De nem csupán a címben említett művet, hanem Kodály Psalmus hungaricus, és Dohnányi Ünnepi nyitány című művét is.

A korábban többször idézet Kovács Sándor: Bartók című könyv így erről:

"Budapest fennállásának ötvenedik évfordulójára tervezett jubileumi hangversenyre a hivatalos felkérést éppen a nemrég meghurcoltaknak adja a főváros vezetése: Bartóktól, Kodálytól és Dohnányitól várnak új műveket.

Kodály arra használja fel az alkalmat, hogy hangokba öntse a megbántottak keserű panaszát: az 55. zsoltár egy régi magyar fordításának szövegére ír elementáris hatású darabot (Psalmus hungaricus).

Bartók Trianonról mondja el a véleményét. Olyan művet alkot, amelyben különféle népek jellegzetes táncai jelennek meg (konkrét parasztzene-idézet nélkül). A népeknek ezt a 'körtáncát' ritornellként visszatérő, félreérthetetlenül magyaros melódia köti össze. A testvérré válás zenei utópiája tehát a Táncszvit: egy olyan birodalomé, amelyben a különféle nemzetek egyenrangúak, de amely mégiscsak elsősorban magyar, mivel a magyarság játssza benne az összekötő szerepet.

Az ünnepi közönség mindebből mit sem ért. Míg a Psalmusnak hatalmas sikere van, a Táncszvitet rideg közöny fogadja. Nem egészen ok nélkül: a zenekar csapnivaló előadást produkál.

Bartók megint úgy érzi, felesleges komponálnia. S amikor kiderül, hogy a Mandarin budapesti előadásából sem lesz semmi, már-már leszámol azzal, hogy valaha is komponálni fog. 1926 tavaszáig tart ez a bénult állapot; Stravinsky budapesti hangversenyéig."

Eddig az idézet, jöjjön a Táncszvit első részlete:

És a második: