P-nak
Az egész így kezdődött - egy korábbi bejegyzésben már megírtam:
"Mit szeretnél?" - kérdezem a gyerekemet: nemsokára négyéves kislány -, "menjek oda Hozzád rajzolni vagy maradjak itt?" "Maradj ott, rajzolok egyedül" - mondja. Maradok tehát a kanapén és elindítom nem is tudom, hogy hanyadszor a címben szereplő darabot:
Ülünk csöndben a kicsi lakásban, Ő rajzol, színes papírokat vagdos, az apró négyzeteket egy rajzlapra ragasztja. Egyszer csak megszólal - teljesen magától -, kicsit nekem, kicsit magának mondja: "Ez nagyon szép zene..."
Ez volt az első alkalom, hogy zongorazenét hallgattunk, idén februárban történt. Most hétvégén aztán megint így történt alakult.
Megbeszéltük, hogy nem megyünk sehová; ülünk bent a jó meleg szobában, P. az ölemben, nagyon komolyan mondja: "Papa, Te mindig mondd meg, hogy milyen színű legyen, én meg kiszínezem..." Aztán egy idő múlva: "Most színezz Te, én meg megmondom, hogy milyenre..." Így üldögélünk két órán keresztül, néha azért lerakom, aztán megint az ölembe ül.
Meghallgatjuk a két- és háromszólamú invenciókat, szinte a teljes Goldberg-variációkat, aztán a Schubert impromptuket, közben kiszínezünk három vagy négy képet; Ő olykor fest és vagdos, meg ragasztgat.
Én meg abban reménykedem, hogy ha legközelebb megkérdezem majd, hogy mit hallgassunk rajzoláshoz, ugyanazt válaszolja majd, mint most hétvégén: zongorazenét.