A Facebook oldalon ma Bartók-napot tartottunk: a fenti zongoraverseny első tétele, egy népdal Bartók zongorajátékával, és természetesen részlet a Kékszakállúból.

Hadd foglalkozzunk most kicsit részletesebben a zongoraversennyel; a poszt megírásához az alábbi forrásokat használtuk fel: (1) Kovács Sándor: Bartók, (2) Szabolcsi Bence: Bartók élete, (3) valamint Pándi Marianne: Hangversenykalauz című könyveit.

A mű keletkezésének ideje 1926; "Majd háromévnyi alkotói válság után Bartók ismét komponál: ekkor írja I. zongoraversenyét." (1) "A HUSZAS-HARMINCAS ÉVEK a növekvő hírnév esztendei Bartók életében. Művészi fejlődésében ezek az évek jelentik a 'negyedik stíluskorszakot', polifónia, akkordika és 'geometrikus szerkesztés' legnagyobb távlatú egyesítését; ritmikája, mely sokszor egész kompozíciókban élesen dominált ('Csodálatos mandarin', Táncszvit), ebben az időben egyenrangú félként kezd belesimulni az egyre gazdagabban kibomló dallamkoncepcióba. Rendkívül jellemző, hogy ezt az időszakot is a zongoramuzsika megújhodása vezeti be, hol 'preklasszikus' módon polifón, hol ritmikus, hol kolorisztikus jellegű fantáziadarabokkal, - ugyanakkor a zongora kezdi elveszíteni eddigi ütőhangszer jellegét és kezd új játéklehetőségekkel gazdagodni. (Zongoraszonáta, 'Szabadban', Kilenc kis zongoradarab 1926.) Útjelzőként tűnnek fel az I. és II. zongoraverseny (1926, 1931), s átfogják az időszak eredményeit a III., IV. és V. vonósnégyes (1927, 1928, 1934). De az évtized legnagyobbszabású művei a 'Cantata Profana' című énekkari mű (1930), a Zene húros- és ütőhangszerekre (1936) és a két zongorára írt Szonáta (1937). Az utóbbiakhoz közvetlenül csatlakozó hegedűverseny (1938) már átvezet Bartók utolsó stílus-korszakába, a befejező összefoglaláshoz." (2)

Az 1926-ban írt I. zongoraverseny bemutatója tehát 1927. július 1-én volt Frankfurtban, "ahol Furtwängler vezényletével maga Bartók adta elő a művet.

A zongoraverseny első tételét kegyetlen, rideg és mégis indulatoktól hevített küzdelem zenéje tölti meg: 

A lassú második tétel újabb meglepetés: mintha a két zongorára és ütőhangszerekre írt Szonáta korai előhírnöke lenne ez a lenyűgöző, feszültséggel terhes, mozgásában is szinte mozdulatlan párbeszéd a szólóhangszer és a változatosan kezelt ütőhangszerek között. Soha nem próbált technikát alkalmazott itt a zeneszerző, pontosan előírva az ütőhangszerek megszólaltatásának — saját maga által kikísérletezett — új módjait. Annál meglepőbb — és megindítóbb — az a bensőséges, vallomásos dallam, amelyet a tétel középrészében a zongora szólaltat meg, mintegy szembekerülve eddigi funkciójával és „magatartásával”. A befejezés előtt idézetet hallunk a harmadik tétel zenéjéből. 

A finálé ismét barokk stíluselemeket használ fel, ezúttal a szólamok kergetőzésével, virtuóz és mégis drámai fugatóval kapcsolódik a régi zenéhez, tartalmában és mondanivalójában azonban ez is új, eredeti és lenyűgöző muzsika." (3)

Végül az ígért ráadás: ezzel kívánunk jó éjszakát minden kedves Olvasónak és Hallgatónak, valamint köszönjük az egész napos figyelmet!

Csak a rend kedvéért írjuk le, hogy Brahms hegedűversenyét Joachim mutatta be, illetve a kettősverseny bemutatóján ő játszotta a hegedűszólamot. (Dvorak is neki írta hegedűversenyét, ennek ellenére e művet soha nem játszotta.) 

Joachim életéről további részletek itt.

Hadd osszuk meg inkább a Youtube-on talált Joachim felvételeket!

1, Brahms első magyar tánc: 

1, Brahms második magyar tánc:

3, és végül egy Bach darab:

További videók itt. 

A Zeneműkiadó 1968-ban kiadott "Tóth Aladár válogatott zenekritikái 1934-1939" című könyvében több írás is található Alfred Cortot budapesti fellépéseiről. Ezek közül egyet hadd osszunk meg, az írás címe: Cortot zongoraestje. (A beillesztett videók nyilván nem a budapesti hangversenyen készültek, de azért fogadja őket sok szeretettel a kedves olvasó!)

"Milyen üdülés, mikor hírneves, de felületes technikamilliomosok után olyan mély művész, olyan lenyűgöző nagy egyéniség jelenik meg a hangversenydobogón, mint Cortot Alfréd! Mert Cortot igazi poéta, bár stílusában kissé emlékeztet azokra a francia lírikusokra, akik keresett, olykor bizarr kifejezésekben, komplikált versritmusokban, különleges rímzenékben keresnek feleletet az élet nagy kérdéseire. De ezek mögött a nyugtalan színek, formák, fény- és árnyékjátékok mögött egy gazdag és forró lírától felcsigázott fantáziának láza izzik. A végső - minden komplikáltságon túli - természetességhez, diadalmas egyszerűséghez talán nem jut el, de meggyőző erőt és súlyt ad minden hangnak, a legszemélyesebb odavetett futamnak, a legkönnyebben odalehelt fioritúrának is. (...)

Cortot művészetének természetesen legigazibb otthona: Chopin és Debussy. A mai estén is ezeket a szerzőket szólaltatta meg legnagyszerűbben, sőt talán nagyszerűbben, mint bármelyik eddigi budapesti hangversenyén. Chopin "Andante spianato et Polonaise"-ében valósággal elkábította a közönséget a jellegzetes chopini rubátók, ritmuseltolások és dallamdíszítések páratlanul kongeniális megoldásával. Az f-moll fantáziát mi még sohasem hallottuk ilyen hatalmas költői felfogásban és ilyen drámai erejű kivitelben.

Az idézett mű első része:

És második része:

A b-moll scherzo már inkább "capriccio" volt, mint "scherzo", viszont a cisz-moll keringőben és a Berceuse-ben annál tökéletesebben érvényesült Cortot művészetének finom esztétikai kiegyensúlyozottsága.

A scherzo után a keringő:

Csodálatosan indult és bontakozott ki a Barcarolla poézise is, bár a tetőponton adós maradt a pátosz végső diadalmas, nagyvonalú lendületével. Hiába, ahhoz a győzelmes beteljesüléshez, mely egy Sauer Chopin-játékát jellemezte, az utolsó lépést még egy Cortot sem tudja megtenni.

Debussy "Childrens Corner-jének előadásában azonban Cortot-nak ma nincsen riválisa. Ez az interpretáció maga volt a tökéletesség és csak a hangverseny késői befejezése akadályoz bennünket abban, hogy vele részletesebben foglalkozzunk. A közönség a legnagyobb lelkesedéssel ünnepelte a francia zongorajáték legnagyobb mesterét."

(1934. november 22.)

Rövid bejegyzés, és csupán egyetlen tétel megosztása; ismét Papp Viktor Beethoven könyvéből idézünk:

"(...) Két nagy műve mellett megírta öt utolsó, csodálatos vonósnégyesét. (...) Az öt kvartett hattyúdala volt.

Zeneköltői pályája kamarazenével indúl és kamarazenével fejeződik be. A nagy vonósnégyesek nehezebben találtak útat a közönséghez, mint a Kilencedik, vagy a Mise. Beethoven nagyra tartotta őket művei sorában. Wagner pedig a cisz-moll vonósnégyes-t (op. 131.) minden vonósnégyesek között a legnagyobbnak mondja. 'Talán a legszomorúbb, amit valaha hangokkal kifejeztek.'(...)"

Az előző, Bartók III. zongoraversenyéről szóló posztban említésre került egy Beethoven vonósnégyes: "Ugyanennek az 'Adagio religiosonak' (a zongoraverseny második, lassú tétele) az elején mintha Beethoven a-moll vonosnégyese híres lassútételének hangvételét idézné, korálszerű, nyugodt dallamaival, egyszerű harmóniáival - a felgyógyult beteg hálaénekét." Ez a bizonyos a-moll kvartett (op. 132): a nagy utolsók - op. 127, 130, 131, 132 és 135 - egyike. Hadd idézzünk ismét Papp Viktor Beethoven könyvéből, hogy elhelyezzük ezt a darabot Beethoven életművében:

"Az op. 127-et az előző vonósnégyestől tizennégy év választja el, tehát olyan meglepően hosszú szünet, amilyet Beethoven egy műfajának történetében sem találunk. Ebben a nagy szünetben készültek el a mester legnagyobb alkotásai: Fidelio, az utolsó szimfóniák s a Mise. Mikor már a Kilencedik is majdnem készen volt, új erőre kapott a kamarazeneköltő, mintha a tizennégy év alatt mulasztottakat egyszerre akarná pótolni. Az 1824. év tavaszától 1826 végéig, halálos betegen, egyedül a vonósnégyes foglalkoztatta. Öt olyan vonósnégyest írt, melyek már külsőleg, terjedelemben s felépítésük bonyodalmasságával is mutatják, hogy itt a mesterek mestere a művészeten felülemelkedő elvont zenei nyelvezettel sírja széléről visszabeszélő legszentebb kinyilatkoztatásait zárta ütemekbe. 'Talán legmélyebb művei ezek - mondja Romain Rolland - melyeket szinte a vérével írt.' Keletkezésük történetéhez tartozik, hogy Beethoven művészetének egyik nagy tisztelője Galitzin herceg, megkérdezte a költőt, hogy elfogadna-e megrendelést három kvartettre. Ehhez járult, hogy a régi Rasumovszky-féle kvartett első hegedűse, Schuppanzigh, hét évi távollét után Olaszországból visszatérve, ujból megkezdte hangversenyeit. De ezek csak a külső körülmények voltak, mélyebben gyökerező okok indították Beethovent e művek megírására: el akarta mondani háborgásából lecsillapodott lelkének legelvontabb gondolatait. Különös árnyakkal vannak telve ezek a kvartettek. Túlvilági magasztosságú zene!"

Maga az a-moll vonósnégyes öt tételből áll, de mivel a Bartók posztban a harmadik, lassú tétel van megemlítve, hadd foglalkozzunk mi is kicsit részletesebben ezzel, és hadd idézzünk Pándi Marianne Hangversenykalauz című művéből:

"(...) A harmadik tételhez Beethoven a következő programot fűzte: 'Egy felgyógyult beteg hálaimája az Istenséghez, líd hangnemben.' (...) Miután a vonósnégyes eredeti vázlatai között ez a lassú tétel nem szerepel, feltehető, hogy Beethoven közbejött betegsége ihlette a 'felgyógyulás hálaénekét'.(...)"

A tétel első része:

A tétel második része:

Illetve hadd javasoljuk a Bartók darab újbóli meghallgatását, amelyet most Anda Gézával tesszük közzé, aki 1976-ban a mai napon - 06-13-án - hunyt el:

Végül pedig a teljesség kedvéért beszúrjuk a teljes a-moll kvartettet: