak!
.jpg)
A régóta tervezett, és szintén régóta halogatott bejegyzésben Brahms első zongoraversenyéhez fűzödő személyes élményemet szeretném elmesélni: ez a bejegyzés tulajdonképpen egy vallomás, egy óda Brahmshoz, egy idegen lakáshoz, egy Hangversenykalauzhoz és pár pohár vörösborhoz.