A szokásoktól eltérően ezúttal nem a megszokott antikvár könyvekből következik idézet, hanem a Vince Kiadó Olasz kulinária című kiadványából. A könyv tartományonként mutatja be az adott régió konyháját, Marche tartománynál külön fejezet foglalkozik Rossinivel:

"Gioacchino Rossini 1829-ben írta utolsó nagy operáját, a Tell Vilmost. Ezután a 37 éves zeneszerző, az olasz opera buffa, a vígopera mestere, sikereinek csúcsán önként visszavonult, hogy az elkövetkező 32 évben elegendő ideje legyen másik hobbija, a buona tavola, az asztali örömök hódolatára. Amikor Rossini 1868-ban Párizsban meghalt, hagyatékában néhány önmaga által kitalált receptre is leltek. Ezenkívül sok szakács ajánlotta neki legújabb találmányát, így aztán ma több mint száz étel viseli az alla Rossini melléknevet.

Rossini 1792. február 29-én született Marche északi részén, Pesaróban, egy kikötővárosban, életének nagy részét azonban Párizsban töltötte. Ott nemcsak francia finomságokból állított össze menüket, hanem kombinálta az olasz specialitásokkal, melyeket rendszeresen megrendelt magának hazájából. Kifejezett gyengéje volt az erős olasz bor, a marsala, de rizottókészítéshez való rizs, szarvasgomba és napon érlelt paradicsom is bőségesen érkezett, amelyeket aztán a mester összeházasított a párizsi konyha kínálatával.

A zeneszerző eredeti receptje a maccheroni siringati, a fröcskölt makaróni. Nevét fáradságos elkészítési módjának köszönheti. Libamájból, yorki sonkakrémből és szarvasgombából készülő tölteléket apró ezüstfecskendővel kellett a főtt makaróni belsejébe juttatni. (...)

Számtalan anekdota szól Rossiniről, az ínyencről. 'A sevillai borbély' frenetikus sikerű premierje után levelet írt Maria Colbran szoprán énekesnőnek, és ebben nem a vígopera nagyszerű fogadtatásáról lelkesedik, inkább a saját maga által kitalált szarvasgomba receptet írja le ekképpen: 'Provence-i olajat, angol mustárt, francia ecetet, kevéske citromlevet, borsot és sót vegyünk, keverjük össze alaposan, és adjunk hozzá darabkákra vagdosott szarvasgombát, melynek mennyei illata végül is extázisba kergeti majd az ínyenceket.' Colbran kisasszonynak alighanem ízlett a mester főztje, ugyanis később Rossini felesége lett. Egy apostoli titkár, kardinális - a muzsikus korábbi ismerőse - még meg is áldotta a pompás receptet." (Nem elírás, a könyv Maria Colbrant ír, a wikipedia és számos más forrás Isabella Colbrant...)

Utólag beszúrt videó, visszaolvasva nagyon hiányzik a zene, kicsit talán közhelyes, de ha már fentebb a Sevillai borbély van megemlítve...

Sajnos az utóbbi időben egyszerűen nincsen időm rendes bejegyzést írni, csak videókat tudok összegyűjtögetni, így van ez ezúttal is.

Első vers:

Második vers:

Harmadik vers:

Negyedik vers:

Ennyi lenne, illetve természetesen lenne még több, sokkal több, de jöjjenek inkább kommentként...

Megnéztem a Wikipedian: Csákányi László rengeteg filmben szerepelt, egyiket-másikat láttam is, de nekem Ő Karak marad örökre:

Az elmúlt napok valamelyikén a Facebook oldalon érkezett megosztásként az alábbi három videó, szerintem nagyon megérdemlik az önálló bejegyzést, ráadásul régen volt "Ki a legjobb ... játékos" poszt.

A megosztó ezt írta: "Paganini-Liszt La Campanella művét megtalálhatjuk a Youtube-on Cziffra György, Arthur Rubinstein és Evgeny Kissin előadásában is (többek között).

Érdemes meghallgatni és összevetni ebben az esetben e három, merőben különböző megközelítésű interpretációt."

Jöjjenek bátran a hozzászólások, és jöjjenek a megosztott videók is!

Az első:

A második:

És végül a harmadik:

A blog indulása óta várom a mai napot és jelen bejegyzés publikálását a koncertről, amelyről a wikipedia vonatkozó cikkelye így ír: "Sokan máig állítják, hogy ennek a hangversenynek nem kis része volt az október 23-ai hangulat alakításában.

Nézzük, hogy Cziffra György miként emlékszik vissza erre, és miként ír erről Ágyúk és virágok című könyvében:

"Elkövetkezett az 1956-os év. Magasabb körökben már fölmerült a gondolat, hogy bizonyos idő multán kiküldenek a Szovjetunióba, és talán az év vége felé esetleg... Párizsba. A lehetetlent is fel lehet tételezni, amit egyébként én már réges régen megtettem. De előbb át kellett mennem (újra?) a tűzpróbán, a szó eredeti értelmében egyaránt.

Azoknak az őszi zenei ünnepségeknek keretében, melyek Magyarországon évente Bartók Béla emlékét őrzik, az illetékesek felkértek egy kínai pianistát, hogy játssza el Bartók híres II. zongoraversenyét, amit ekkortájt lejátszhatatlannak tartottak. Kitűnő kollégámnak az volt a híre, hogy tíz nap alatt tanulta meg Mao összes gondolatait és meg is értette őket. Hat hónap állt rendelkezésére a mű megtanulására. Hat hétig habozott, mielőtt lemondott volna. Így örököltem én ezt a hangversenyt és ezt döbbenetes darabot, amely még ma is egyike korunk zongorairodalma legbonyolultabb műveinek. Nem valami vidám szívvel fogadtam el a megtiszteltetést, de megértették velem, hogy ettől a fellépéstől erősen függ későbbi kiküldetésem Moszkvába, Londonba és főleg... Párizsba.

Nekiálltam tehát, bedobva apait-anyait, úgy dolgoztam, mint egy őrült. De azt is tudtam, hogy ha sikerül ezt a nehéznél is nehezebb szerzeményt a rendelkezésemre álló idő alatt megtanulnom, ez a próbatétel fölszentelne a saját magam előtt is a nemzetközi karrierre.

Elérkezett a nagy nap, a hangverseny jövővel terhes diadalt aratott. Ez a zene a maga szinte tébolyult bonyolultságával, mely mégis maga a kristályos rend, kiváltotta belőlem azt, hogy túltegyek magamon, és a közönségből úgy tört ki a taps, mint az izzó láva.

Október 22-e volt.

Másnap a határ megnyílt. Emberek tízezrei zúdultak át a határokon támadt réseken.

Nem volt sok időnk a döntésre. Az emigrálásra szavaztam."

Erről a bizonyos koncertről természtetesen van a Youtube-on videó, így elkészült a lejátszási lista is, az indításhoz ide kattints!

Érdekességképpen még egy Mozgóvilág cikk a fenti hangversenyről és az 1996-ban kiadott lemezről Fáy Miklós tollából.