A már sokszor idézett Tóth Aladár könyvben remek részletet találtunk Cziffra Györgyről. A bejegyzés apropóját az alábbi esemény adja: szombaton - július 31-én - volt Liszt Ferenc halálának az évfordulója - a Facebook oldalon Liszt két művét természetesen Cziffra Györggyel osztottuk meg. Ha meg a bejegyzések között valamilyen logikai kapcsolatot próbálnánk követni, akkor is helytálló lenne a poszt, hiszen az előző Richterről szólt: egyik nagyszerű zongorista után jöjjön egy másik nagyszerű zongorista.

Az írás címe: Czifra György, a kis csodazongorás. Növendékhangverseny a Zeneművészeti Főiskolán. Az írás dátuma 1934. január 26., tehát Cziffra György ekkor még tizenhárom éves sem volt.

"Csütörtökön a Zeneakadémián Keéri Szántó Imre növendékei szerepeltek rendkívüli sikerrel. Csupa elsőrendűen képzett pianista. És mennyi valódi tehetség! Eddig a 'magyar hegedűs' volt a világmárka. A zongorajátékban csak egy-egy ragyogó névvel, Liszt, Bartók, Dohnányi nevével büszkélkedhettünk. De a fiatal magyar zongoraművészek már 'átlagban' is ki fogják vívni maguknak az elsőséget. És ebből a nagyszerű átlagból egyre-másra bontakoznak ki a kivételes művészegyéniségek. A csütörtöki növendékhangverseny különösen szép ígérete volt a magyar zongorajáték diadalmas előretörésének. (...) Az egymással versenyző szép produkciók közül aztán mintegy 'versenyen kívül' emelkedett ki egy zseniális csodagyermeknek egyenesen megdöbbentő művészete. Czifra Gyuri. Apja cigány, anyja a nép gyermeke. 'Már' tizenkét éves, de csak két év óta ismeri a zongorát. Ez alatt a két év alatt azonban olyan elképesztően fölényes ura lett a hangszerének, hogy Mozart-koncertet játszik. Mégpedig olyan muzikális érettséggel, olyan hallatlan plaszticitással, és mindenek előtt pedig olyan diadalmas, átütő erejű egyéni lendülettel, mint holmi gyermek-D'Albert."

Mozartot nem találtunk, viszont a lenti videón 13 évesen Schubertet játszik! 

"Czifra György neve kétségkívül a valódi 'művész" csodagyermekek sorába kívánkozik. Tehát a Pártos Pisták, Nagy Jancsik, Földes Bandik és Károlyi Gyuszik sorába. Igaz, ezeknek játékában annak idején valami mély öntudatlanság, valami szomnambulikus elrévültség is megdöbbentett bennünket; az alvajárók biztonsága és valami alázat és szerénység, mellyel lelkük titkos kincsei előtt, az álmok, vágyak, szenvedélyek titokzatos világa előtt önkéntelenül meghajoltak. Ez a kis Czifra egyelőre még nem látszik ismerni ezt az érzést. Szinte 'gyanúsan' fölényes. A kritikus ilyenkor fél az apodiktikus jóslástól, mert félti magát a művészgyermeket. Pedig féltésre Czifra Gyurinak aligha van szüksége. Csupa életerő, csupa egészség az ő művészete. Csodagyermekek közt a temperamentumnak ilyen őserejű, győzelmes, szinte heroikusan szabad megnyilatkozását eddig csak a korán elhunyt, feledhetetlen Nagy Jancsinál láttuk. Ez a Czifra Gyuri valóságos kis zene-Herkules, aki már a bölcsőjében megfojtja a kígyókat. Kívánjuk, hogy sohase ismerje meg a gonosz sorsok Nessus-ingét, hogy diadalmas kis művészélete diadalmasan naggyá nőjön zenekultúránk dicsőségére."

Eddig az írás, és ha fentebb egy Schubert darabot, pontosabban annak csak egy részletét tudtuk megosztani, hadd osszuk meg még egyszer, de most már a teljeset - érdekes, hogy az előző bejegyzésben is pont ezt tettük ki Richterrel:

Chopin semmiképpen nem maradhat ki:

Amikor először meghallgattuk a fenti darabot, eszünkbe jutott  Kosztolányi Szegény anyám csak egy dalt zongorázik verse. Idemásoljuk, illetve miután elolvastuk, azonnal meghallgattuk újra a keringőt...

Szegény anyám csak egy dalt zongorázik.

Egy árva dalt. Azt veregeti folyton,
és megbicsaklik elefántcsont ujja
a fekete-fehér elefántcsonton.
És elfelejti, próbálgatja egyre,
és szállni vágy, mint vérző sas a hegyre,
mert szállni tudna, szállni és röpülni,
de visszahúzza újra ezer emlék.
Ezt zongorázta kisleány-korában,
s mikor apuskával egymást szerették.
Ezt próbálgatta, amikor születtem,
és megtanulta, elfeledte csendben.
Jaj, mennyi vágy van benne, hosszu évek.
Egy szürke dalban egy szent, szürke élet.
Hogy össze nem rogy a szobánk alatta,
hogy össze nem rogy menten, aki hallja.
E dalban az ő ifjusága halt el,
s a semmiségbe hervadt vissza, mint ő.
Kopog-kopog a rossz, vidéki valcer,
és fáj és mély, mint egy Chopin-keringő. 

És ha már annyit hivatkoztunk az előző Richter-bejegyzésre, az utolsó darabnál is erre fogunk, hiszen ott is Brahms mű volt az utolsó, legyen itt is az:

A bejegyzés szombat délután és este íródik, mert a jelen állás szerint vasárnap nem lesz időnk, hogy a Facebook oldalra rendszeres időközönként kikerüljenek a zenék, ráadásul sokkal többet tennénk ki, mint más napokon.

Ha csak a wikipédia vonatkozó cikkelyére hallgatnánk, hét szerzőtől kéne műveket vagy részleteket kitenni - "Repertoárjában kiemelt helyet foglaltak el Beethoven és Prokofjev, valamint Schumann, Schubert, Bach, Debussy és Ravel művei" -, ennyit biztosan nem fogunk, viszont Brahmsot mindenképpen szeretnénk. E sorok írásakor még semmi nem biztos, elkezdjük a válogatást, aztán majd meglátjuk...

És ha már a wikipédiát idéztük, hadd idézzük ismét, csak hogy eldöntsük a szerzők sorrendjét, pontosabban azt, hogy ki legyen az első: "Richter 1942-ben bemutatta Prokofjev No. 6-os zongoraszonátáját, s ettől kezdve a komponista műveinek propagálója lett (Prokofjev neki ajánlotta 9. szonátáját).

Kezdjük tehát Prokofjev hatodik szonátájával, annak is negyedik tételével, amelyről Pándi Marianne így ír a Hangversenykalauzban: "A finálé groteszk és démoni mozgalmassága közepette egyszerre Andantéra lassul a tempó, és újból felhangzik a szonátát indító terc-mixtúrás témafloszkulus, amely a továbbiakban a befejezés motivikus alkotórészévé válik." 

Jöjjön akkor a kilencedik szonáta, itt egyszerűen nem tudtunk dönteni, hogy melyik tétel legyen, ezért megosztjuk mind a négyet.

Az első kettő, illetve a szokásos idézet: "Az utolsó zongoraszonáta 1947-ben keletkezett. Első tétele nyolcütemes, népdalszerű témaperiódussal indul, szólamai olyan tisztán énekelhetők, világosan vezetettek, mintha vokális tétel számára készültek volna. A melléktéma energikusan ritmizált unisono képlet. A szonátatétel kódájának anyaga sajátos módon kapcsolódik a gyors tempójú második tétel sebesen pergő futamaihoz. Ebben a tételben ismét a zeneszerző jellegzetes hangvétele uralkodik.

I. Allegretto; II. Allegro strepitoso.

A harmadik tétel: "A lassú harmadik tétel témaformálása romantikus emlékeket idéz fel, gyors szakasza Prokofjevnél szokatlanul dúsan hangszerelt, szinte orkesztrális hatású. Lassú és gyors formarészek váltakozása a tétel során még egyszer megismétlődik."

III. Andante tranquillo – Allegro sostenuto.

A negyedik tétel: "A finálé nagy felületekkel formált, sokarcú muzsikája a kódában távoli harangszó effektusaival búcsúzik."

IV. Allegro con brio, ma non troppo presto.

Prokofjev után Schuberttel szeretnénk folytatni, a lenti művet - az Op. 90-es NÉGY IMPROMPTU negyedik darabját - rengetegszer meghallgattuk Guldával, de minden elfogultságunk ellenére a mai napon Vele mégsem tehetjük ki...

Schubert után Schumann: C-Dúr fantázia, amelyről így ír Csáth Géza: "Schumann munkái közül a C-dúr zongora-fantaziáját szeretem a legjobban. A tavasznak, az ifjúságnak, az életkedvnek felséges tomboló himnusza ez. Invenció-lavina, konstrukciótökély. Erő, bátorság, ellágyulás, szerelem: mindaz, ami egy fiatal férfi kedélyét foglalkoztatja. Számomra ez a fantázia képviseli leginkább Schumannt."

A Hangversenykalauzból most nem idézünk - művenként egy idézet elég, aki szeretne, úgyis utána tud nézni.

Első rész:

Második rész:

Harmadik rész:

Negyedik rész:

És végül Brahms. Sokat gondolkoztunk, hogy melyik mű legyen, végül az Op. 10-es Négy ballada második darabja lett, amelyet egyszer már megosztottuk Michelangelivel is.

Délután háromkor kezdtük a bejegyzés írását, most este kilenc múlt, ezekre gondoltunk mi. Szívesen veszünk további Richter által játszott darabokat akár kommentként, akár a Facebook oldalon posztként.

Jelen sorok írója 2002 és 2006 között heti rendszerességgel találkozott Antal Imrével a Damjanich utcában  - egészen pontosan a bulvár sajtóban is sokszor emlegetett Piroska vendéglőben: Ő a 40-es, én a 44-es számú házban laktam. Beszélgetéseink - amelyek sokkal inkább 10-15 perces csendes üldögélések voltak -, sajátos és szinte minden alkalommal ismétlődő forgatókönyv szerint zajlottak: a "Szervusz, Imre, megengeded?" kérdésre mindig jókedvű "Halihóóó, parancsolj" volt a válasz.

Rögtön ezután - már az asztanál ülve - megegyeztünk, hogy meghívom egy Unicumra, természetesen csak kicsire - nem volt alkalom, hogy ne nyomatékosította volna, hogy a kis Unicum az az Imicum..." Mondj jóóókat" - folytatatta a beszélgetést jellegzetes hanghordozásával és gesztusaival, és én ilyenkor sokszor a Bartók rádióban aznap reggel vagy az elmúlt napokban hallott művet említettem neki válaszként. És bár a rövidtávú memóriája ki-kihagyott, nem volt olyan mű, amelyet ne kezdett volna el azonnal dúdolni: "Paparíraram..." - és a dúdolásban sosem ütött mellé...

Három zenei emlék szokott eszembe jutni vele kapcsolatban. Az egyik: többször elmondta, hogy Brahmsnak egészen kicsi, tömzsi, "virsliszerű" ujjai voltak, és mégis nagyon tudott zongorázni. A másik - és ezt egy korábbi posztban már leírtam: "Ha valami vidám és nagyon boldog zenét hall az ember, és első hallásra nem tudja sehová sorolni, akkor biztos lehet benne, hogy Mendelsohn zenéje az..." (Az idézet nem teljesen pontos, de a mondanivaló egészen biztosan ez volt) És végül a harmadik: egyszer talán kicsit félve kérdeztem meg Tőle: "Te, Imre, a Mozart-zongoraversenyek nem mind ugyanolyanok?" Erre ő csak nevetett, és azt mondta: "Csak látszólag. És minden vidámságuk ellenére hatalmas feszültség és indulat van bennük..."

Azóta ez sokszor eszembe jutott, és vártam, hogy megértsem Mozart zongoraversenyeit, vagy legalább meghalljam bennük azt a markáns különbséget, amely például a Beethoven zongoraversenyekből azonnal kihallatszik.

Nem tudom, hogy teljes megértésről lehet-e egyáltalán beszélni majd valamikor, valami megértés- vagy megvilágosodásféle azonban az utóbbi időben mintha megtörténne: a blog írása óta nagyon sokat olvastam Mozart életéről és zongoraversenyeiről, és nagyon sokszor néztem végig teljes műveket a Youtube-on - jó néhányat többször is. Az olvasmányélmények, a zene és a képi hatás - sokszor a karmester vagy a zongorista mozdulatai, gesztusai, mimikája (igen, például a sokat említett Gulda) - aztán nagyon sokat segítettek a megértésben: a korábban egybefüggő masszát, ahol kell, szétválasztották, ahol kell, még jobban összegyúrták.

Ezt a zenei élményt - kicsi túlzással a zene adta katarzist - szeretném most e posztban továbbadni, mégpedig Mozart két, merőben más hangulatú zongoraversenyének megosztásával.

Az első az 1777-ben írott No. 9. Esz-dúr zongoraverseny (K 271), amelyet - és ide egy CD borítóból vett idézet kívánkozik: "(...) a zenetörténet-írás a 21 éves zeneszerző addigi alkotásainak csúcspontjaként értékel." (Szitha Tünde) Egy személyes élmény is indokolja ennek a műnek a választását: életemben ez volt az első Mozart zongoraverseny, még bakelit lemezen hallgattam gimnazista koromban.

A mű első tétele, Allegro:

A mű második tétele, Andantino:

És végül a harmadik tétel, Rondo. Presto:

A fiatalkori zongoraverseny után következzen az 1786-ban komponált és az előző bejegyzésben már említett c-moll versenymű, amely szintén teljes egészében megosztásra kerül, és amelyhez a Zeneműkiadó Tóth Aladár Válogatott zenekritikái 1934 - 1939 című könyvéből szeretnék idézni. Az írás címe: A  női kamarazenekar hangversenye Bartók közreműködésével (1938. február 13.) (Ezen a koncerten a c-moll zongoraversenyt Bartók játszotta a maga komponálta kadenciákkal)

"(...) Aztán a c-moll zongoraverseny. Már a 'beérkezett' Mozart írja, aki már túl van nagy bécsi sikerein, már pozíciót teremtett magának a nagyvilágban. És íme: ebből a látszólag kerékvágásba jutott életből egyszerre sötét, tragikus árnyak tolulnak fel, felszakadnak régi sebek és megjelennek egy kérlelhetetlen végzet nyomasztó sejtelmei. A boldogság már csak az Adagio földöntúli harmóniájában énekelheti megváltó dallamát és a tragikus küzdelem mélyén ott lappang valami vigasztalan melankólia, a rezignáció hangja. Milyen más Mozart ez! Mennyire tisztán látja már ez a zseni, hogy amit a földi boldogságból meghódított, az nem maradhat az övé, hogy a valóság kisiklik kezei közül, mennyire ráeszmélt már ebben a grandiózus zongoraversenyben letipró sorsának egész fájdalmas pátoszára!"

A fenti idézetre rímelő ismertetők közé szeretném beszúrni az egyes tételeket, az idézetek forrása: Pándi Marianne Hangversenykalauz című könyve.

"A mű keletkezésének ideje 1786 márciusa; a Köchel jegyzékben nyomban utána a Figaro lakodalma című opera következik. Mégsem mondható el, hogy a színpadi mű pezsgő mozgalmassága, ötletgazdagsága nyomot hagyott volna ezen a szenvedélyes, sötét tónusú alkotáson, amely a zongoraversenyek között csak a másik moll-darabhoz, a d-moll koncerthez hasonlítható. A megnyitó tételt elejétől végig ez a békétlen indulat, ez a szubjektív hang jellemzi.

Az első tétel első része, Allegro:

Az első tétel második része, Allegro:

Eltér a megszokottól a lassú tétel Larghetto jelzése is, bár ennek Esz-dúr dallamossága kiegyensúlyozott hangulatot, megbékélést ígér. Ezúttal ennek a tételnek adott rondóformát a zeneszerző, a rondótémát a zongora egymaga intonálja. „Beszélgetőpartnerei” ezúttal a fuvolák, oboák, klarinétok és fagottok, amelyeket olykor a kürtök lágy tónusa is kiegészít és amelyek különféle összetételben 'felelgetnek' a zongorának.

A második tétel, Larghetto:

A zárótétel variációsorozat, bár mozgalmas, de nem vidám zene, legfeljebb a rövid C-dúr változat időtartamára derül fel egy kevéssé vészterhes komorsága."

A harmadik tétel része, Allegretto:

Jó egy héttel ezelőtt rövid ismertető társaságában megosztottuk Mozart utolsó zongoraversenyét. Mahler és Respighi után szeretnénk visszatérni Mozarthoz, és ezúttal egyik legismeretebb és legnépszerűbb zongoraversenyéről szeretnénk írni, természetesen a teljes mű megosztásával.

Elsőként a Zeneműkiadó 1957-es kiadványából - Mozart élete képekben - idézünk:

"(...) 1782 és 1786 között nem kevesebb, mint mint tizenöt zongoraversenye született: itt világosan felismerhető, hogyan fejlődött ez a legmagasabb, legnemesebb értelemben vett 'szórakoztató zene' - valósággal személyes, szenvedélyes hitvallássá. (A d-moll zongoraverseny keletkezésének ideje 1785, a darab elkészülte után maga Mozart mutatta be a művet Bécsben - a szerző megjegyzése) Kezdetben - apjához 1782. december 28-án írt levele tesz erről tanúságot - így jellemezte ezt a zenét: 'A versenyművek valami középmegoldást jelentenek a túlnehéz s a túlkönnyű között, briliánsak, nagyon kellemesek a fülnek, természetesek, anélkül, hogy a hang elveszne az ürességbe... esetenként még a komolyabb műértők is élvezetet találhatnak bennük, de mindig úgy, hogy a laikus is elégedett lehessen velük anélkül, hogy talán tudná, miért?...'

Nemsokára ezután azonban olyan D-moll (Köchel-jegyzék 466. sz.) és C-moll (Köhlel-jegyzék 491. sz.) zongoraversenyeket írt, amelyek már levetettek magukról minden 'szórakoztató jelleget', s komor démoni hatásukkal szinte megrettentették a kortársakat és az utódokat... Így igazán nem lehet csodálkozni azon, hogy Beethovent épp a D-moll zongoraverseny komolysága bilincselte le, nyilvánosság előtt is játszotta saját kadenciáival."

A továbbiakban menetrendszerűen idézünk Pándi Marianne Hangversenykalauz című könyvéből, és beszúrjuk a tételeket Friedrich Guldával - valahogy azt érezzük, hogy ez a mű vele a legjobb. (Mintha Gulda arcán a mosoly egyszerre lenne démoni és angyali: pont mint a zongoraverseny...)

"Mozart zongoraversenyeinek általános jellemvonásait a d-moll koncert újakkal egészíti ki. Moll hangnem viszonylag ritka Mozart életművében, éppen ezért kell ezeknek a kompozícióknak hangsúlyozott jelentőséget tulajdonítanunk. A d-moll tonalitás különös hangulatvilágot képvisel ebben az életműben, szokatlanul komor, sötét színeivel. Ez a hangnem adja démoni alaptónusát a Don Giovanni című operának, és ez a Requiem hangneme is. Démoni mélységek tárulnak fel a d-moll zongoraverseny mindhárom tételében: a dallamok szaggatott lélegzetűek, szinte valamennyi apró motívum a végzet terhét hordozza. Ez a végzet-atmoszféra döbbenti meg a hallgatót mindjárt az első tétel elején, a bevezető tuttiban, de nem kevésbé sötét és vészterhes a zongora szólama sem.

Az első tétel első része:

A második rész:

A lassú tétel egyike a zeneszerző legpoétikusabb románc-zenéinek, a mélabús álmodozást azonban a tétel középrészében könyörtelenül félbeszakítja egy vad, riasztó látomás.

A zárótétel rondótémája ugyancsak komor és félelmetes, a befejezés előtt azonban kivilágosodik a szín, dúrba fordul a zene, hogy vidáman, bár kissé gunyoros fintorral vegyen búcsút a hallgatótól."

A Mahler poszthoz hasonlóan e poszttal is kicsit megkéstünk, reméljük azonban, hogy a kedves Olvasók örömmel veszik - a nyolc napban még bőven benne vagyunk.

Hasonlóan az előző bejegyzésekhez, ezúttal is idézni fogunk, előtte azonban az életrajz és egyéb érdekességek iránt érdeklődőknek ide másolunk két linket:

http://hu.wikipedia.org/wiki/Ottorino_Respighi

Official site of the Respighi Society, hosted by Music Web. Biographical details, interview with his widow, reminiscences, recommended recordings...:

http://www.musicweb-international.com/respighi/

A Zeneműkiadó Tóth Aladár Válogatott zenekritikái 1934 - 1939 című könyvében nagyon érdekes írást találtunk - A Láng, Respighi-újdonság az operaházban (1935. április 17.) - amelynek most az első bekezdését idézzük:

"'La Fiamma' - A láng - a címe Respighi új operájának, és a cím már maga is szinte szimbólikusan hirdeti a világhírű zeneszerző olaszságát. Mert nincs még egy nemzet, mely az olaszhoz hasonlóan tudná lángra gyújtani a művészetben az emberélet nagy máglyáját, az érzések, az álmok, szenvedélyek belső világának tüzét, a jelenségvilág külső forgatagának ezerszínű lobogását. A leghíresebb tüzet, igaz, Wagner gyújtotta az operaszínpadon. De a wagneri tűzvarázs az életet romboló Logét idézi: a Muspillit idézi, a nagy világégést; szépsége a hősi tűzhalálban teljesedik be. Az olasz szellemnek azonban nem kell 'felidézni' a tűzistent: benne él a vérében; ez a tűz nem az élet hamvasztója: ez a tűz maga az élet; és lángja: az élet lobogó szépsége."

Eddig az első idézet, most pedig szeretnénk megosztani Respighi egyik művét teljes egészében. Választásunk a Róma kútjaira esett: a tűz után szimbólikusan jöjjön víz; ráadásul ebben a hőségben talán ez az a zene és a lenti kép is jelenthet valami enyhülést...

A választás másik oka - és innentől Pándi Marianne Hangversenykalauz című könyvét hívjuk segítségül: 

"1916-ban írta Respighi a később Római triptichon néven ismertté vált szimfonikus költemény-ciklus első tagját, amely nemzetközi hírnevét megalapozta. A kompozíciót ugyanez évben mutatták be Rómában. A partitúra elejére Respighi a következő előszót nyomatta:

'Ebben a szimfonikus költeményben a zeneszerző azokat az érzéseket és látványokat kívánja kifejezni, amelyeket Róma négy kútja keltett benne abban a napszakban, amikor jellegük a leginkább összhangban van a környező tájjal, és amikor szépségük a legékesebben szól a szemlélőhöz.

A költemény első része, amelyet a Valle Giulia kútja ihletett, pásztori tájat juttat eszünkbe: birkanyájak vonulnak és vesznek bele a római hajnal friss és párás ködébe.

I. A Valle Giulia kútja hajnalban. Andante mosso;

Váratlan, erős kürtszó jelzi a második rész kezdetét (A Triton kút). Olyan, mint egy örömteljes hívogató, amelyre csoportosan szaladnak össze a najádok és tritonok, a vízsugarak között táncolva, kergetőzve.

II. A Triton kút reggel. Vivo;

Ünnepélyes téma hangzik fel a zenekarban. Ez a Trevi kút, fényes délben. Az ünnepélyes téma a fafúvókról a rezekre vándorol és győzelmes alakot ölt. Fanfárok zendülnek meg: a hullámok ragyogó felszínén Neptun szekere jelenik meg tengeri lovaktól vontatva, szirének és tritonok csapatától kísérve. A kíséret eltávolodik, miközben távolból még hallani a fanfárokat.

III. A Trevi kút délben. Allegro moderato; 

A negyedik rész (A Villa Medici kútja alkonyatkor) szomorú témával jelentkezik, amely csendes vízcsobogásból emelkedik ki. Ez a naplemente vágyakozásteljes órája. A levegő telve van harangzúgással, madárcsicsergéssel, lombsusogással. Azután minden lassan megnyugszik az éjszaka csendjében.'”

IV. A Villa Medici kútja alkonyatkor. Andante