Szombaton előkerült egy Kosztolányi könyv, és benne ez az idézet:

"Az életrajzomat megírtam már versekben. Abban a kis könyvemben, amelyet legjobban szeretek és legtöbbre becsülök, A szegény kisgyermek panaszai-ban, megírtam összes emlékeimet. Más nem történt velem. Azóta sokat utaztam külföldön. A bécsi diákéveim, a párisi útjaim, az olasz kalandozásaim azonban nem hagytak bennem olyan mély nyomot, mint az, hogy egyszer este az apám a sötét zongoraszobába küldött szivarért. Úgy érzem, hogy mindennél érdekesebb a magyar vidék és mindennél izgatóbb a magyar polgári osztály, amelynek fia és írója vagyok. Őseim hatod-hetedíziglen szegény, könyvet-bújó, intelligens emberek voltak, akik vidéken éltek-haltak, kis szobák ódon asztalain, horgolt arabeszkes (stilizált díszítés) terítőjén hagyták az életük és a kezük nyomát. A vidék a csodák földje. Aki itt nő fel, annak tágabb a szeme, mint azoknak, akik egy nyugodt, bölcsen berendezett fővárosban kapják az élettől a keresztséget. Engem a magyar kisvárosban rejlő titokzatosság, a vidéki emberben rejlő misztikum zaklatott írásra, és csak annyiban érzem magam írónak, amennyiben a vidékben munkáló erőtől kaptam erőt. Ott, ahol nincs semmi esemény, csak bor, kártya és mély-mély szomorúság, a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz. Minden vidéki élet csak lelki élet."

Aztán vasárnap megint Brahms zongoradarabokat hallgattam, ez volt az első a lemezen: 

És rögtön a fenti idézet jutott eszembe; mintha a Brahms zongoradarabok pont ilyenek lennének: "... a lélek élete meghatványozódik, nem tágul, csak mélyül, sűrű, intenzív, különös lesz."

Minden Brahms zongoradarab csak lelki zene.

Megnéztem a címkefelhőben: Brahmsról 24 bejegyzés szól, ezzel holtversenyben az első Beethovennel, tényleg hatalmas Brahms-emlékmű épül itt a blogon...

Pár napja a a Muzsikáló reggelben Becze Szilvia egy idézetet olvasott fel; nagy köszönet a műsorvezetőnek, amiért az adás után elküldte!

"Amikor Jules Massenet-t megkérdezték, szerinte mi a különbség Johannes Brahms és ifjabb Johann Strauss között, így válaszolt: Brahms Bécs lelke, Strauss pedig a parfümje."

A blog egy kicsit azért is van, hogy emlékművet állítson Brahmsnak...

Pénteken a Mindennapi klasszikusok blog hivatalos volt a MÜPÁ-ba a budapesti Wagner-napok sajtóbeszélgetésére. Az előre egyeztetettek szerint Fischer Ádam karmesterrel beszélgettem, pontosabban együtt beszélgettünk a Lángoló Gitárok blog munkatársával, ugyanis a várakozás alatt kiderült, hogy kérdéseink között sok az átfedés.

Szó esett a Wagnerrel kapcsolatos előítéletekről, miszerint zenéje hosszú, monoton és unalmas, szó esett Wagner antiszemitizmusáról, a jövőre esedékes 200. születésnapról és az ehhez kapcsolódó tervekről, beszélgettünk a nagyon is emberi wagneri istenekről és csodalényekről - én ezeket a kérdéseket és az ezekre adott válaszokat nem szeretném leírni. (Várhatóan a hét közepén jelenik meg a Lángoló Gitárok blogon az interjú, amely mindenképpen kikerül majd a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára.)

Ami nekem a beszélgetés lényege volt, és nem is tudom már, hogy melyik kérdésre volt válasz, az a következő: Wagnert úgy kell játszani, mintha kamarazene lenne; minden szólamnak hallani kell a többi szólamot, a szólamoknak figyelniük kell egymásra, ugyanis Wagner zenéje nagyon intim zene.

Fischer Ádám pedig nagyon jó kisugárzású, nagyon jó levegőjű ember.

.

Ránki Dezső január 17-ei koncertjéről ezt írtam: "Zenét hallgatni - főleg hangversenyen - nekem sokszor olyan, mint ébren álmodni. A művek, az előadó, a karmester, és persze a lelkiállapot a legfurcsább képeket hozzák elő. Lehet a zenei álom egy összefüggő kép, vagy több, egymástól elváló töredék is. És ha az álmokról azt mondják, hogy érdemes minél tovább a hangulatában ringatózni, ugyanez igaz a zenei álomra."

Pénteken megint egy hasonló koncerten voltam - a BFZ Orosz zene "oroszul" estjén. Most azt gondolom, hogy a hangverseny leginkább Sosztakovics második hegedűversenye miatt marad majd emlékezetes.

A koncert hetében párszor meghallgattam, pontosabban megpróbáltam végighallgatni a hegedűversenyt, de az első tételnél csak egyszer jutottam messzebb. Majd a koncerten - gondoltam -, nem hiszem, hogy élő ember ezzel a szörnyen nyomasztó darabbal kínozza magát otthon, de legalább lett egy benyomásom a műről; nagyjából tudtam, hogy mire számíthatok.

Ilyen előzmények után jött péntek este a koncert. A programfüzet ezt írja: "(...) mint Eric Roseberry találóan megfogalmazta, e kétségbeesett szomorúságot, gyermeki ártatlanságot és groteszk humort elegyítő zene hatásának titka, hogy 'közel kerül a beszédhez, de mégsem árul el semmit.'"

Talán az idézet, talán az élő zene, vagy a kettő együttes hatására folyamatosan nehéz, nyomasztó képek jelentek meg a koncert alatt, és jelennek meg azóta is. Nagyon nehéz megfogalmazni a hegedűversennyel kapcsolatos érzéseket - a tetszik, nem tetszik például teljességgel értelmezhetetlen; a koncerten szinte egyetlen pillanatra sem tudtam levenni a figyelmemet a műről, és azóta is többször meg kellett hallgatnom, főleg a második tételt.

Úgy látszik, mégis csak van élő ember, aki "ezzel a szörnyen nyomasztó és addiktív darabbal kínozza magát otthon"...

Csupán a rend kedvéért: 2012. május 25-én a Budapesti Fesztiválzenekar a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben az alábbi koncertet adta:

Schnittke: (Nem) Szentivánéji álom; Sosztakovics: II. (cisz-moll) hegedűverseny, op. 129

Csajkovszkij: Manfréd-szimfónia, op. 58,

Közreműködött: Julian Rachlin – hegedű, vezényelt: Dmitrij Kitajenko

Ma ünnepli 25. születésnapját a Bartók Rádió, idézet a wikipédiából: "1960-ban a Magyar Rádió elindította kísérleti keleti-normás URH adását este 6-tól késő estig. Ez 1973-ban saját napi programmal 3. műsor néven vált önállóvá, és 1987. május 23-án felvette Bartók Béla nevét."

Azon gondolkozom, hogy mi a legjobb a Bartók Rádióban?

Például az, amikor Becze Szilvia a játék végén így köszön el: "Szép élményt kívánok!" (a nyeremény-hangversenyhez)

Vagy amikor Bősze Ádám Alicia de Larrochát "spanyolul" konferálja fel, azaz az Aliciában az "sz" betűt pöszén mondja - ez először irritáló volt, de ahogyan a hallgató a Calypso Rádióban megszokta Albert Györgyi Los Angeles-ését, ezt is meg lehet szokni, sőt, már hiányozna, ha nem így lenne...

Vagy amikor Kovács Sándor az Új Zenei Újságban így folytatja mondókáját: "...no,..."

Vagy amikor Némethy Attila vagy Mácsai János a schuberti szomorúságról és a mollban írt zongoradarabokról beszél: mindkettejük hangjában van valami mély, ősrégi szomorúság vagy melankólia, és talán éppen ezért nagyon jó pont tőlük hallgatni ezt:

"A pénteki Muzsikáló délutánban hallottam az f-moll impromptu végét. Némethy Attila ezt mondta: 'Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni.'"

Vagy ennek az ellentét-párja: Schaefer Andrea örökös jókedve, amikor köszönti a kedves hallgatókat Bánkövi Gyula szerkesztő nevében...

Első körben ennyi jutott eszembe; Isten éltessen, Bartók Rádió!