A blog két és fél évének egyik legnagyobb élménye a rengeteg zene - olykor teljes művek, olykor csak részletek - meghallgatása után kialakuló képek a zeneszerzőkről. Sosztakovics a fanyar tonik, Prokofjev a kapribogyó, Brahms a szomorkás, esős napok védőszentje, Schubert az angyal, Rachmaninov a desszert - ezek közül sokat már le is írtam.
Ez jutott eszembe, amikor a Nemzeti Filharmonikusok Hacsaturján - Csajkovszkij estjére készültem, és a koncertet megelőzően Hacsaturján zongoraversenyét hallgattam. Vele eddig "semmire nem mentem", semmilyen maradandó nyomot nem hagyott bennem, semmilyen kép nem alakult ki; sem korábban, sem a hangversenyt megelőző héten. Nem baj, gondoltam, majd az élő zene - valami hasonló élményre vártam, mint Sosztakovics második hegedűversenyével kapcsolatban: amikor itthon hallgattam, nem adott teljes élményt, a koncerten viszont igen, és nagyban árnyalta a Sosztakovicsról alkotott képet.
tt viszont nem ez történt: egy apró részlettől eltekintve még mindig nem tetszik a zongoraverseny, és a kép sem formálódott, még mindig semmilyen. (Az apró részlet a második tétel eleje: "Az a-moll lassú tételt a basszusklarinét szintén keleties szólója indítja, majd a zongora intonálja a fő témát, mely nem más, mint egy régi örmény városi dal." - az idézet forrása a műsorfüzet.) Olyan nekem ez a darab, mint egy nagy díszdoboz színes csomagolópapírokkal, hatalmas masnikkal, és viszonylag csekély beltartalommal.
Én ma így látom a koncert után két héttel, ha Ti mást gondoltok, mondjátok el!
Utószó: az est karmestere Dimitry Liss volt, a második részben Csajkovszkij negyedik szimfóniája hangzott el, a zongoraverseny szólóját pedig Boris Berezovsky játszotta. Berezovsky viszont nagyon jó benyomást tett rám, mindenféle manírtól mentes, az egyik legtermészetesebb zenész, akit valaha láttam. A lenti videót az NFZ egyik munkatársa ajánlotta:
Egész szerdán a dalait hallgattam, és azokat mutogattam a kollégáimnak. Nagyon megérintett a halála. Eszembe jutott a "Pepita lemez", rákerestem a számokra: a "Mézízű gyermekkorom idején" is rajta van ezen az albumon. Meghallgattam szerdán többször, tegnap is, és ma is: ez a magyar könnyűzene egyik legköltőibb dala.
A múlt héten kétszer is meghallgattam a Budapesti Fesztiválzenekar Dohnányi - Dvořák estjét. A műsor Dohnányitól a Szimfonikus percek és a Változatok egy gyerekdalra, a szünet után pedig Dvořák VIII. szimfóniája volt. Ez utóbbi művet vártam a leginkább, és mégis, ez adta a legkevesebb élményt, legjobban pedig a Változatok tetszett.
Schubert megunhatatlan, az f-moll fantázia is az. Amikor először rákerestem, ez az Emil Gilels - Elena Gilels-féle felvétel volt az első találat - sajnos nincsen meg egyben, csak két részben. Azóta sokszor meghallgatom, és mindig eszembe jut, amit egyszer Némethy Attila mondott a Muzsikáló délutánban az f-moll impromptu-ről: "Valami megfoghatatlanul szomorú van ebben a zenében (...) és maga az f-moll hangnem sem véletlen, persze, az f-mollban nagyon szomorú zenéket lehet írni."
Mindkét művet ezen a napon mutatták be: a vonósnégyest 1873-ban, a kettősversenyt pedig 1887-ben. A Mindennapi klasszikusok oldal az Andante tételek elkötelezettje - főleg Schubert és Brahms esetén, ezért mindkét műből ezek a tételek kerülnek ki a blogra.