125 éve - 1886-07-31-én - hunyt el Liszt Ferenc. Az évfordulón a számomra legkedvesebb Liszt zongoradarabot szeretném megosztani, ez pedig a címben szereplő A Villa d'Este szökőkútjai (Les Jeux d'eaux de la Villa d'Este). Ez a mű a Vándorévek harmadik sorozatából (1867-1877) való. "Keletkezésének ideje eleve sejteti, hogy a benne foglalt művek stílusa nem hasonlít az első két cikluséhoz. Más a darabok mondanivalója is: természeti képek vagy művészeti benyomások helyett befelé fordult monológokat, tragikus hangú vallomásokat tartalmaz; feltűnően sok gyászzenét." (Hangversenykalauz)
A darabok csak a rend kedvéért: 1, Angelus! Prière aux anges gardiens (Ima az őrangyalokhoz) 2-3, Aux cyprès de la Villa d'Este, thrènodie I-II. (Az Este-villa ciprusaihoz, sirató I-II.) 4, Les Jeux d'eaux de la Villa d'Este (Az Este-villa szökőkútjai) 5, Sunt lacrymae rerum, en mode hongrois (A dolgoknak könnyei vannak, magyar hangnemben) 6, Marche funèbre (Gyászinduló) 7, Sursum corda (Fel a szívekkel!)
A most következő idézeteket a Magyar Rádió honlapján találtam: A hét zenemű, Hamburger Klára előadása (1948): Liszt Ferenc: A Villa d'Este ciprusai és szökőkútjai
"A ciklus egyetlen - de joggal - népszerű darabja a 4.: A Villa d'Este szökőkútjai, szintén 1877-ből. (Liszt az 1877-78-as években sokat időzött az Este-család híres tivoli-i villájában. Az ott töltött napok emlékét idézik a Villa d'Este szökőkútjai és a Villa d'Este ciprusai című darabok - a bloggazda megjegyzése) Ez kivételesen derűs folt a kései művek között. Itt még visszatér a liszti pianisztikus bravúr, de egészen átlényegülve. Ennek a műnek is van mintegy 3-féle zenei anyaga, amely másként és másként jelentkezik a 278 ütemnyi tervszerűen szerkesztett tételben. A lényege azonban nem ez. A Fisz-dúrban írt, tehát javarészt a fekete billentyűket igénybe vevő kompozíció lelke: a hangzás egészen új varázsa és költészete. Liszt, az utolérhetetlen zongoraművész már ifjúkori művei óta meg-megvillantott olykor hangszerén valamiféle új, fontos tényezőként jelentkező hangzást. Itt, a sok-sok gyöngyöző szökőkút hangját, ragyogását, illatát ábrázolva aztán teljes jogú, sőt elsőrendű kompozíciós elemmé válik a hangszín. A zenetörténet ezt tartja az első - és ebben a minőségében avantgarde - impresszionista zeneműnek. (...) Liszt: A Villa d'Este szökőkútjai - mintája Debussy és Ravel vízi zenéinek. Debussy több darabjával szokás párhuzamba állítani. A fiatal Ravel 1901-ben készült, pompás, Szökőkút című darabjának viszont közvetlen, csak éppen negyed századdal idősebb elődje. De míg Ravel mottóul a víz csiklandozta, nevető pogány folyóistenről szóló költői sort idéz, addig Liszt 'abbé-varázsló', a maga zongorakölteményének közepén a kotta fölé János evangéliumának e szavait írja: '… hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.'"
Eddig az idézetek, jöjjön most már a zene, elsőként Cziffra György előadásában:
Úgy látszik, a vendégposztok időszakát éljük. A blog rendszeres hozzászólója és nagy mesélője, tnsnames.ora pár nappal ezelőtt küldött egy javaslatot a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára: a címben szereplő tétel átiratát, amelyhez olyan hosszú ajánlást fűzött, hogy az nem fért volna ki a FB-ra. Megkértem, hogy az átirat mellett küldje el az eredeti művet - ha ideje engedi -, válaszként egy igen alapos levelet küldött. A bloggazda megszerkesztette a szöveget, és néhány helyen belenyúlt a kéziratba, de a lényegen természetesen nem változtattam; fogadjátok sok szeretettel az újabb vendégposztot és a tnsnames.ora által válogatott videókat!
Információk az alapműről:
Georg Friedrich Händel (1685-1759): Suite in G minor, HWV 432, VI.zárótétel: Passacaglia / Passacaille. Kiadás éve: 1720 (Händel tehát 35 éves volt ekkor)
Az eredeti mű csembalón - szerintem nagyon jó ez a Simone Stella-féle felvétel.
1. rész:
2. rész:
(Korábbi posztoknál többször kapta a blog azt a kritikát, hogy túl sok videó van beszúrva, így most csak a linkeket másolom be.)
Eredeti Handel-verzió zongorán: https://www.youtube.com/watch?v=Ze3WdxSWUZc Ezt egy lány-növendék játssza éles koncert körülmények között. Nem hibátlan, nem perfekt, de nagyon jó minőségű videó, a lány kezét szinte végig lehet látni, mit játszik, meg érezhető, mennyire nehéz darab, már Händelé is. Elég nézett is a videó, illetve van más komolyabb videófeltöltése is a lánynak. Én mindenestre ajánlom, mert tanulságos.
Handael - Passacaglia played by Frédéric Bernachon (piano) https://www.youtube.com/watch?v=FKjUDHghgjw Ez egy profi felvétel Bösendorfer zongorával, szintén jól fotózva, nekem a lány felfogása jobban tetszett. De mindkettőnél van jobb (Isolda Ahlgrimmé, aki nálam a referencia ennél a műnél)
Händel 16 variációt írt a darabjába, Halvorsen az átiratában meg sem állt 24-ig. Händel a variációk során fokozza a hangulatot, például a leütött billentyűk számával is, Halvorsen iktat be lassabb variációkat is.
A Halvorsen-átirat dátuma: 1896, és eredetileg, hegedű és brácsára íródott. Azaz a hegedű-cselló átirat a ritkább.
Az eredetileg küldött videó:
És az ajánlás hozzá: Ez a videó egy hatalmas csemege. Nem véletlen, legalábbis a műfajhoz képest nagynak számító, közel kétmilliós nézettsége. Ékes példa, hogy ma is lehet klasszikus értéket létrehozni, tömegeket megmozgató módon.
A magam részéről imádom az eredeti Händel Passacaille-t, fülbemászó dallamáért, nemes egyszerűségéért, hangulatfokozásáért. De az alapműre is sikerült a norvég zeneszerzőnek az átirat készítésénél egy hatalmas lapáttal rátenni (ráadásul abszolút autentikus barokk szellemben).
Az én fülemnek hihetetlen szépen szól a bravúros átirat. Szerintem Händel is csettintene gyönyörűségében, ha lett volna módja hallani.
A két hangszeren (hegedű, cselló) ugyanaz a zenész játszik. A hegedűt cselló-tartásban, függőlegesen tartja a kezében. Mivel irgalmatlan nehéz, bravúros darab az átirat, látnivalóan többször próbálja pihentetni, lazítani a kezét előadás közben.
A Youtube tele van érdekesebbnél érdekesebb Halvorsen-átiratos felvételekkel. Pár csemege vájtfülüeknek (híresebb előadókkal):
A mai napra három olasz évforduló esik, a Facebook oldalra ennyi megosztást kitenni talán sok lenne, ezért kerülnek ki ide a blogra.
1739-ben a mai napon hunyt el Benedetto Marcello (1686-1739) - nem összetévesztendő Alessando Marcello-val -, aki egyébként a testvére volt. Hogy miért pont ez a mű kerül ki vele, nem tudom megmondani. Elég sokat meghallgattam, végül ezt válaszottam. Kerestem a műről információkat, de sajnos nem találtam, ha valaki tud róla bármit, legyen olyan jó és ossza meg!
1918-ban szintén a mai napon született Ruggiero Ricci olasz-amerikai hegedűművész, aki Paganini műveinek ihletett tolmácsolója.
Vele két felvétel kerül ki - az első a La Campanella:
A blog és a Facebook oldal hagyományainak megfelelően a reggelt évfordulók böngészésével kezdtem. Az egyik fő évforduló: 1944-ben ezen a napon - 07-23-án - született Maria João Pires portugál zongorista. A YouTube-on keresgéltem zenéket Tőle, amikor is rátaláltam Mozart G-dúr zongoraversenyére (K453) - az egyik kedvencem - Pires előadásában, ráadásul a a teljes műre egy videóban:
Rákerestem a műre és egy nagyon érdekes, és szerintem nagyon jó leírást találtam róla a Nemzeti Filharmonikusok honlapján - egy 2008-as koncert műsorfüzete lehetett. Amiért ez az ismertető kikerül ide a blogra, és amiért a videó is ide kerül, és nem csak a Facebookra: nagyon ritkák - legalábbis szerintem - az ilyen könnyedén megírt, jól fogyasztható programfüzetek.
Mozart: G-dúr zongoraverseny, K453
I. Allegro II. Andante III. Allegretto, Finale: Presto
Házi seregély, 37 krajcár - írta Mozart 1784. május 27-én a kiadásait tartalmazó füzetkéjébe. E különös háziállat a 19. századi Mozart-irodalomban arról vált híressé, hogy állítólag tőle tanulta Mozart a G-dúr zongoraverseny (K. 453) variációs zárótételének témáját. Mivel a Mozart által vezetett műjegyzékbe a zongoraverseny már április 12-én bekerült, tudjuk, hogy a történet nem több a Mozarthoz kötődő számos legenda egyikénél. Mozart dallama és a seregély viszonya tehát éppen fordított, vagyis a papagájokat megszégyenítő mimézisre képes seregély - az ornitológiában jártasak számára: sturnus vulgaris - tanulta el Mozarttól a G-dúr zongoraverseny zárótételének témáját, bár - mint azt Mozart egy feljegyzéséből tudjuk - a madár a dallam kilencedik hangját az eredetinél fél hanggal magasabban énekelte, G helyett Giszt. Mozartnak a seregély talán éppoly fontos volt, mint a zongoraversenyek, ám a zenetörténet számára ez utóbbiak nemcsak Mozart madarainál, de a felfoghatatlanul gazdag mozarti életmű túlnyomó részénél is nagyobb jelentőséggel bírnak.
Nemcsak azért, mert a zongoraverseny éppen Mozartnak köszönhetően vált virtuóz magamutogatásból, vagyis szórakoztató zenéből a legmagasabb rendű, szimfóniával egyenrangú műfajjá, hanem mert az opera mellett és attól nem függetlenül a zongoraverseny Mozart talán legszemélyesebb "ügye" is volt. Túl a forma izgalmasságán, amennyiben a szólista és a zenekar drámai szembenállása az operához teszi hasonlatossá, a zongoraverseny Mozart számára társadalmi és megélhetési szempontból is meghatározó jelentőséggel bírt. Mozart bevételei ugyanis alapvetően öt forrásból származtak, és ezek közül, vagyis az arisztokrata támogatás, az operai megrendelés, a publikálás, a tanítás és a koncertezés közül ez utóbbi volt nemcsak a legkifizetődőbb, de ez járt a legnagyobb hozadékkal is. Mivel a kor szokásainak megfelelően saját szerzői akadémiáin és a mások által szervezett koncerteken Mozart főként saját műveit adta elő, a zongoraversenyek esetében zeneszerzőként és zongoristaként is bemutatkozhatott a zenerajongó bécsi arisztokrata közönség előtt. Zeneszerzői sikere ekként megrendeléseit, zongorista sikere tanítványi körét, a koncert bevétele pedig a pénztárcáját gazdagíthatta. Miután a salzburgi hercegérsekkel meglehetősen viharos körülmények között szakított, és Bécsbe költözve kénytelen volt a saját lábára állni, minderre igencsak nagy szüksége volt Mozartnak.
A G-dúr zongoraversenyt (K. 453) élete talán legtermékenyebb időszakában írta, 1784 tavaszán. Kihasználva felfelé ívelő pályáját és egyre nagyobb sikerét, a böjti időszakban megdöbbentő mennyiségű koncertet adott: 1784. február 26. és április 3. között, harminc-egynéhány nap alatt huszonkétszer lépett fel - minden csütörtökön Gallicin hercegnél, minden hétfőn és pénteken Esterházy János grófnál, háromszor szerdán önálló előfizetéses estet tartott, ezenkívül játszott színházakban és egyéb helyeken. Ha belegondolunk, hogy eközben komponált és tanított, arra kell gondolnunk, hogy Mozart számára ekkoriban a nap huszonnégy órából és egy éjszakából állt. A G-dúr zongoraversenyt ráadásul - bár maga is játszotta a művet - nem is a böjti koncertek számára írta, hanem egyik legtehetségesebb tanítványának, Barbara Ployernek, aki egy magánkoncerten június 13-án játszotta először a művet az apja által bérelt zenekar kíséretében, Mozart jelenlétében. Mozart vendégként magával vitte a koncertre a kor egyik legnépszerűbb operaszerzőjét, Giovanni Paisiellót, akinek legújabb sikere, a Sevillai borbély évekkel Mozartot és Rossinit megelőzően megismertette Figaro alakjával a bécsi közönséget. Mozart a koncerten Esz-dúr fúvósötösének (K. 452) zongoraszólamát játszotta, majd Barbara Ployerrel a nagyszabású D-dúr kétzongorás szonátát (K. 448). Az est afféle örömzene volt a Mozart-zongoraversenyek szellemében. Miként azt egy levelében megfogalmazta: "A zongoraversenyek éppen a középúton vannak a túl nehéz és túl könnyű között - igen csillogóak, kellemesek a fülnek, anélkül, hogy ürességbe fulladnának. Itt-ott csak a hozzáértők találnak rá az ízére, de úgy, hogy a hozzá nem értők is örömüket kell hogy leljék benne, anélkül, hogy tudnák, miért."
Mozart G-dúr zongoraversenye a 27 zongoraverseny közül az egyik legérzékenyebb, legszellemesebb mű - úgy tűnik, Mozart éppoly nagyvonalú volt, ha másoknak írt zenét, mintha saját maga volt az előadó. Ployerék vendégei nagy lelkesedéssel fogadták a darabot, és sikere később a bécsi közönség körében is jelentős volt, amit jól mutat, hogy egyike volt a hat, még a szerzőjük életében, nyomtatásban megjelent Mozart-zongoraversenynek. A különös harmóniai fordulatokkal operáló, jó kedélyű, stilizált katonai indulókra épülő nyitótétel, a megdöbbentő disszonanciákat és dúr-moll váltásokat alkalmazó C-dúr lassútétel, a szellemes, vígoperai hangvételű záró variációs tétel a karrierje csúcsára éppen feljutott Mozart zenéje, amit felülmúlni nem, legfeljebb csak utolérni voltak képesek a következő években született "nagy" zongoraversenyek.
Végül néhány szó a seregélyről. A madár három évig élt a gazdájával (Mozarték magukkal vitték, amikor a Stephansdom mögötti lakásba, a Figaro házassága "szülőházába" költöztek), látta Mozart második fiának megszületését, jelen volt a történelmi pillanatnál, amikor Haydn meghallgatta a neki dedikált Mozart-kvartetteket, ott volt Mozart harmadik fiának születésénél és halálánál, s nyomon követte a zenetörténet legnagyobb alakjának legaktívabb és legsikeresebb éveit. A seregély 1787. június 4-én hunyt el, Mozart az alkalomra verset írt és apró gyászszertartást celebrált, majd vett egy kanárit, mely a szobájában élt, egészen a gazdája halálát megelőző napokig.
Pár perce érkezett az alábbi email, a bloggazda változtatás nélkül közli, és a levél tárgyát is megtartja: ez a bejegyzés címe.
2011. március 12-én Olaszország megünnepelte egyesülésének 150.-ik évfordulóját. Ez alkalomból bemutatták VerdiNabucco című művét,amit Verdi az egyesülés okán komponált. A karmester Riccardo Muti volt.
A műben, amikor Babilon zsidó lakosságát rabul ejtik, a "rabszolgák kórusát" éneklik. Az előadás kezdete előtt Róma polgármestere beszédet tartott , amiben bejelentette , hogy a kormány csökkenti a művészeteknek eddig nyújtott támogatást.... Ez a bejelentés olyan hangulatot ébresztett a közönségben, hogy a rabszolgák kórusát visszatapsolták. Ekkor a karmester Muti tájékoztatta a publikumot, hogy ő nem szokott operaáriát ismételni, de ez most egy különleges alkalom, mert a jelenlegi helyzet olyan, mint egykoron, és"szép országunknak vége" is lehetilyen lépések következtében.
Ekkor az Operaház egész közönsége felállt és együtt énekelte a kórussal, a rabszolgák dalát...
125 éve - 1886-07-31-én - hunyt el Liszt Ferenc. Az évfordulón a számomra legkedvesebb Liszt zongoradarabot szeretném megosztani, ez pedig a címben szereplő A Villa d'Este szökőkútjai (Les Jeux d'eaux de la Villa d'Este). Ez a mű a Vándorévek harmadik sorozatából (1867-1877) való. "Keletkezésének ideje eleve sejteti, hogy a benne foglalt művek stílusa nem hasonlít az első két cikluséhoz. Más a darabok mondanivalója is: természeti képek vagy művészeti benyomások helyett befelé fordult monológokat, tragikus hangú vallomásokat tartalmaz; feltűnően sok gyászzenét." (Hangversenykalauz)