Az előző két bejegyzés lezárásaként(?): a Kiszin koncertről azt írtam, hogy Kiszin nem "érdemelte meg" az utolsó hangok előtt bekiabált bravót, mert nem provokálta ki. És megint eszembe jutott egy zenei élmény, ahol az utolsó tétel végén mintha ilyesmi történne. A főszereplő természetesen a túlfűtött Gulda.
Ha csak ennek az utolsó tételnek a végét néznénk, azt is mondhatnánk, hogy Gulda ellenszenves, hatásvadász vagy pózőr - nyilván van, akinek az is. Az egész tétel vagy akár a teljes mű alapján viszont sokkal inkább igaz: az utolsó másodpercek a koncert természetes befejezését jelentik. Érdemes egyébként figyelni Gulda arcát: én nagyon kevés zongoristát, zenészt láttam, aki ennyire élvezné a zenét.
És a másik nagy Gulda-kedvenc... (Mióta várok arra, hogy legyen valami apropó, hogy megoszthassam ezt a részletet...) Ezt a videót körülbelül százszor néztem már meg az első nyolc-tíz másodperc miatt: a legkedvencebb részem, ahogyan kinéz balra, majd magára mutat... Egyszerre ördögi és mégis angyali...
Eredetileg az előző bejegyzés hozzászólásainál szerettem volna megosztani egy linket, de ahogyan a gondolat elkezdett önálló életet élni, úgy nőtte ki magát a hozzászólás önálló bejegyzéssé.
A "kiváltó" komment lényege röviden: illik-e, szabad-e tételek, balett esetén részletek, jelenetek végén tapsolni? Itt jutott eszembe egy korábbi zenei élményem, ahol is az első tétel után a közönség tapsolni kezd. Azt gondolom, hogy ide kifejezetten illik a taps, sőt, talán hiányozna is, ha nem lenne...
Egy apró megjegyzés a zene elé: nemrégiben a Bartók Rádióban fél füllel hallottam a hangnem-szimbolikáról. Valamelyik este rákerestem, és találtam egy írást, amely szerint az a-moll hangnem északian visszafogott. Érdemes ennek fényében is meghallgatni Grieg a-moll zongoraversenyét az alábbi feldolgozásban: ez nekem minden, csak nem északian visszafogott...
(A hosszú tétel két videóként fért csak fel, szerintem nagyon érdemes végignézni és meghallgatni mindkettőt, nagyon gyorsan telik az idő...)
Az első rész:
A második rész:
A második tétel csak a rend kedvéért:
És végül a harmadik tétel (9:39-nél mintha Gyurcsány Ferenc ülne a zongoránál...)
Szolgálati közlemény:
Gustavo Dudamel vezényli a Los Angeles-i Filharmónikusokat 2011-02-02-án és 2011-02-03-án a MÜPÁ-ban:
A három (!) ráadás után - CHOPIN: cisz-moll keringő, Grande valse brillante és b-moll scherzo - a közönség őszinte szeretettel és felállva ünnepelte a zongoristát. Nem túlzás kijelenteni, hogy Kiszin és a budapesti közönség egy életre eljegyezték egymást.
Tartva magamat az egyik első poszthoz írt hozzászóláshoz, ez a bejegyzés sem kíván kritika lenni: a Jacques Loussier koncerthez hasonlóan ezúttal is maradjunk az élménybeszámoló kategóriánál. Kritikák egyébként már jelentek meg a hangversenyről, én hármat találtam:
Kiszin billentéseiről, az esetleges melléütésekről, Chopin és Schumann értelmezésekről tehát már szóltak mások, illetve a koncert egyik apró részletéről, a Chopin balladák utolsó taktusai előtt bekiabált bravóról is tett rövid említést az egyik fenti írás. Azt gondolom, hogy ennél a momentumnál - a hangverseny egyetlen disszonáns hangja - érdemes picit hosszabban elidőzni. Nyilván vannak olyan koncertek, olyan előadások, amelyeken egy ilyen, idő előtt bekiabált bravó nem lett volna zavaró, sőt, még nagyon is helyénvaló lett volna, itt azonban kifejezetten tapintatlan volt.
Először is: nem tűnt őszintének, sokkal inkább előre eltervezettnek és tolakodónak. Mintha hallgatótársunk pár másodpercre főszereplővé kívánt volna előlépni, mintha azt óhajtotta volna közölni mindenkivel, hogy a teremben egyedül ő tudja, hogy hol ér véget a mű, és neki igenis joga van megfosztani a hallgatóságot az utolsó hang(ok)tól, valamint attól az élménytől, amelyet a hallgatóság együtt él át feszült csendben az utolsó hang és a taps között. Ez az élmény a másodperc tört részénél is rövidebb, olyannyira, hogy ezt egyetlen mértékegységben sem lehet kifejezni, de mégis, ez a hangversenyek lelke.
Másodszor: Kiszin ezt az idő előtti bravót nem provokálta ki. Kiszin ugyanis tapintatos művész, aki nem hatásvadász, és aki nem tolja magát előtérbe.
Mint oly sokszor eddig, hadd idézzek most is Máraitól, egészen pontosan a Füveskönyvből:
“Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.”
Ha ezt áttesszük a zene nyelvére, valahogy így hangozhatna: "Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a pontos interpretáció, a jól eltalált hangsúlyok, igen, becsesebb, mint maga a tökéletes előadás. Van egyfajta előadói tapintat, ami az előadói teljesítmény felsőfoka. (...) Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő hangokat és hangsúlyokat ismeri, hanem a háttérben maradás gyöngédségét is. Vannak ritka művészek, akik tudják ezt. Akik a zenei tehetséget, az abszolút hallást párolták és nemesítették, s nem okoznak soha kellemetlen élményt erőszakos és öncélú gesztusaikkal, színpadias hajlongásukkal, akik nem helyezik magukat az előadott mű és annak szerzője elé... (...) Ez az előadói tapintat és gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség a művészet valódi csúcsa."
Én ezen az estén pontosan ilyennek láttam Kiszint. Bár jóval korábbra terveztem ennek a bejegyzésnek a megírását, végül egyáltalán nem bánom, hogy csak most írom - a koncert után jó tíz nappal -, ugyanis ennyi idő alatt korábban fontosnak tűnő élmények elillantak, Kiszin tapintatának élménye pedig felerősödött.
Végül egyetlen koncert utáni mozdulat: Kiszin helyet foglalt a viszonylag hosszú és a művész látványától kissé zavarttá váló sor előtt, bólintott, szemöldökét kissé felhúzta, és két tenyerét felfelé fordítva jelezte, hogy akkor jöjjön az első, kezdődjön az aláírási ceremónia. Ebben az apró mozdulatban a meghajlások tapintata köszönt vissza: soha nem láttam művésztől ennyire természetes, ennyire magától értetődő és szerény gesztust, illetve soha nem láttam művészt ennyire szerényen meghajolni. És ha most visszagondolok a hangversenyre, pontosan ez a tapintat adta ennek a koncertnek a lelkét, és ezen még a bekiabált bravó sem tudott léket ütni.
A Facebook oldal egyik kedves követője - aki egyébként a blog rendszeres hozzászólója is - még a hét elején jelezte, hogy nagyon várja a november 24-ei napot: egyik nagy kedvencének szomorú évfordulója.
Mint már többször elfordult az oldal életében: ilyenkor a "szerkesztő bizottság" átengedi az adott napot, viszont ezúttal hét ajánlás érkezett, és hét videó egy nap a Facebook oldalon talán kicsit sok lett volna, így lett az ajánlásokból bejegyzés.
Érdekes egyébként, hogy halála előtt egy nappal Freddie Mercury a nyilvánosságnak is bejelenti, hogy HIV pozitív, az utolsó sajtóközlemény szövege itt érhető el.
És akkor jöjjenek a zenék: az ajánlásokat változtatás nélkül másoltam be.
1, "Ezt feltétlenül. Ezt a dalt ebben a formában csak itt a YT-on találtam először. Megrázóan csodálatos előadás, azt hiszem minden benne van, amiből kiérezhető Mercury tehetsége, egyénisége...."
2, "Huh. Nagyon nehéz választani.... A dalok 90%-át tudnám ajánlani valamilyen szempontból... :) Ezt azért, mert lemezen ez az egyetlen dal, amit úgymond "kívülállóval" közösen énekelt."
3, "Ezt az előző cáfolatáért... :) Illetve, mert tudom, hogy a Mindennapi klasszikusok Roma rajongó, míg felénk a Barca a nyerő ;))) Ez a dal amúgy is Mercury önálló lemezén jelent meg, nem a zenekarral közösen. És e mellé megjegyezném, hogy imádta az operát, és a balettot."
4, "A balett szeretete megnyilvánul az I Want to Break Free című dalukban is, melynek klipjében a Royal Balett társulatát kérte fel egy közös szereplésre."
5, "Ez esetben még annyit hozzáfűznék, hogy ha már említettem Maurice Béjarttal való kapcsolatot (korábbi privát levelezésben - a bloggazda megjegyzése), az annyi, hogy a koreográfus készített műsorkoreográfiát a Queen zenéjére, és ha tudod, még ezt a klipet beszúrhatnád:
6, "Kedvenc lemezemről, egyik legjobban kidolgozott dal, eszméletlen jó klippel, mondhatni népzenei elemekkel..."
De nem csupán a címben említett művet, hanem Kodály Psalmus hungaricus, és Dohnányi Ünnepi nyitány című művét is.
A korábban többször idézet Kovács Sándor: Bartók című könyv így erről:
"Budapest fennállásának ötvenedik évfordulójára tervezett jubileumi hangversenyre a hivatalos felkérést éppen a nemrég meghurcoltaknak adja a főváros vezetése: Bartóktól, Kodálytól és Dohnányitól várnak új műveket.
Kodály arra használja fel az alkalmat, hogy hangokba öntse a megbántottak keserű panaszát: az 55. zsoltár egy régi magyar fordításának szövegére ír elementáris hatású darabot (Psalmus hungaricus).
Bartók Trianonról mondja el a véleményét. Olyan művet alkot, amelyben különféle népek jellegzetes táncai jelennek meg (konkrét parasztzene-idézet nélkül). A népeknek ezt a 'körtáncát' ritornellként visszatérő, félreérthetetlenül magyaros melódia köti össze. A testvérré válás zenei utópiája tehát a Táncszvit: egy olyan birodalomé, amelyben a különféle nemzetek egyenrangúak, de amely mégiscsak elsősorban magyar, mivel a magyarság játssza benne az összekötő szerepet.
Az ünnepi közönség mindebből mit sem ért. Míg a Psalmusnak hatalmas sikere van, a Táncszvitet rideg közöny fogadja. Nem egészen ok nélkül: a zenekar csapnivaló előadást produkál.
Bartók megint úgy érzi, felesleges komponálnia. S amikor kiderül, hogy a Mandarin budapesti előadásából sem lesz semmi, már-már leszámol azzal, hogy valaha is komponálni fog. 1926 tavaszáig tart ez a bénult állapot; Stravinsky budapesti hangversenyéig."
Eddig az idézet, jöjjön a Táncszvit első részlete:
Az előző két bejegyzés lezárásaként(?): a Kiszin koncertről azt írtam, hogy Kiszin nem "érdemelte meg" az utolsó hangok előtt bekiabált bravót, mert nem provokálta ki. És megint eszembe jutott egy zenei élmény, ahol az utolsó tétel végén mintha ilyesmi történne. A főszereplő természetesen a túlfűtött Gulda.