Csütörtök este az autóban elcsíptem egy tavalyi hangversenyről Schumann a-moll zongoraversenyének végét, majd jött a koncert második fele: Dvořák VIII. szimfóniája. Az első taktusok után azonnal tudtam, hogyan folytatódik a Mindennapi klasszikusok oldal Égi meséi.

***

Úgy történt, hogy egyszer ott fent egy nagy szélvihar sok fát kidöntött, gallyakat tépett le, egész kerteket forgatott fel. Az eset után tanácskozásra gyűltek össze, hogy megvitassák: hogyan rakják rendbe a kerteket, parkokat, virágágyásokat. Egyszer csak Bach, aki a tanácskozást vezette így szólt Dvořákhoz: "Antonín, Te úgyis úgy szereted a természetet, ezt hadd bízzuk Rád!"

Antonín, aki tényleg szerette a természetet, örömmel fogadta el a felkérést: pár óra gondolkodási időt kért csupán, és napnyugatkorra rendelte vissza a többieket. Pontban a megbeszélt időben megjelent Dvořák, hóna alatt két partitúrával. Először a VIII. szimfóniáját vette kézbe: az egymást követő lapokat addig dörzsölte egymáshoz, amíg a lapokról az összes hangjegy és írás el nem tűnt, és por valamint mag formájában egy nagy edénybe nem hullott. Ezután Dvořák a nagy edénnyel felszállt a magasba, és onnan szórta szét a port és a magokat, minden területre a megfelelő mennyiséget.

Ezután Dvořák visszatért a többiekhez, kézbe vette a másik partitúrát - ez a d-moll Szerenád fúvósokra volt -, és ugyanazt csinálta a lapokkal, mint az előbb. A kottákból ezúttal is eltűnt az összes hangjegy és írás, de most nem mag és por, hanem víz került a nagy edénybe. Dvořák ismét felszállt, és nagy gonddal megöntözött fentről mindent.

És ahogyan a víz földet ért, és életet adott a magoknak és a pornak, úgy kezdett el kinőni a fű, úgy kezdtek növekedni a fák, bokrok és virágok. Hosszú percekig nézték ezt, Mozart szeméből még a könny is kicsordult... Dvořák leereszkedett a levegőből, és egyetlen pillanat alatt köddé vált egy fa mögött: Ő már reggeli sétájára készült az újjászületett kertekben, erdőkben....

2010. június 12-én született egy bejegyzés, amelyben felkerült a blogra pár Ferencsik és Michelangeli videó - mindketten ezen a napon haltak meg. Ehhez a bejegyzés érkezett egy hozzászólás: "Ligeti György is megérdemelne egy videót halálának negyedik évfordulóján."

Akkor nem éreztem volna őszintének bármit is kitenni Ligetiről, mert alig tudtam róla valamit. Tavaly aztán meghallgattam kétszer is a Ligeti Zongoraversenyt, és nagyon tetszett, idén meg nagyon élvezetes volt meghallgatni a Le Grand Macabre című operáról a Bartók Rádió beszélgetését.

Ezen események óta örülök a Ligeti-évfordulóknak, mert lehet keresgélni a művei között, ma például ezt találtam - ezt most direkt ide teszem ki, nem csak a Facebook oldalra:

Egészen múlt hétvégéig nem nagyon foglalkoztam dalokkal: sem itt a blogon, a blog Facebook oldalán meg csak elvétve. Pont a héten gondoltam rá, hogy tizenöt éve kezdtem el hallgatni a Bartók Rádiót, és ebben a tizenöt évben lényegében már a kezdetektől találtam minden műfajból kedvemre való darabot: egyedül a dalokat hallgattam mély unalommal.

Ugyanígy voltam a lemezvásárlással: a dalok teljesen kimaradtak. Emlékszem, hogy kezdő lemezvásárló koromban az egyik nagy kiadó olcsó sorozatából minden műfaj lemezeit vadul vásároltam: a kékek voltak a szimfóniák, halvány lilák a zenekari darabok, sötétzöldek a versenyművek, világoszöldek a szólóhangszerre írtak, lilák az operák, citromsárgák a vokális művek, a kamaradarabok meg nap-sárgák - egyedül a seszínű kékekkel nem tudtam mit kezdeni - ezek voltak a dalok.

Aztán múlt hétvégén a Wagner-poszt előtt és után alaposan beleástam magamat a Wagnerrel kapcsolatos írásokba, zenékbe, és akkor találtam rá a Wesendonck-dalokra: "Mivel változás szükségét érezte, kiköltözött a Zürich melletti Wesendonck-villába, amelyet Otto Wesendonck selyemkereskedő, pártfogója és kiadója osztott meg vele. Itt látott neki a Siegfried komponálásának, de egyre többet foglalkozott a Trisztánnal és a Győztesekkel is. Wagnert gyöngéd kapcsolatok fűzték ebben az időben Mathilde Wesendonckhoz, házigazdája feleségéhez. Mathilde hatására Wagner felhagyott a Nibelung-tetralógia komponálásával, és a szerelmi történetet feldolgozó Trisztán és Izolda megzenésítésébe temetkezett. Mathilde költőnő volt, Wagner szívesen zenésítette meg a verseit, amiket baráti társaságuk előtt elő is adtak. Ezeket később Wesendonck-dalok címen publikálták.

1858 áprilisában Minna megtalálta Richard Mathildéhez írt levelét. Botrányt rendezett és értesítette Wesendonckot is. A nyilvános botrányt ugyan Richard és különösen Otto finom tapintata révén sikerült elkerülni, de a szakítás a két házaspár között elkerülhetetlenné vált." (forrás: wikipédia)

Íme, a sorozat első dala - ez a dal is elhangzik a Budapesti Wagner-napok Wagner, a dalköltő estjén június 21-én.

Aztán ezen a héten egyik este az autóban egy Brahms-dal - ezt most nem unottan, hanem kifejezett kíváncsisággal hallgattam; ez ki is került a Facebook oldalra - közepes sikerrel:

És szinten ezen a héten találtam egy érdekes koncertet: Shakespeare-dalok június 16-án a MÜPÁ-ban. Ez a dal is elhangzik majd.

Végül Schubertről egy anekdota - forrás: Muzsikus-anekdoták

"Még egészen fiatal korában, miután előadták Klopstock verseire írott néhány dalát, megkérdezte egyik barátjától, hogy szerinte érdemes-e ilyesmivel foglalkoznia. A barátja azt mondta, hogy máris a legjobbak közé tartozik, mire Schubert ezt válaszolta:

- Nyugodt pillanataimban néha én is így érzem, de ki tud zenét írni Beethoven után?"

Május 28-án volt a Lohengrin bemutatójának az évfordulója, korán reggel keltem, kikerestem az Előjátékot és azt tettem ki a Mindennapi klasszikusok Facebook oldalára: "Íme, a nyitány; az ősmagányosság zenéje:"

Aztán reggel még meghallgattam többször, és egyszer csak elkezdtem Wagnert kívánni - még soha nem volt ilyen. Este a Best of Karajan gyűjteményből kikerestem a Wagner-részleteket tartalmazó lemezeket, és azokat hallgattam egymás után sokszor: Tannhäuser nyitány, Izolda szerelmi halála, Lohengrin előjáték.

***

Másnap aztán elmeséltem zeneileg művelt kollégámnak a Lohengrinből jövő Wagner-kívánalmat és az ősmagányosság-teóriát: nem tiltakozott, de szerinte a Lohengrinnel az a baj, hogy az előjáték az opera legjobb része, és utána már egyszer sem éri el ezt a csúcspontot. A kívánalom ennek ellenére sem csökkent - sőt, megvettem a jegyemet a Wagner-Napok előadására, június 8-a: A nürnbergi mesterdalnokok.

***

Aztán továbbgondoltam a Mindennapi klasszikusok Égi meséit: vajon Wagner mit és hogyan csinál ott fent. Ha Wagnerre gondolok, mindig eszembe jut ez a Csáth Géza idézet: "Idegen városban haladunk az utcán, Szilveszter este van, a gázlámpák sárga fénye a kéken világló hóval és a barna éggel valami fájó színharmóniába vegyül... És egyszerre - magunk se tudjuk, miért - de már hazafelé sietünk és a zongora mellett késő éjszakáig Schumannal vagyunk. A Schumann gyönyörű, édes, síró kottapapirosaival. Ilyenkor Chopint melódiásnak, de hidegnek, Wagnert gőgösnek, Beethovent retorikusnak, Mozartot kedvesnek, de szívtelennek találjuk; csak Schumann kell." Nekem ez most nagyon hasonló - csak Wagner kell, akármennyire is gőgös, mert gőgösnek nagyon is az - Schumanntól függetlenül is.

Vannak ott fent olyan elhagyatott, sziklás és magányos vidékek, amelyeket csak Ő ismer: nagy sötét, feketés-szürkés sziklák, kráterek, de minden sötétség ellenére itt minden nagyon tiszta. Ide senki nem merészkedik, de mindenki tudja, hogy Wagner itt otthonosan mozog, ennek ellenére csak ritkán meri valaki megkérni, hogy vezesse ott körbe: Wagner nem az egyes emberek, hanem az univerzum idegenvezetője.

Én valahogy úgy képzelem, hogy Ő akkor dolgozik, akkor alkot, amikor mindenki alszik - a kívül és felette állást minden módon hangsúlyozni kell. Főleg szél és vihar idején szeret ide felkapaszkodni egyedül: innen lát mindent, innen olvas minden álmot, itt beszélget a széllel, a viharral, a villámokkal és a sötéttel - és ha a vihar után reggel tiszta és megkönnyebbült a levegő, akkor mindenki tudja, hogy Wagner ismét valami nagyot alkotott.

A poszt elé: egyszer már született egy "elképzelt" bejegyzés, akkor Lisztről. Azt lehet mondani, hogy ez annak a folytatása, a főszereplőket illetően mindenképpen. Illetve még annyi, hogy ez a bejegyzés is - hasonlóan az előzőhöz - felkészülés a május 20-ai MÜPA koncertre, ahol ez a zongoraverseny is felhangzik majd Csajkovszkij V. szimfóniája mellett.

A szereplők: M. néni a szigorú zongoratanárnő - 60 év körüli; F. az Ő tanítványa - 35 év körüli. F., aki felnőtt korában kezdett el zongorázni, rendíthetetlen szorgalommal jár M. nénihez minden héten, és mélyen bánja, hogy ezt nem korábban kezdte el.

***

F. igazából négy dolgot szeretett: M. néni óráira járni, reggelente futni, este sétálni - a futás és a séta közben mindig zenét szokott hallgatni -, aztán a séta után üldögélni valahol. Ilyenkor rendszerint sört szokott inni, és a pincértől kért fizetős papírkákra írogatott. Ezen a napon is így történt: korán reggel futott, munka után elment M. nénihez, aztán a zongoraórától feltöltve hosszan sétált - a séta közben Brahms II. zongoraversenyét kétszer is meghallgatta -, majd betért egyik helyére, sört rendelt, és papírt kért a pultostól.

Neveket, egymással össze nem függő szavakat írt a papírra, mintákat rajzolgatott, aztán egyszer csak - ahogyan megszólalt benne a zongoraversenyt elindító kürtszólam -, leírt egy mondatot: "Véleményem szerint Brahms II. zongoraversenyének első tételében felhangzó kürtdallam a zeneirodalom legszebb trubadúrdala - udvarláshoz különösen javallott." Háromszor visszaolvasta, nem igazán volt vele kibékülve, de nem javított bele. A gimnáziumi verselemzések jutottak eszébe, és az, hogy mennyire szeretett verselemzéseket írni, és az osztálytársaiét hallgatni.

Az emléktől egészen felbátorodott, újabb mondatot írt le: "Zeneköltő ilyen finom színekkel ennek előtte még soha nem írta le a vágyódó férfi szívét és lelkét: megannyi szerenád, megannyi erkélyjelenet, micsoda szenvedély lakozik ebben a tételben..." Elmosolyodott, fejét a kezeibe temette, úgy olvasta vissza az immár kétmondatosra duzzadt irományt.

Előszedte a zenelejátszó készüléket, a fülhallgatókat a fülébe dugta, és a második tételre léptetett. Bajban volt: a fogalmazást folytatni kellett, de nem találta a szavakat. "Ha az első tétel szenvedélyes, akkor erre mit írjak?" - gondolta magában. "Az első tételben megismert szenvedély itt is jelen van: örvénylő, vad szenvedély. A férfi és a nő egyesül. Ölelkeznek.  Beteljesülés. Orgazmus." Óvatosan bánt a szavakkal; a gimnáziumban vajon ilyet le mert volna írni? Eszébe jutott a szigorú érettségi elnök - vajon Ő mit szólt volna ehhez?

De leírta, és most már nem volt visszaút: "A harmadik tétel az orgazmus utáni gyengéd ölelkezés. Mély lélegzet, nyugodt, csendes pihenés." Eszébe jutott, hogy egyszer azt olvasta, hogy Brahms életrajza e téren üres lap: "(Fontos megemlíteni azt régóta ismert jelenséget, amikor valaki úgy ír valamiről, hogy a valóságban semmilyen élménye nem tapad az írás tárgyához.)"

Nem érezte kereknek a harmadik tétel kifejtését, de ha akart volna sem tudott volna többet írni erről, mert már a negyedik tétel szólt a fülhallgatóban. "Hirtelen ébredés: a zeneköltő elvágyódik, magányos, de felszabadult sétát tesz hajnalban: a férfilélek kifürkészhetetlen útjai." Fejét megint a kezébe temette, végigolvasta az egészet, és megint elmosolyodott. "Sétáján a kelő Nap sugarai kísérik."

Az egyetlen befejező mondaton gondolkozott, amikor az asztál mellé lépett a pincér: "Lassan zárnánk..." - mondta, és azzal a lendülettel az asztalra tette a számlát. F. bólintott, előszedte pénztárcáját, és fizetett. A fizetős papírokat a jegyzeteivel kettéhajtotta, és mélyen a zsebébe süllyesztette.

Már kint volt az utcán: gallérját felhajtotta, két kezét a háta mögött összekulcsolta: és abban a pillanatban, amikor megint megszólalt a fülhallgatóban az első tétel kürtdallama tudta, hogy még legalább egy óráig nem megy haza...